Szép Heléna neve évszázadok óta egyet jelent azzal a női alakkal, aki miatt hajók ezrei indultak háborúba, és akinek szépsége állítólag egész birodalmak sorsát fordította meg. A görög mítoszok szerint Zeusz és Léda lánya volt (egyébként mellékesen egy tojásból kelt ki), Menelaosz spártai király felesége lett, majd a trójai Párisz magával vitte, ezzel kirobbantva az ókori világ legismertebb konfliktusát. A történetet Homérosz Iliásza és Odüsszeiája tette halhatatlanná, de már az antik szerzők is többféleképpen mesélték el, mi is történt valójában. Egyes változatokban Heléna önként követte Páriszt, máshol elrabolták, sőt akad olyan hagyomány is, amely szerint nem is Trójába került, hanem Egyiptomban rejtőzött el, miközben a város falai alatt egy illúzió miatt folyt a vérontás.
A kérdés, hogy Heléna valóban létezett-e, a mai napig megosztja a kutatókat.
A trójai háború mögött feltehetően állhatott valamilyen késő bronzkori konfliktus, erre utalnak a Hissarlık területén feltárt romok is, ám maga Heléna inkább irodalmi és kulturális konstrukció, mintsem dokumentált történelmi személy. A róla szóló leírások nem egységesek, alakja folyamatosan formálódott a költők, drámaírók és képzőművészek fantáziájában. Az ókori görögök bizonyos helyeken kultikus tiszteletben is részesítették, de ez inkább a mítoszok élő erejét mutatja, nem egy valós királynő emlékét.
Éppen ezért a Helénáról alkotott kép mindig is az adott kor értelmezése volt. A reneszánsztól a hollywoodi filmekig jórészt világos bőrű, európai szépségként jelent meg, mert a nyugati művészet így szokta meg ábrázolni az ókori hősöket. Ez azonban nem történelmi tény, csupán vizuális hagyomány. Amikor egy modern adaptáció más irányba indul el, az nem a múlt meghamisítása, hanem annak felismerése, hogy a mítosz nem valamiféle statikus fénykép, hanem egy élő történet.
Ezt a vitát robbantotta ki most újra Christopher Nolan készülő Odüsszeia-filmje is, amelyben a hírek szerint Lupita Nyong'o alakíthatja Helénát - bár ez még csak híresztelés, hivatalosan nem erősítették meg. A casting azonnal indulatokat váltott ki, Elon Musk például nyilvánosan kérdőjelezte meg a rendező döntését, arra hivatkozva, hogy a klasszikus leírások szerint Heléna világos bőrű volt. A felháborodás azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a görög eposzok igazából nem a sarki okmányirodában készült igazolványképek, hanem költői szövegek, amelyek sosem rögzítettek egyetlen megváltoztathatatlan arcot sem. A mítoszok ereje éppen abban rejlik, hogy újra és újra átírhatók. Ahogy az ókori színházban minden város másképp mesélte el ugyanazt a történetet, úgy a mai filmek is a saját koruk nyelvén szólnak. Ha Zendaya Athénéként (ez a casting már elvileg tuti), Nyong'o pedig Helénaként jelenik meg, az nem az antik világ elárulása, hanem annak bizonyítéka, hogy ezek a figurák nem valami ódon helyen elzárt emlékek, hanem képzeletünk szabad lakói.
És tegyük most szépen a szívünkre a kezünket: mint oly sokszor máskor, ez a vita valójában most sem konkrétan Helénáról szól, hanem arról, mennyire ragaszkodunk a megszokott képekhez.
Aki a mítoszt történelmi ténykérdésként kezeli, az könnyen csalódik, pedig ezek a történetek sosem a valóság másolatai voltak. Sokkal inkább tükrök, amelyekben minden korszak a saját arcát láthatta viszont. Ha pedig a tükör ma más vonásokat mutat, az nem a legenda halála, hanem inkább az új élete lehet.
A szépség fogalma ráadásul soha nem volt állandó, és talán semmi sem változott annyit az évszázadok során, mint az, hogy mit tartunk vonzónak - a cikkben nyilván nem szándék nélkül több festményt is elhelyeztem, amelyek mind-mind Helénát ábrázolják. Egy reneszánsz festmény Helénája telt vonású, nyugodt tekintetű, gyakran már-már családanya jellegű alak, mert az akkori ideál a bőséghez és a harmóniához kötődött. A 19. század romantikus művészei ezzel szemben törékenyebb, melankolikusabb nőt képzeltek el, akinek szépsége inkább lelki, mint testi természetű. A huszadik század filmvásznain aztán megjelent a hollywoodi glamour, a tökéletesre sminkelt arc és a gondosan megkomponált test, míg egy 2026-os néző szeme előtt a világ legszebb asszonya már jóval sokfélébb lehet.
Heléna alakja azért is különösen izgalmas, mert egyszerre testesíti meg a vágyat és a bűnbak szerepét. Az ókori szerzők egy része úgy látta benne a végzet asszonyát, aki akaratlanul is romlást hozott a férfiak világára, mások viszont inkább az istenek játékának áldozataként írták le, akit a sors sodort egyik palotából a másikba. Ez a kettősség később is megmaradt: a középkori krónikák moralizáló példázattá szelídítették, a romantika pedig tragikus hősnőt faragott belőle, akit a szerelem és a kötelesség közti őrlődés tesz emberivé. A régészet és a történettudomány időről időre megpróbálta lehántani róla a költészet rétegeit, de minden új felfedezés inkább csak új kérdéseket vetett fel. Ha valóban létezett is egy spártai királyné, akinek eltűnése diplomáciai válságot okozott, az alakja már az első énekesek szájában mítosszá változott.
A szóbeliség világa nem ismerte a pontos életrajz fogalmát, ott a történetek mindig a hallgatóság igényeihez idomultak, és Heléna éppen ezért lehetett hol hűtlen feleség, hol ravasz túlélő, hol pedig isteni szépségű jelképe mindannak, amiért az emberek képesek harcolni.
A modern popkultúra ugyanígy bánik vele, csak más eszközökkel. A képregények, sorozatok és videójátékok korában a mítosz már nem csupán könyvtárak polcain él, hanem képernyőkön és közösségi felületeken, ahol minden új feldolgozás újabb arcot ad neki. Ez a sokféleség nem gyengíti, hanem erősíti a figurát, mert azt bizonyítja, hogy a több ezer éves történet még mindig képes vitát, érzelmet és gondolatot kiváltani.
Talán éppen ez Heléna valódi öröksége. Nem az, hogy pontosan milyen volt a haja színe vagy honnan származott, hanem hogy rajta keresztül újra és újra feltehetjük a kérdést, miért mesél az emberiség történeteket a szerelemről, a hatalomról és a háborúról. Amíg ezek a kérdések velünk maradnak, addig Heléna is velünk marad, mindig egy kicsit más alakban, de ugyanazzal a nyugtalanító erővel, amely egykor a költők és mesemondók képzeletét is lángra lobbantotta.