Christopher Nolan Odüsszeiája és Andy Serkis készülő Gollam-filmje egészen más közönséget háborított fel, de valójában ugyanúgy. Ez nem az első eset - és valószínűleg nem is az utolsó -, de ez a két esemény olyan gyors egymásutánban követte egymást, hogy már szinte vicces volt az identitásháború két ellenkező pólusán álló emberektől majdnem pontosan ugyanazt az érvelést olvasni.
Az egyik oldalon azok állnak, akik szerint fekete vagy transz színészek puszta jelenléte két lábbal tapossa Homéroszt; a másikon pedig azok, akik egy szereplőgárda etnikai összetétele alapján már a bemutató előtt erkölcsi bizonyítványt állítanak ki. Én ebben a kérdésben mindig nagyon kényelmetlen helyzetben voltam, mert valahogy mindig pont olyan távolságban vagyok a szélsőségektől, amennyit egyik tábor sem képes már előrelépni, úgyhogy ezzel a cikkel is azt a karót faragom, amibe aztán beleülhetek.
De azt gondolom, hogy érdemes, mert ha egy pillanatra félretesszük a tanult és algoritmusok által fáradhatatlanul sulykolt dühöt, akkor nagyokat lehet lépni egymás, vagy legalább az úgynevezett vita felé.
Láthatóan az említett két csoport tagjai egymás ellenfeleinek gondolják magukat, ami azért is furcsa, mert feltűnően hasonló nyelvet beszélnek. Mindkét tábor úgy tekint a művészetre, mintha annak elsődleges feladata nem történetek elmesélése, alakok megteremtése és világok felépítése, hanem az egyének által helyesnek vélt demográfiai arányok bemutatása volna.
Az Odüsszeia kritikám alatti kommentek és a Kotaku "mikor lett Andy Serkis ekkora f@sz" (parafrázis, de értitek) című cikke viszont nagyon szép lenyomata annak a kétpólusú, pusztán érzelmekből építkező kommunikációnak, ami ironikus módon nagyon hasonló egymáshoz, mégis serényen ássa az árkokat a használói között.
Én azt gondolom, hogy egészséges vitának, építő kritikának, sőt még vehemens egyet-nem-értésnek is mindig van helye, de akkor tovább kell mozdulni a fekete-fehér-igen-nem vonalról, mert attól senkinek sem lesz jobb, ha az internet ragetüsszentő hapcibenőjeként vörös fikával teríted be az összes kommentszekciót.
Vagyis az erre nagyon tudatosan rájátszó platformtulajdonos és az adott mű marketingosztálya persze nagyon örül, mert őket a nap végén csak a számok érdeklik.
Valahol mindenkinek igaza van
A helyzet sava-borsát az adja, hogy valójában mindkét csoportnak lennének lábai, amiken stabilan állhat, hiszen az is egy teljesen valid igény, hogy a hosszú évtizedek mellőzése után legyen normális reprezentációja a kisebbségeknek, ugyanakkor viszont az is érthető, hogy sokakat rendkívül frusztrál, hogy a legtöbb stúdiónak egész egyszerűen fogalma sincs, hogy mit kezdjenek ezzel az igénnyel.
Amikor heteroszexuális kaukázusi emberként tengetjük az életünket a végtelenül egytónusú west-balkánon, nehéz kontextusba helyezni a reprezentáció fontosságát, mert nekünk mindig voltak hőseink és sokan nem is ismerünk olyat, akinek nem. Az erre való igény megértése és elfogadása egy mentalizációs gyakorlat, ami egyébként nem bonyolult, de valójában senkinek sem áll érdekében ezt megtanítani:
A stúdiók nem számolják külön excelben a hatewatchingot, a közösségi média effektíve abból az engagementből él, amit a legerősebb - és legkönnyebben kiváltható - érzelem hajt előre, az egyéb médiumok pedig szintén ebből fölözik le az életben maradáshoz szükséges kattintást.
A figyelemért folytatott harcban valahogy mindig a fogyasztó húzza a legrövidebbet, de ez egy másik - szintén nagyon érdekes - cikk témája lesz, de ezt egy nálam lényegesen okosabb ember segítségével kell majd megírnom.
Szóval elvitathatatlan, hogy mekkora társadalomformáló ereje van egy A számolás jogának, Zöld könyvnek, Encantónak vagy éppen egy Bűnösöknek, de közben az is igaz, hogy az ad maiorem DEI gloriam sorra szüli azokat az alkotásokat, ahol a reprezentáció egy kipipálható kis négyzetnek tűnik és a nagy képet nézve sokszor talán többet árt, mint használ. Viszont ettől nem lesz minden egyenlőségi törekvés eredendően jó vagy rossz, a művek továbbra is individuumként léteznek, még ha nem is vákuumban.
Viszont, ha együtt állnak a csillagok, akkor ilyen csodák születnek.
Christopher Nolan Odüsszeiája egy mestermű, ami ugyan fontosnak tűnő dolgokban is változtatott az eredeti eposzon, sőt nettó 3 perc játékidőt adott egy fekete Szép Helénának, ami egészen addig tűnik furcsának, amíg nem látod a saját szemeddel, hogy a végén pont ezek az alkotói döntések tették nagyon aktuálissá a több ezer éves történetet. Lupita Nyong'o szerepeltetése Nolan döntése volt, és azt az embert, aki külön kamerákat építtet az egyébként is végtelenül drága filmjéhez, nem fogod HR-esekkel a sarokba szorítani.
A művész interpretációja sosem helyes vagy helytelen, hanem tetszik vagy nem tetszik.
És ez igaz John Ronald Reuel Tolkienre és Andy egyáltalánnincsközépsőneve Serkisre is, akik egy hófehér Megyét képzeltek el, és akiken pedig a reprezentáció hiányát kérik számon. Még ha az öreg Tolkien nem is egy xenofób, migránsoktól rettegő zárt közösségként álmodta volna meg Hobbitfalvát - ami egyébként fontos mozzanata a könyveknek is -, akkor is furcsa lenne Peter Jackson ajtaján kisebbségi babókért vagy éppen erősebb női karakterekért kopogtatni. Nem arról van szó, hogy élvezhetetlenné tenné a művet - hiszen A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűinek sem ez a valódi problémája -, csak Tolkien arról írt, amit ismert, Peter Jackson pedig úgy döntött, hogy ezzel megy tovább és úgy néz ki, hogy Andy Serkis értelmezésében is valami hasonlóra számíthatunk.
Serkis azt mondta a BBC-nek, hogy csak azért nem fognak kisebbségi szereplőket beválogatni, hogy legyenek, hanem csak akkor, amikor ennek valóban értelmét látják. Az interjú után sorra születtek azok a felszínes cikkek, ragebait videók és kommentek, amik az Odüsszeia kapcsán a másik oldalról jöttek, és látatlanban temetik vagy jó előre bojkottálják a The Hunt for Gollumot, mintegy nem törődve azzal, hogy pontosan ez az a narratíva, amiért másokat bírálnak.
Pedig a Serkisszel szembeni bizalmatlanságnak még vannak is lábai, mert az Állatfarm adaptációja egy kicsit olyan, mintha egy négy modellel ezelőtti chatGPT foglalta volna össze neki Orwell történetét. Majd le is generálta volna.
De senkinek sincs igaza
Én azt gondolom, hogy olyan művészetre senkinek sincs szüksége, ami meg akar felelni. A lélektelen gyártósorokról legördülő végtelen tartalomban fulladozva könnyű elfelejtkezni arról, hogy a film és a videójáték valójában művészet, amit ugyan exceldoksikban pipálgatva is lehet sikeresen csinálni, de maradandó csak akkor születik, ha sem a mű, sem pedig a művész nem kér bocsánatot a saját létezéséért.
Ha pusztán félelemből Nolan kiadna egy Odüsszeia Director's Cutot, amiben Anya Taylor-Joyra cseréli Lupita Nyong'ót, Andy Serkis beszínezne egy hobbitot vagy az Amazon lecserélné Sophie Turnert Sydney Sweeney-re, mindannyian sokkal szegényebbek lennénk. Nagyon szomorú lenne, ha kitalált karakterek bőrszíne és egyéb fizikai adottságai miatt kirobbanó identitáspolitikai viták - továbbra is - faktorok lennének az alkotói folyamatokban, márpedig a mesterségesen polarizált társadalom csak nagyon lassan változik, a stúdiók továbbra is profitmaximalizálásban gondolkodnak és két kezemen meg tudom számolni azokat a művészeket, aki elég befolyásosak ahhoz, hogy meg tudják vetni a lábukat ebben a morális mocsárban.
Szerintem a művészet csak akkor működik igazán, ha szabad. Kicsit úgy, ahogy a vélemény is, ezért nincs semmi gond a máshogy gondolkodással, de mindannyiunk érdekében remélem, hogy a reddit/twitter buborékjában megvadult emberek soha nem kapják meg azt, amit akarnak, hiszen láthatóan nem mérik fel, hogy ez mivel járna.
