A Saros első ránézésre könnyen tűnhet egy újabb sötét sci-fi akciónak, amelyben egy magányos harcos egy idegen bolygón köt ki, majd átverekszi magát szörnyeken, romokon, földöntúli technológiákon és egy egyre nyomasztóbb kozmikus rejtélyen. A felszínen valóban erről van szó. A Carcosa nevű bolygó egy ellenséges, érthetetlen és folyamatosan változó hely, ahol minden halál után újraindul a küzdelem, a táj átrendeződik, a múlt darabjai pedig lassan összeállnak valami sokkal személyesebbé. A Saros története ugyanis nem egyszerűen arról szól, hogy Arjun Devraj túléli-e ezt a világot. Sokkal inkább arról, hogy képes-e végre szembenézni azzal, ki is volt valójában, és miért nem hősként érkezett Carcosára. Ebben a cikkben most a mögöttes sztorit szeretném jobban kibontani, azt a narratívát, amire nem biztos, hogy mindenki figyelt a sok lövöldözés, meg színes golyók előli ugrándozás közben.
A játék főszereplője, Arjun Devraj a Soltari nevű szervezet embere, aki egy újabb expedíció tagjaként jut el Carcosára. A bolygó nem ismeretlen terep az emberiség számára, korábban több csapat is megpróbálta feltárni, de ezek az expedíciók sorra eltűntek, elbuktak vagy valami egészen mássá torzultak. A hivatalos cél túlélők, nyomok és válaszok keresése, Arjun számára azonban a küldetés kezdettől fogva sokkal személyesebb. Ő Nitya Chandrant keresi, a feleségét, aki egy korábbi expedícióval érkezett Carcosára, majd nyomtalanul eltűnt. Ez a kiindulópont elsőre ismerősnek tűnhet. Adott a férfi, aki mindenen átverekszi magát azért, hogy megtalálja elveszett szerelmét. A Saros azonban szándékosan szétszedi ezt a megszokott hőstörténetet. Minél többet tudunk meg Arjun és Nitya múltjáról, annál világosabbá válik, hogy ez nem egy tiszta, romantikus mentőakció. Arjun nem pusztán azért keresi Nityát, mert szereti, hanem mert nem tudja elfogadni, hogy a nő önálló döntést hozott, eltávolodott tőle, és egy ponton már nem akart vele közös életet.
A kapcsolatuk a Földön már jóval Carcosa előtt tönkrement. Arjun múltját alkoholproblémák, agresszió, hűtlenség, birtoklási vágy és önámítás terhelte. Nitya nem egyszerűen eltűnt, hanem menekült abból az életből, amelyben Arjun túl sokszor viselkedett úgy, mintha a szeretet jogot adna neki a másik ember feletti uralomra. Ez a Saros egyik legfontosabb fordulata, a játék nem azt kérdezi, Arjun meg tudja-e menteni Nityát, hanem azt, megérti-e végre, hogy Nitya nem az övé. Carcosa azért különösen kegyetlen hely, mert nemcsak kívülről támad. Nem pusztán szörnyeket, csapdákat és hatalmas ellenfeleket küld Arjun ellen, hanem az emlékeiből, vágyaiból és bűntudatából épít neki útvesztőt. A bolygóhoz kapcsolódó idegen erő, a Yellow Shore az emberek legmélyebb vágyait használja fel ellenük. Nem egyszerűen megőrjíti őket, hanem felkínálja nekik azt, amit a legjobban akarnak, majd ezen keresztül emészti fel őket. Aki a Yellow Shore-hoz jut, és elfogadja a hatalmát, az a körforgás részévé válik.
A Carcosára érkező első expedíció tagjai is így buktak el. A Soltari azért küldte őket a bolygóra, mert ott egy különleges anyagot, a Lucenite-ot találták, de az ásvány és a bolygó mögött sokkal sötétebb erő dolgozott. Az első expedíció, az Echelon I tagjai egyre mélyebbre merültek Carcosa titkaiban, majd kapcsolatba kerültek a Yellow Shore-ral is. Végül aztánn ahelyett, hogy meghódították volna a bolygót, a bolygó kerekedett felül. Egyesek isteni hatalomhoz hasonló erőre tettek szert, de közben elveszítették emberségüket. Az első expedícióból végül nem kutatók és túlélők maradtak hátra, hanem eltorzult urak, kultikus alakok és olyan lények, akik már nem tudták elválasztani saját akaratukat Carcosa akaratától. Nitya is ennek az első expedíciónak a része volt, de az ő története más irányba indult. A játék fokozatosan mutatja meg, hogy Carcosán ő nem egy passzívan, megmentésre váró nő volt, hanem olyan ember, aki megpróbálta megérteni a bolygó működését, és bizony megkísérelt ellenállni annak. Közben beleszeretett Kiirába, az expedíció egyik tagjába. Ez Arjun szempontjából fájdalmas igazság, de a történet szempontjából kulcsfontosságú informácoó. Nitya élete nem állt meg azon a ponton, ahol Arjun elveszítette őt. A bolygó máshogy telt, tulajdonképpen eltorzult az idő, ezért számára sokkal több minden történt, mint amit Arjun fel tud fogni. Míg Arjun még mindig a múltjukba kapaszkodik, Nitya már régen továbblépett.
Kiira és Nitya kapcsolata ezért nem árulásként jelenik meg, hanem annak bizonyítékaként, hogy Nitya nem Arjun emlékének részeként létezett tovább. Saját döntései, saját szerelme, saját harca volt. Carcosa azonban ezt sem hagyta érintetlenül. Kiira testileg elpusztult, de a tudata, hangja, jelenléte tovább él a rendszerben, és később Arjun számára is egyfajta vezetővé válik. Nitya pedig a bolygóval szembeni ellenállás egyik legfontosabb alakjává emelkedik. Ő hozza létre azokat az eszközöket és korlátokat, amelyekkel megpróbálja megállítani vagy legalábbis fékezni a Yellow Shore hatalmát. Itt lép be a történetbe a Constant és a Preserver. A Constant egy olyan zár vagy akadály, amely elvágja, illetve korlátozza az utat a Yellow Shore felé. A Preserver pedig az a rendszer, amely Arjunt halála után újra és újra visszahozza. Ami tehát játékmenetként a roguelike felépítés alapja, az a történetben is valóságos jelenség. Arjun azért tér vissza minden bukás után, mert Carcosa és Nitya technológiája nem engedi véglegesen meghalni. Csakhogy ez nem ajándék. A halálból való visszatérés büntetés is. Arjun újra és újra ugyanabba a körbe kerül, miközben a bolygó egyre mélyebbre rántja a saját megszállottságában.
A későbbi expedíciók sorsa még tragikusabb. Az Echelon II és Echelon III emberei már nem felfedezőként érkeznek egy ismeretlen világba, hanem olyan helyre zuhannak, amelyet az első expedíció bukása már megfertőzött. A régi túlélők uralkodókká, zsarnokokká vagy szörnyetegekké torzulva használják fel őket. Carcosa romjai ezért nemcsak idegen építmények, hanem emberi katasztrófák maradványai is. Erődök, katedrálisok, laborok és szentélyek épültek rabszolgamunkából. Mire Arjun megérkezik az Echelon IV tagjaként, a bolygó már generációk bukását hordozza magán. A játék elején Arjun még nem látja ezt teljes egészében. Szétszórt nyomokat, hangfelvételeket, látomásokat és félrevezető üzeneteket követ. Keresi a saját csapatát, próbálja megérteni a lezuhanása körülményeit, és közben egyre erősebben kapaszkodik Nitya emlékébe. A Saros ügyesen épít arra, hogy a játékos eleinte Arjun céljával azonosul. Természetesnek tűnik, hogy meg akarjuk találni Nityát, hogy ezért küzd. Csak később válik kényelmetlenné a felismerés, hogy Arjun célja nem feltétlenül nemes. Lehet, hogy nem megmenteni akar valakit, hanem pusztán csak visszaszerezni.
A történet egyik legsötétebb mellékszála Sebastian Torres alakjához kötődik. Sebastian Arjun barátja, társa volt, és tudott Arjun hűtlenségéről. A játék erősen sugallja, hogy Sebastian el akarta mondani az igazságot Nityának, Arjun pedig ezt nem tudta elviselni. A későbbi jelenetekből és utalásokból az rajzolódik ki, hogy Arjun megölte Sebastiant, vagy legalábbis közvetlenül felelős a haláláért. Ez a bűn pedig nem csak valamiféle különálló múltbéli botlás, hanem Arjun egész útjának erkölcsi alapja. Nem azért kísérti Carcosa, mert a bolygó gonosz dolgokat vetít elé, hanem azért, mert van mit elé vetítenie. Amikor Arjun végül eljut a Yellow Shore-hoz, a játék látszólag a nagy győzelem pillanatához érkezik. Ott áll előtte a Sárga Király, a körforgás aktuális ura, az a lény, akit a klasszikus logika szerint le kell győzni ahhoz, hogy a történet lezáruljon. Arjun meg is teszi ezt. Megöli a Királyt, átlép a sárga fényen, és követi Nitya hangját. Csakhogy ez az első befejezés valójában egy csapda. Arjun nem megoldotta a problémát, hanem teljesítette a Yellow Shore feltételeit.
Amit ezután lát, az nem valódi feloldás. Egy földi szobába kerül, a múlt egyik darabjába, ahol mintha visszakaphatná azt, amit elveszített. Nitya közelsége, a régi kapcsolat emléke, az otthon illúziója mind ott van előtte, de mindez hamis. A Yellow Shore nem adja meg neki Nityát, hanem pontosan azt az önámítást kínálja fel, amely miatt idáig jutott. Arjun belenéz a tükörbe, és saját sötét, vigyorgó mása rántja be az üveglapba. Ezután pedig már nem emberként ébred fel, hanem a következő Yellow Kingként. Trónra kerül, teste eltorzul, a körforgás pedig folytatódik. Ez a befejezés világosan kimondja, hogy a megszállottság nem vezethet megváltáshoz. Arjun a saját szemében talán hős volt, aki a feleségét kereste. A Yellow Shore szempontjából viszont tökéletes alapanyag, valaki, aki képtelen elengedni a vágyát, képtelen elfogadni a másik ember döntését, és hajlandó mindent feláldozni azért, hogy visszakapja azt, amiről azt hiszi, "jár neki". A Király megölése ezért igazából nem győzelem, hanem maga a bukás. Arjun nem legyőzi a rendszert, hanem elfoglalja a helyét benne.
A Saros azonban nem itt zárul. A valódi befejezéshez Arjunnak újra kell kezdenie megint mindent, de ezúttal már a tudással a zsebében. A stáblista után visszatér a Passage-be, és lassan megnyílik előtte az út az igazság felé. Megjelenik Kayla, az egyik túlélő is, aki figyelmeztetni akarja a későbbi érkezőket, hogy ne kövessék ugyanazt az utat. Kiira hangja pedig elvezeti Arjunt Nitya laborjába, ahol a főhős végre olyan igazságokkal szembesül, amelyeket addig nem akart látni. Itt derül ki, hogy Nitya nem azért ment Carcosára, hogy Arjun majd egyszer hősiesen utánaeredjen, hanem azért, mert el akart távolodni tőle. A bolygón beleszeretett valaki másba, küzdött a saját személyes harcában, döntéseket hozott, és egyáltalán nem Arjun történetének mellékszereplője volt. Ez a felismerés azonnal összetöri azt a képet, amelybe Arjun eddig kapaszkodott. Már nem mondhatja azt, hogy mindent Nityáért tett. Egyre nyilvánvalóbb, hogy sok mindent igazából csak saját magáért, a saját bűntudatáért és saját birtoklási vágyáért tett meg.
A történet másik nagy szembenézése Sebastianhoz vezet vissza. Arjun a múlt látomásaiban újra találkozik vele, és ezúttal már nem kerülheti meg a felelősséget. A rendőrségi fények, a múlt töredékei és Sebastian alakja mind arra kényszerítik, hogy kimondja, amit tett, nem tüntethető el azzal, hogy hősnek képzeli magát egy idegen bolygón. Sebastian nem mellékes áldozat volt, nem akadály az Arjun és Nitya közötti történetben, hanem egy ember, akit Arjun elárult. A Saros itt válik igazán keménnyé, mert nem ad könnyű feloldozást. A bocsánatkérés önmagában nem törli el a bűnt, csak az első lépés afelé, hogy Arjun ne hazudjon tovább önmagának.
Az igazi befejezésben Arjun ismét eljut a Yellow Shore-hoz, és megint legyőzi a Királyt. Viszont most nem öli meg. Nem veszi át a helyét. Nem teljesíti a körforgás feltételét. Egyszerűen elmegy mellette. Ez apró mozdulatnak tűnhet, de a történet szintjén ez a legnagyobb változás. Arjun először nem birtokolni, uralni vagy megszerezni akar valamit, hanem nemet mond arra a rendszerre, amely éppen ezekből a vágyakból él. A Yellow Shore még ekkor is megpróbálja magához láncolni. Arjun teste elkezd átalakulni, mintha a királlyá válás már elkerülhetetlen lenne, de ő letépi magáról a napmedált, amely Nityához és a kapcsolatuk idealizált emlékéhez kötötte. A medál vízbe dobása nem azt jelenti, hogy Arjun már nem szerette Nityát, hanem azt, hogy végre nem a saját vágyán keresztül akarja meghatározni őt. Ez a pillanat az elengedés képe. Nem hangos, nem diadalmas, és nem is boldog. Inkább keserű és szükségszerű.
A végső jelenetben Arjun a parton találja magát Nitya mellett. Ez már nem ugyanaz az illúzió, amely az első befejezésben csapdába csalta. Nitya szavai világossá teszik, hogy Arjunnak nem kellett volna idejönnie. A Carcosa nem az ő álma, nem az ő története volt. Itt Arjun végre kimondja, hogy nem tudta elengedni, ami köztük volt. Nitya pedig nem vigasztalja őt inkább azt mondja neki, amit tett, azt nem lehet megváltoztatni, de az számít, mit kezd a következő nappal. Ez a lezárás egyértelműen nem valamifajta romantikus újraegyesülés. Nitya elsétál. Arjun nem kapja vissza őt, nem nyeri el jutalomként a szerelmét, és nem lesz belőle makulátlan hős. Az ekkor felvillannó rendőrségi fények arra pedig utalnak, hogy a földi múlt, Sebastian halála és Arjun felelőssége még mindig ott vár rá. A megváltás itt nem azt jelenti, hogy minden bűn eltűnik, hanem azt, hogy Arjun végre nem menekül tovább. Nem a következő csatát választja, nem a következő hazugságot, nem a következő illúziót, hanem a szembenézést.
A Saros teljes története ezért sokkal emberibb, mint amilyennek elsőre látszik. Carcosa, a Yellow Shore, a torz idő, az expedíciók bukása és a hatalmas idegen erők mind fontosak, de a lényeg Arjun belső útja. A bolygó nem véletlenül pont őt nyeli el ennyire könnyen. Azért tudja manipulálni, mert Arjun már eleve tele van tagadással, bűntudattal és birtoklási vággyal. A Yellow Shore csak felnagyítja azt, ami benne van. A történet másik oldala a Blue Precipice-hez köthető, amely a Yellow Shore ellenpontjaként értelmezhető. Ha a sárga part a vágy, az önámítás és a hatalom tere, akkor a kék szakadék az elengedés, a tisztánlátás és a beismerés lehetősége. A játék nem magyaráz el mindent szájbarágósan, de a két erő közötti különbség szépen kirajzolja Arjun választását. Az egyik út azt mondja neki, hogy megszerezheti, amit akar. A másik azt, hogy előbb el kell fogadnia, hogy nincs joga hozzá.
Ezért működik a Saros története akkor is, ha valaki nem otthonos a kozmikus horror, a roguelike felépítés vagy a bonyolult sci-fi háttér világában. A lényeg nagyon is érthető. Egy ember elindul valaki után, akit elveszített, de útközben kiderül, hogy nem a veszteséggel nem tud megbirkózni, hanem azzal, hogy a másik ember nem az ő tulajdona. Arjun legnagyobb ellenfele nem a Király, nem Carcosa, nem a Yellow Shore, hanem az a hazugság, amelyet saját magának mondott, hogy minden, amit tett, a szerelem nevében történt. A játék végül nem azt állítja, hogy Arjun jó emberré válik, csak mert egyszer jól dönt. Ennél józanabb és erősebb befejezést ad. Azt mutatja meg, hogy a változás ott kezdődik, amikor valaki végre nem akarja átírni a múltját, nem akarja visszakényszeríteni magához azt, aki elment, és nem próbálja hőstörténetté alakítani a saját bűneit. Arjun akkor törheti meg Carcosa körforgását, amikor először nem győzni akar, hanem felelősséget vállalni. Ez pedig egy ilyen sötét, idegen és kegyetlen világban is nagyon emberi lezárás.
