Szerelem
Makk Károly Szerelem című filmje egészen csendesen beszél a történelemről, mégis minden mondata mögött ott van egy korszak masszív nyomása. Nincsenek benne nagy politikai tablók, nincsenek látványos hatalmi jelenetek, mégis pontosan érezni az 1956 utáni megtorlás, a börtön, a félelem és a várakozás súlyát. A történet középpontjában egy hazugság áll, de nagyon fontos, hogy ez a bizonyos hazugság nem önzésből születik, hanem szeretetből.
A Szerelem finomsága abban relik, hogy nem akarja túlmagyarázni az érzelmeket. Törőcsik Mari, Darvas Lili és Darvas Iván alakítása rendkívüli visszafogottsággal mutatja meg, hogyan lehet emberinek maradni akkor is, amikor a külvilág mindent el akar venni tőlünnk. Makk filmje nem valamiféle harsány politikai állítás, hanem bensőséges dráma a méltóságról, az emlékezésről és arról, hogy néha a szeretet legnagyobb és legőszintébb formája éppen az, ha valaki kicsit elviselhetőbbé hazudja a valóságot annak, akit védeni próbál.
Sátántangó
Tarr Béla Sátántangója nem könnyű film, és nem is tesz úgy, mintha az akarna lenni. Több mint hétórás játékideje, lassú ritmusa, fekete-fehér képei és hosszú beállításai olyan nézői figyelmet kérnek, amelyhez ma már kevesen vannak hozzászokva. De aki belép ebbe a világba, az nem egyszerű történetet kap, hanem egy állapotot.
A Sátántangó egy széthulló közösség, egy reménytelen táj és egy mindig elhalasztott menekülés filmje. Tarr nem siet, nem könnyít, nem próbálja kényelmessé tenni az élményt. Az időnek itt súlya van, a sárnak jelentése, a várakozásnak pedig szinte fizikai hatása. Lehet vitatkozni vele, lehet félni tőle, lehet halogatni a megnézését, de a magyar film történetéből nem lehet kivenni. Ez az a fajta alkotás, amely nem szórakoztatni akar, hanem hosszú időre beköltözni a néző fejébe.
Kontroll
Antal Nimród Kontrollja egészen más úton lett fontos magyar film. Nem klasszikus történelmi dráma, és nem is egy nagy szerzői tabló, hanem egy lendületes, stílusos, különös műfaji keverék, amely a budapesti metróhálózatot egy teljesen saját világgá alakította. A Kontroll egyszerre bűnügyi film, fekete komédia, városi mese és generációs mozi.
A metró itt nem egyszerűen egy helyszín, hanem maga az alvilág, továbbá munkahely, menedék és börtön is egyszerre. Bulcsú és az ellenőrök figurái nevetségesek, szomorúak és szerethetők, a film pedig úgy beszél kiégésről, menekülésről, szorongásról és barátságról, hogy közben végig megmarad szórakoztató közönségfilmnek, ami nem kis kunszt. A Kontroll ritka, de tökéletes magyar példa arra, hogy műfaji keretek között is lehet erős, saját hangú, azonnal felismerhető világot teremteni. Nem véletlen, hogy egy ennyire könnyedén és gyakran idézhető, újranézhető és máig kultstátusznak örvendő film maradt.
Saul fia
Nemes Jeles László Saul fia című filmje nemcsak a díjai miatt megkerülhetetlen magyar alkotása, hanem azért is, mert nagyon radikális döntést hozott a holokauszt filmes ábrázolásában. Nem akar ugyanis nagy történelmi tablót adni, nem akar mindent megmutatni, és nem engedi, hogy a néző kényelmesen a témán kívül maradjon. Egyetlen emberre, egyetlen arcra, egyetlen rögeszmés útra szűkíti a világot.
És bizony a film ereje éppen ebből a szűkítésből fakad. A borzalom nagy része a háttérben marad, de ettől nem lesz kisebb, inkább még nyomasztóbbá válik. A kamera Saul közelében marad, a hangok, a mozgások és a homályos háttérrészletek pedig olyan teret hoznak létre, amelyből nincs menekvés. A Saul fia nem magyarázza túl a borzalmat, hanem inkább olyan filmnyelvet talál hozzá, amelyben a néző szinte fizikailag érzi a bezártságot és magát a félelmet. Az emberi méltóság itt már nem nagy beszédekben vagy hősi tettekben jelenik meg, hanem egyetlen makacs gesztusban.
Testről és lélekről
Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje első ránézésre kicsi történet. Két zárkózott ember jelenik meg benne, továbbá egy vágóhíd rideg közege, furcsa közös álmok, és az óvatos közeledés. Mégis hatalmas ereje van ennek a mozinak, mert nagyon ritkán látni magyar filmben ennyire pontosan megfogalmazva az intimitás nehézségét.
A film nem nagy drámával támadja a nézőt, hanem csenddel, némi zavarral, apró mozdulatokkal és finom eltérésekkel gyakorol rá hatást. A vágóhíd konkrét, kemény világa mellett ott van az álmok tisztább, majdnem mesebeli tere is, és a kettő együtt különös feszültséget teremt. Borbély Alexandra és Morcsányi Géza alakítása pedig azért működik ennyire erősen, mert nem akarják eljátszani a nagy szerelmet. Inkább azt mutatják meg, milyen nehéz néha eljutni odáig, hogy két ember egyáltalán merjen egymás felé fordulni. A Testről és lélekről egy csendes film, de nagyon sokáig visszhangzik majd benned, ha megnézed.
Macskafogó
Ternovszky Béla animációs filmje generációk közös élménye lett, és máig az egyik legszórakoztatóbb magyar film. A Macskafogó egyszerre paródia, akciófilm, sci-fi, kémfilm és zenés vígjáték, ráadásul olyan tempóval és humorral működik, amely ma is meglepően frissnek hat. Ritka magyar animáció ez, amely nemcsak a gyerekeknek szórakoztató, hanem felnőttként is egy új rétegeket tud megmutatni. A film egyik legnagyobb titka, hogy elképesztően magabiztosan keveri a műfajokat. Egyik pillanatban James Bond-paródiának tűnik, a következőben jön egy klasszikus rajzfilmes üldözés, aztán hirtelen egy musicalbetét, sci-fi őrület vagy gengszterfilmes poén lesz belőle. Mindez mégsem esik szét, egyszerűen csak azért, mert a Macskafogó világa nagyon pontosan ki van találva. Az egerek, macskák és patkányok konfliktusa egy egyszerű alaphelyzet, de a film ebből teljesértékű univerzumot épít, saját szabályokkal, emlékezetes helyszínekkel és olyan figurákkal, akik néhány jelenet után is azonnal megmaradnak a nézőben.
Grabowski, Safranek, Mr. Teufel, Lusta Dick, a denevérek vagy a patkánybanda rég túlnőttek azon, hogy egyszerű rajzfilmfiguraként beszéljünk róluk. A Macskafogó tele van idézhető mondatokkal, tökéletesen belőtt zenei poénokkal és olyan vizuális ötletekkel, amelyek miatt bármikor újranézhető lesz. Különösen erős benne, hogy a humor nem csak egy korosztálynak szól. A gyerekeknek ott a lendület, az üldözés, a színes karakterek és a látványos akció, a felnőtteknek pedig a filmes utalások, az abszurd helyzetek és az a nagyon magyar, száraz irónia, ami miatt a film ma is hibátlanul működik.
Szindbád
Huszárik Zoltán Szindbádja különleges helyet foglal el a magyar mozi történetében, mert nem klasszikus történetet mesél, hanem egy élet érzéseit és emlékeit rakja egymás mellé. Nem egyenes úton halad előre, régi szerelmek, étkezések, beszélgetések, arcok és apró hangulatok idézik fel Szindbád múltját. A film Krúdy Gyula világából építkezik, de nem egyszerű adaptációként működik. Inkább megpróbálja filmen visszaadni azt az érzést, amit Krúdy prózája tud. Vagyis azt, hogy a múlt egyszerre édes, fájdalmas, nevetséges és elérhetetlen. Latinovits Zoltán Szindbádja egyszerre elegáns, fáradt, önző, vonzó és mélyen magányos figura. Nem klasszikus hős, hanem egy férfi, aki egész életében kereste az élményeket, a nőket, az ízeket, a pillanatokat, aztán egyre inkább az emlékei között ragadt. A film nem ítélkezik felette egyszerűen, de nem is idealizálja őt. Látjuk benne a sármját, a gyengeségét, a hiúságát és azt is, hogy a sok régi szerelem mögött mennyi elmulasztott valódi kapcsolat maradt.
A Szindbád vizuálisan is az egyik leggazdagabb magyar film. A képek nem puszta illusztrációk, hanem a történet részei. Egy étkezés, egy mozdulat, egy női arc, egy szoba fénye vagy egy elhalkuló beszélgetés ugyanannyit mond, mint bármelyik párbeszéd. A film az idő múlásáról beszél, de nem nagy szavakkal, hanem apró pici részletekkel. Arról, hogy az ember hogyan néz vissza a saját életére, mit szépít meg, mit bán meg, és mit próbál még egyszer felidézni, mielőtt végleg az eltűnik. A Szindbád lassú, érzéki és melankolikus film, de éppen ettől marad ennyire erős is. Nem elmesél egy életet, hanem érezteti, milyen az, amikor valaki már főleg csak az emlékeiben él.
Itt érzem magam otthon
Holtai Gábor Itt érzem magam otthon című filmje friss alkotásként került most ebben az ajánlóban olyan klasszikusok mellé, amelyek mögött már évtizedes kánon, nemzetközi díjak sora vagy kultikus utóélet áll. Ez önmagában nagy teher lenne, de ez a film nem is próbál klasszikusként viselkedni. Inkább egy pontos, feszült és nagyon mai történetet mesél el. Rita története egy könnyen érthető thrillerhelyzettel indul. Elrabolják, majd egy furcsa családnál tér magához, ahol azt állítják róla, hogy ő Szilvi, a rég eltűnt lány.
Ez az alaphelyzet egyszerre működik műfaji feszültségként és társadalmi allegóriaként is. Rita fogsága nemcsak fizikai bezártság, hanem az identitása elleni támadás is. Mások akarják megmondani neki, ki ő, hová tartozik, milyen szerepet kellene betöltenie és elfogadnia. Ettől a film nemcsak thrillerként lesz izgalmas, hanem a magyar közérzetet leíró filmként is erős. Lovas Rozi, Molnár Áron, Gryllus Dorka, Simon Kornél és Szervét Tibor jelenléte stabilan tartja a történetet, Holtai pedig olyasmi helyzetet épít ki közben, amely egyszerre zsigeri és ismerős.
Az Itt érzem magam otthon azért tudott annyira markánsan kilógni a friss magyar filmek közül, mert nem pusztán egy jól működő zsánerdarab akar lenni. Van benne bőven feszültség, de közben bátran beszél arról is, milyen könnyen válhat az ember mások elvárásainak foglyává. Ez nem valamiféle díjfesztiválokra szabott, sokszorosan megtekert szerzői mutatvány, hanem egy olyan film, amely érthetően, feszesen és egy erős alaphelyzetből mond valami nagyon konkrétat magáról a jelenről. És néha pontosan erre van a legnagyobb szüksége a magyar mozinak. Nem véletlen lett elsöprő kritikai és nézői siker is Holtai Gábor alkotása.
