Az 1967-es világkiállításon két fantasztikus ember úgy döntött, hogy egy-egy furcsa, indokolatlanul összetett megoldással újraértelmezi a filmes moziélményt. Graeme Ferguson és Roman Kroitor többvásznas kísérletei végül kudarcba fulladtak, mert túlságosan összetettnek bizonyultak, de ezeknek a projekteknek a tanulságaiból született meg az a rendkívül részletes kép, amit ma IMAX-nek hívunk. A vízszintesen futó, 15 perforáció szélességű 70 mm-es filmszalag csak egy része ennek az egyenletnek, mert később kellett hozzá egy Bill Shaw nevű mérnök is, aki egy nagyon különleges vetítőrendszert dolgozott ki, hogy a hetvenes évek elején bemutathassák a Tiger Childot, az első IMAX "filmet".
Nemcsak azért mesélem ezt el nektek, mert Christopher Nolan filmje az egyetlen teljes egészében IMAX-re forgatott film, hanem mert az elkészítésének a története ugyanannyira szól az emberi akaratról, ahogy az Odüsszeia is.
Nolan ugyanis nem feltalálta az IMAX-filmet, viszont a végtelenül bonyolult - és anyagilag nehezen indokolható - analóg filmkészítés zászlaját ő tartja a magasban és a The Dark Knight óta menetel vele előre, amivel nemcsak egy a '60-as évek óta dédelgetett álmot tart életben,
hanem azt a fajta művészetet is, ami csak valódi emberi verejtéken keresztül születhet meg.
Abban a korban, amikor kétéves telefonokkal is le lehet forgatni egy filmet, Nolan olyan kamerákkal dolgozik, amiket be kell dobozolni, hogy a kattogástól hallatszódjon a párbeszéd és amikkel minden jelenet leforgatása akkora kihívás, mint Odüsszeusz hazavezető útjának egy-egy állomása, amit csak végtelen kreativitással, találékonysággal és a legemberibb szenvedéssel lehet megoldani.
Az Odüsszeia évezredekkel később is tud még újat mutatni
Nem tudom, hogy Homérosz esetében mennyire beszélhetünk még spoilerekről, hiszen Magyarországon kötelező jelleggel minden kis diáknak tisztában kell lennie Odüsszeusz hazatérésének történetével. Nolan meglehetősen szabadosan kezeli az eposzt, kicsit megkeveri a világ leghíresebb utazásának egyes elemeit, de a legnagyobb különbség valójában az a tanulság, amit az egészből végül levon.
Ezt természetesen nem fogom lelőni, de semmi sem bizonyítja jobban ennek az embernek a zsenialitását, mint az, hogy milyen természetességgel fogalmaz meg nagyon aktuális üzeneteket egy több ezer éves mű alapján.
Nyilván Nolan itt sem tudta visszafogni magát, úgyhogy egy kicsit ugrálunk az időben és a történések között, de ezek most nagyon szépen, logikusan folynak egymásba, úgyhogy nem kellett piros és kék szalagokat kötni a szereplőkre, hogy legalább a vágó kiigazodjon a filmen. Őszintén szólva szerintem még akkor is követhető a történet, ha az alapművet esetleg nem ismered, mert a történet a trójai háború, Odüsszeusz hazaútja és az ithakai Trónok harca között ugrál, ráadásul Nolan egy olyan gyönyörű masnit köt a végén az egészre, ami tőle legalább annyira szokatlan, mint a testhorror. Erre majd később visszatérünk, pedig nem gondoltam, hogy pont ennek a filmnek a kapcsán fog ez felmerülni.
Tudom, hogy rengeteg kérdőjel volt az emberekben a szereposztással kapcsolatban, de - anélkül, hogy túl sokat árulnék el - azt mondhatom, hogy még azoknak sincs okuk aggodalomra, akiket valamilyen okból zavar, hogy a csodálatos Lupita Nyong'o játssza szép Helénát vagy Eliot Page Szinónt. Mindketten, de főleg Nyong'o remekel a rá osztott apró szerepében, ahogy egyébként mindenki nagyon összeszedte magát, hiszen valahol ők is tudják, hogy valami nagyon különleges - és annál még ritkább - dolognak a részesei. Pattinsonról már régóta tudjuk, hogy sokkal többre hivatott, mint amit a csillámvámpír-saga megkövetelt tőle, és itt is fantasztikusan hozta a szablyára való rohadékot, Travis Scott ezzel szemben teljesen felesleges volt. Mármint a film szempontjából, mert a marketinghez valószínűleg még hozzá is tett valamit.
Számomra sokkal furcsább Tom Holland és Zendaya szerepeltetése, amit betudtam annak, hogy őket most épp minden szuperprodukcióba be kell rakni. Az Athénét alakító Zendaya nagyon kellemes meglepetés volt, mert rengeteg szívvel töltötte meg azt a játékidőt, ami neki jutott, illetve az ő karakterén keresztül érkezik végül az a zseniális pofon, ami végleg célba juttatja Nolan üzenetét az emberiségről. Tom Holland ezzel szemben Tom Holland volt, úgyhogy ha szereted a Tom Holland dolgokat, akkor most is boldog leszel. Télemakhosz - és ebből kifolyólag Holland - Nolan elbeszélésében nagyon sok szerepet kap, de ennek ellenére furcsán kevés kihatása van a történtekre azon kívül, hogy rajta keresztül mutat be lényegesen jobban sikerült, vagy legalábbis menőbb karaktereket.
Földhözragadt hőstörténetek
Nolan Batman-trilógiájában nagyon szerettem, hogy lehozta a földre a hősmítoszt, kiszedte belőle a felesleges színeket és hagyta lélegezni a karaktereit és a világot, amiben élniük kell. Bill Finger és Homérosz között valószínűleg nem sokan húztak még párhuzamot, de az évezredekkel és az évtizedekkel ezelőtt készült hőstörténetek valahogy Nolanen keresztül mégiscsak találkoznak, mert ahogy a bőrkezeslábasba öltöztetett igazságosztó, úgy Odüsszeusz történetét is sikerült a lehető legnyersebben a vászonra varázsolni.
Ennek köszönhetően a csodákban, istenekben, mitikus lényekben meglehetősen gazdag eposz Nolan kezei között majdnem hihetővé vált. Szerintem főleg annak köszönhetően, hogy nagyon okosan hagyta ki a történetből az elrugaszkodottabb vagy éppen már-már komikus megoldásokat, ahol pedig erre nem volt lehetőség, ott testhorrorral sokkolt. És most kell visszatérnünk arra, amit egy kicsit korábban már megemlítettem. A ma reggel két legnagyobb meglepetése közül az egyik az volt, hogy Nolan mennyire rajta van testhorroron, a másik pedig az, hogy Csirke mennyire nem bírja ezt jól. Amikor Kirké szakértő kezekkel átgyurmázza Odüsszeusz katonáit malackákká, hős vezetőnk éppen azon morfondírozott, hogy akkor ő most kimegy pár percre. Személy szerint Samantha Morton játékáért még percekig néztem volna a legszebb undorító jelenetet, pedig engem még a Taxidermia is kiüldöz a világból.
Persze az alapján, ahogy Nolan egy órával korábban megmutatta, hogy szerinte milyen egy küklopsz, talán számíthattunk volna arra, hogy itt sem fog finomkodni.
Magnum Optimus
Nekem mindig egy kicsit furcsa, amikor történelmi hűséget kérünk számon arra nem igazán törekvő alkotásokon, vagy szolgai feldolgozásokért kiáltunk, amikor gyakran pont azokból a bátor kreatív halálugrásokból születnek a legemlékezetesebb dolgok, amik eltérnek az eredetitől. Ha emlékeztek - és most megint vissza kell kötnöm a Batmanre -, Nolan a Kezdődik!-ben is egy nevetségesen menő tankot csinált a bőregér ikonikus versenyautójából, ezért szerintem nemcsak bocsánatos Agamemnón gerincoszlopos predatorsisakja, de legalább olyan élénken marad majd meg bennem, mint a faló. Ezzel persze nem muszáj egyetérteni, de szerintem ne ez legyen az, amivel lebeszéled magad erről a filmről.
Mert az a helyzet, hogy Christopher Nolan technikai és narratív szempontból is elérte a tetejét. Az Odüsszeia nagyon különleges filmélmény, amit szerintem mindenkinek érdemes megnéznie, akit őszintén érdekel, hogy mit lehet kihozni ebből a médiumból. A jó hír az, hogy lesznek szinkronos és eredeti nyelvű IMAX vetítések is, és én azt javaslom, hogy - ha tehetitek -, akkor mindenképpen az utóbbi változatban nézzétek meg az Odüsszeiát, és hagyjátok, hogy az öreg zseni akkora csapást mérjen az érzékszerveitekre, amilyenért nagyon keményen megdolgozott.
Erről a filmről nagyon sokat fogunk még beszélgetni. Nemcsak szakmabeliek szedik majd szét kockáról kockára túl hosszú podcastekben vagy bölcsészlábtartású emberek folytatnak e mentén parttalan vitákat az eposzi kellékek használatáról különböző poros romkocsmákban, hanem félő, hogy hamarosan fontos társadalmi kérdésekben is bizonyítékként nyújtjuk majd be, amikor az utolsó embert is megpróbálják kivenni a művészetből.
Nolan intelme az emberiségnek egybecseng azzal, amit valahol Homérosz - és egyébként sajnos Kovács Ákos is - megfogalmazott. Ember maradj.
