A magyar film története szerencsére nem néhány kötelezően tisztelendő cím poros vitrinje. Sokkal inkább egy furcsa, gazdag, néha fájdalmas, néha elképesztően vicces, máskor kifejezetten kényelmetlen örökség, amelyben nagyon különböző filmek férnek meg egymás mellett.
Vannak köztük olyanok, amelyek a hatalom működéséről beszélnek hideg pontossággal, vannak, amelyek a magyar történelem legsötétebb pillanatait bontják ki, mások a magányról, a szerelemről, a túlélésről vagy épp arról mesélnek, hogyan próbál az ember normális maradni egy teljesen eltorzult világban.
A legjobb magyar filmek között nincs egyetlen biztos mintázat. Nem attól fontosak, hogy ugyanúgy néznek ki, ugyanúgy beszélnek magához a nézőhöz, vagy ugyanazt akarják elmesélni neki. Épp attól izgalmas a nem keveset és nem kevésszer megrángatott filmes múltunk, hogy Jancsó Miklós alföldi hatalmi koreográfiája, Bacsó Péter keserű szatírája, Tarr Béla hétórás reménytelensége, Antal Nimród metróalvilága és egy friss magyar thriller is ugyanannak a filmtörténetnek a része lehet.
Korábban foglalkoztunk már a magyar filmgyártás legcsúfosabb produkcióival, most viszont a napos oldal felé fordulunk, és a legjobbakra koncentrálunk. Egy ilyen lista természetesen nem végleges, megkérdőjelezhetetlen alapvetés és nem is érdemes úgy tenni rű, mintha az lenne. A filmeket nem lehet patikamérlegen értékelni (ahogy semmilyen művészeti alkotást sem), főleg nem akkor, ha ennyire különböző korszakok, alkotói szándékok és nézői élmények kerülnek egymás mellé. Ezért ez nem rangsor, hanem válogatás. Tizenöt magyar film, amely valamiért erősebben maradt velünk. Van köztük nemzetközi díjakkal igazolt klasszikus, betiltott kultfilm, közönségkedvenc, radikális szerzői mű és friss siker is. Ami összeköti őket, az nem a műfajuk, nem a koruk, és nem is az, hogy mindenkinek ugyanazt jelentenék. Hanem az, hogy mindegyik után egy kicsit másképp nézünk a magyar filmre.
Szegénylegények
Jancsó Miklós Szegénylegények című filmje a magyar filmtörténet egyik legtisztább és legkíméletlenebb hatalmi látlelete. A történet 1869-ben játszódik, a betyárvilág felszámolása idején, amikor az elfogott gyanúsítottakat egy alföldi sáncba zárják, a hatalom emberei pedig módszeresen próbálják megtörni őket. Ez a kiindulópont történelmi drámát ígér, de Jancsó filmje végül ennél sokkal többet csinál. Nem egyszerűen egy korszakról mesél, hanem arról, hogyan működik a hatalom, amikor már nem is kell magyaráznia saját kegyetlenségét.
A Szegénylegények ereje nem nagy beszédekből vagy egyértelmű tanulságokból fakad. Jancsó a térrel, a mozgással, a csenddel és a testek kiszolgáltatottságával dolgozik. Az alföldi táj itt nem simán csak egy romantikus háttér, mint ezer és egy hasonló esetben, hanem egy zárt rendszer, amelyből látszólag van kiút, de valójában mégsincs. A kihallgatások, a vonulások, a parancsok és a megaláztatások mind ugyanannak a gépezetnek a részei. A film ma sem hat múzeumi darabnak, mert nem egy lezárt történelmi pillanatot konzervál, hanem egy olyan működésmódot mutat meg, amelyet minden kor újra felismerhet magának.
A tanú
Bacsó Péter A tanúja kétségtelenül a magyar film egyik legnagyobb csodája, amely arra a nem mindennapi kunsztra is gond nélkül képes, hogy egyszerre nevettet és szorítja össze az ember gyomrát. Kevés film tud ennyire idézhető, ennyire közös kulturális nyelvvé válni úgy, hogy közben egy pillanatra sem veszíti el a történelmi súlyát. A film 1969-ben készült, de hosszú ideig dobozban maradt, és azt sem túlzás kijelenteni, hogy már a hivatalos bemutatása előtt legendává vált.
Pelikán József története azért működik ennyire erősen, mert az abszurd hatalom működését nem távoli politikai tananyagként mutatja meg, hanem nagyon is ismerős magyar helyzetként. A rendszer egyszerre röhejes és félelmetes. A figurák karikatúraszerűek, mégsem üresek. A mondatok poénként élnek tovább, de mögöttük mindig ott van a kiszolgáltatottság, a szörnyű valóság. A tanú humora nem elkeni a diktatúra borzalmát, hanem megmutatja, hogyan lehetett ebben a nem embernek való világban túlélni, alkalmazkodni, félni és közben néha mégis nevetni.
Valahol Európában
Radványi Géza filmje a magyar filmtörténet egyik legfontosabb háború utáni alkotása, és máig elképesztő ereje van. A Valahol Európában gyerekekről szól, akik a háború romjai között próbálnak túlélni, de valójában sokkal többről van itt szó. Arról, hogyan néz ki egy világ, amikor minden szétesett, a szabályok eltűntek, és az embereknek újra meg kell tanulniuk bízni egymásban.
A film különlegessége, hogy egyszerre végtelenül kegyetlen és abszolút reményteli. Nem idealizálja a gyerekeit, nem csinál belőlük makulátlan kis hősöket. Lopnak, félnek, menekülnek, és sokszor pontosan olyan könyörtelenek, amilyenné a körülmények tették őket. És ettől lesz igazán emberi ez az egész. A romos ország, a kallódó gyerekcsapat és Simon Péter alakja olyan erős képeket hagy maga után, amelyek generációk emlékezetében maradtak meg. Kevés magyar film tud ennyire fájdalmasan beszélni arról, hogy a túlélés önmagában még nem jelenti azt, hogy valaki valóban élni is tud.
A tizedes meg a többiek
Keleti Márton filmje az egyik legjobb magyar háborús komédia, de közben jóval több egyszerű bohózatnál. A tizedes meg a többiek a második világháború végén játszódik, amikor már minden bizonytalan, a front ide-oda mozog, a hatalom naponta cserél gazdát, az emberek pedig nem nagy eszmék szerint élnek, hanem egyszerűen csak megpróbálják valahogy túlélni a következő órát. Ez a közeg önmagában is tragikus lenne, a film mégis vígjátékként működik, méghozzá úgy, hogy közben nem veszi félvállról a háború abszurditását. Molnár tizedes figurája épp ezért ennyire emlékezetes. Nem klasszikus hős, nem egy makulátlan hazafi, nem nagy beszédeket mondó ellenálló, hanem a nagybetűs túlélő. Okos, pimasz, gyorsan alkalmazkodik, és pontosan érzi, mikor kell hallgatni, hazudni, szerepet váltani, és persze mikor kell nagyon gyorsan eltűnni. Sinkovits Imre alakításában Molnár egyszerre szórakoztató és nagyon is emberi figura. Nem azért szeretjük, mert mindig igaza van, hanem mert egy teljesen szétesett világban is képes használni az eszét.
A film humora abból fakad, hogy mindenki próbálja menteni magát, miközben senki sem lehet biztos abban, mi fog történni öt perc múlva. A kastélyban bujkáló társaság tagjai folyamatosan alkalmazkodnak az aktuális helyzethez, legyen szó németekről, nyilasokról, szovjetekről vagy egyszerűen csak a saját félelmeikről. Ettől A tizedes meg a többiek nemcsak egy szórakoztató film, hanem nagyon pontos magyar túlélési történet is. A poénok mögött végig ott van a felismerés, hogy a történelem nagy fordulatai sokszor hétköznapi embereken csattannak, akiknek nincs más választásuk, mint valahogy életben maradni. A film nem akarja hősi mítosszá nagyítani a túlélést. Inkább azt mutatja meg, hogy a káoszban az ész, a humor, a szerencse és a gyors helyzetfelismerés néha többet ér bármi másnál. Közben pedig egy elképesztően jól megírt, feszes tempójú közönségfilm, tele emlékezetes figurákkal és máig bennünk élő mondatokkal. A tizedes meg a többiek egyszerre könnyed és keserű, és pont ettől magyar klasszikus, hiszen nevetünk rajta, de pontosan értjük, milyen világból született.
Az ötödik pecsét
Fábri Zoltán Az ötödik pecsétje azon ritka filmek közé tartozik, amelyek egyetlen erkölcsi kérdésből képesek teljes világot építeni. A történet 1944-ben indul, egy kocsmában, ahol néhány ember látszólag elméleti kérdésről vitatkozik. Másnap azonban a nyilasok fogságában már nem lehet kényelmes távolságból beszélni bűnről, túlélésről, megaláztatásról és erkölcsi tartásról.
Ez a film ma is kényelmetlen érzést gerjeszt az emberben, mert nem engedi, hogy a néző biztonságos távolságból ítélkezzen. Nem azt kérdezi, mit gondolunk a hősiességről, hanem azt, mit tennénk, ha tényleg döntési helyzet elé kerülünk. A nagybetűs történelem itt szűk térbe szorul, a morális dilemma pedig nem valamiféle random filozófiai játék marad, hanem egy nagyon is gyakorlati, húsba vágó helyzet. Latinovits Zoltán, Őze Lajos, Márkus László és a szereplőgárda többi tagja olyan feszültséget teremt, amely tényleg párját ritkítja.
Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.
Mephisto
Szabó István Mephistója az egyik legismertebb magyar nemzetközi siker, de az értéke messze nem merül ki abban, hogy Oscar-díjat nyert. Ez a film azért maradt talán ennyire erős még ma is, mert nemcsak a náci Németországról beszél nyersen és őszintén, hanem a művész és a hatalom veszélyes kapcsolatáról is, ami egy örökérvényű témakör. Hendrik Höfgen története nem egy lezárt történelmi példa, hanem örök kérdést boncolgat: meddig lehet alkudozni a hatalommal úgy, hogy az ember közben ne veszítse el önmagát?
A Mephisto nem nagy árulásokkal kezd. Pont az benne a félelmetes, hogy megmutatja, a megalkuvás sokszor apró engedményekkel kezdődik el, majd fokozatosan építkezik. Egy szerep, egy lehetőség, egy kényelmes magyarázat, egy kis önámítás, aztán az ember egyszer csak ott találja magát egy rendszer kellős közepén, amelyet már nem kívülről figyel, hanem ő maga is működtet. Klaus Maria Brandauer alakítása azért ennyire emlékezetes, mert Höfgen egyszerre nevetséges, tehetséges, gyáva és tragikus figura. Nem szörnyetegként indul, hanem egy emberként, aki túl sokáig hitte el, hogy független maradhat attól, amit kiszolgál.
Hannibál tanár úr
Fábri Zoltán Hannibál tanár úr című filmje egy elképesztően pontos látlelet arról, hogyan tud egy társadalom pillanatok alatt saját maga ellen fordulni. A történet középpontjában Nyúl Béla áll, egy jelentéktelennek tartott, visszahúzódó latintanár, aki tanulmányt ír Hannibálról, majd hirtelen olyan politikai és társadalmi hisztéria célpontjává válik, amelyet sem megérteni, sem irányítani nem tud. Nem lázadni akar, nem provokálni, és nem is közéleti szerepre vágyik, egyszerűen csak egy békés, művelt ember, akit a kor hangulata pillanatok alatt bedarál.
A film egyszerre tragikus és keserűen szatirikus. Fábri azt mutatja meg benne, hogy milyen gyorsan válik egy átlagos emberből közellenség vagy épp hirtelen felkapott figura attól függően, mire van szüksége a politikai hangulatnak. Szabó Ernő alakítása fájdalmasan emberi. Nyúl Béla nem egy hős, nem forradalmár, hanem olyasvalaki, aki egyszerűen csak szeretne nyugodtan létezni egy világban, amely folyamatosan valamiféle szerepet akar ráerőltetni. A Hannibál tanár úr egyik legnagyobb ereje, hogy ma is ijesztően aktuálisnak hat. A tömeg működése, a politikai hisztéria, a mesterségesen felépített ellenségképek és az értelmiségi kiszolgáltatottság ugyanúgy érthető ma is, mint évtizedekkel ezelőtt.
A cikk még nem ért véget, a következő oldalon folytatódik!
