Még Hollywood álomgyárában sem sok alkotó mondhatja el magáról, hogy a neve önmagában képes eladni egy filmet, és még kevesebben vannak azok, akiknek a munkássága annyira összeforrt egy műfajjal, hogy idővel szinte annak szinonimájává váltak. Taylor Sheridan mindkét kategóriába beleilleszkedik, miközben a hagyományos sztárallűrök feltűnően kevéssé jellemzőek rá. Nem szeret a rivaldafényben sütkérezni, ritkán ad interjút, és Los Angeles csillogását is szívesebben cseréli a texasi porra. Mégis nehéz lenne olyan embert találni a mai amerikai szórakoztatóiparban, aki hozzá hasonló következetességgel építette volna fel saját történetmesélői birodalmát.
A Sicario - A bérgyilkos, A préri urai és a Wind River - Gyilkos nyomon után a Yellowstone hozta el számára a széles körű ismertséget.
A Dutton család történetéből kinőtt sorozatok, majd a Kingstown polgármestere, a Tulsa királya és az utánuk következett produkciók világossá tették, hogy nem egyszeri telitalálatról van szó. Sheridan napjainkra túlnőtt azon, hogy forgatókönyveket szállít Hollywoodnak, ehelyett a saját szabályai szerint működő alkotói ökoszisztémát alakított ki.
A történetben az a legszebb, ahogy Sheridan idáig eljutott. Nem csodagyerek volt, akinek a tehetségét korán felfedezték, nem a filmiskolából ejtőernyőzött a forgatókönyvírók elitjébe, és nem is egyetlen szerencsés találkozásnak köszönheti a felemelkedését. Hosszú ideig mások történeteiben játszott kisebb szerepeket, miközben egyre világosabban látta, hogy színészként sosem fogja elérni azt, amire igazán vágyik. Végül ahelyett, hogy tovább várta volna a megfelelő lehetőséget, megteremtette magának.
A texasi gyökerek
Sheridan 1970-ben született, és Fort Worth környékén nőtt fel. Édesapja orvosként dolgozott, a család életének azonban a nagyvárosi mindennapok mellett fontos részét képezte a texasi vidéki világ is. Szülei 1978-ban vásároltak egy farmot a Fort Worthtől délre fekvő Cranfills Gap közelében, ahová a család rendszeresen visszajárt. A város és a ranch között ingázó gyerek így egyszerre két világban élt, az egyikben ott volt az iskola, a színház és az urbánus társadalmi közeg, a másikban a lovak, a marhák, a föld és az a fajta szabadság, amelynek ára a soha véget nem érő munka és az időjárás szeszélyeivel folytatott állandó küzdelem.
Sheridan már fiatalon közel került a ranchok világához. Tizennégy évesen egy közeli marhafarmon dolgozott szállásért és fizetésért cserébe, így a cowboyéletet ténylegesen megtapasztalta, és ez az élmény később meghatározóvá vált a munkásságában. Amikor a Yellowstone szereplői lovagolnak, terelnek, állatot jelölnek vagy éppen a földjük határait védik, a jelenetek nem egy olyan ember képzeletéből születnek, aki néhány hétvégi lovaglás után elhatározta, hogy westernsorozatot készít. Sheridan tudja, hogyan dolgoznak az emberek a ranchokon, milyen kapcsolat fűzi őket az állataikhoz, és miért jelent sokuk számára többet egy földdarab annál, mint amit pénzben ki lehet fejezni.
Ezzel párhuzamosan élénk érdeklődést mutatott a színház iránt is, középiskolásként a Grease egyik szerepében is színpadra állt, később pedig egy helyi társulatban szerzett tapasztalatokat. A ranchon megélt szabadság és a szórakoztatóipar vonzereje ugyanakkor nem álltak ellentétben egymással. Mindkettőben ott rejlik a lehetőség, hogy az ember maga alakítsa a sorsát, még ha az egyikhez a földet, a másikhoz a kamerát kell is segítségül hívnia.
A főiskolát nem fejezte be, és a színészi pályára lépés sem úgy alakult, ahogy egy hollywoodi sikertörténettől várnánk. Egy bevásárlóközpontban figyelt fel rá egy tehetségkutató, aki Chicagóba szóló repülőjegyet ajánlott neki, hogy kipróbálhassa magát a szakmában. Sheridan inkább autóval indult útnak. A későbbi történetmesélőben már ekkor ott dolgozhatott az a nyakas önállóság, amely a karaktereit is jellemzi, akik azért választják a nehezebb utat, mert így legalább a saját döntésüknek érzik.
Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!
Chicago után New York, majd Los Angeles következett. Sheridan a színészetből próbált megélni, és lassan gyűltek a kisebb tévés szerepek. Feltűnt a Walker, a texasi kopó epizódjaiban, szerepelt a Veronica Marsban, később pedig a Kemény motorosok című sorozatban is. Az utóbbi David Hale seriffhelyettes szerepével már az áttörés határán billegett, de a rendszeres munkák ellenére sem vált keresett főszereplővé. Igaz, sikertelennek sem lehetett nevezni, de nem is volt az a fajta színész, akinek a kedvéért egy stúdió átalakította volna a produkciós terveit, sőt a Kemény motorosok esetében még egy epizódonkénti 10 ezer dolláros gázsiemelést sem akartak neki megadni. Visszaemlékezése szerint csupán ennek a felét ajánlották, és mindössze 10 epizódot garantáltak neki, amikor pedig jelezte, hogy ez nem elég a számlái fizetésére, nemes egyszerűséggel közölték vele, hogy azért nem kap többet, mert 50 másik színész áll sorban a szerepre, és egy szempillantás alatt le tudnák cserélni. Sheridan keresetkiegészítésként coachként készített fel más színészeket, és ekkortájt ismerkedett meg Nicole Muirbrookkal, a későbbi feleségével, szóval jól jött volna neki a nemhogy hollywoodi, de tévés mércével is szerény emelés. A visszautasítás és az arra adott reakciója vízválasztónak bizonyult. Önként kilépett a sorozatból (a karakterét a harmadik évad elején ki is nyírták), és elhatározta, hogy ha nem játszhatja el azokat a szerepeket azokban a történetekben, amelyek érdeklik, akkor ő maga írja meg őket.
A kamera elől az íróasztal mögé
Sheridan színészként nap mint nap találkozott forgatókönyvekkel, jobbakkal és rosszabbakkal, így megfigyelhette, hogyan működnek a dialógusok, mitől hiteles egy karakter, és miként épül fel egy jelenet. Azt is látta, hogyan válnak a bevett megoldások iparági reflexekké, és ahelyett, hogy egyszerűen elfogadta volna őket, elkezdte tanulmányozni, mikor működnek, és mikor érdemes eltérni tőlük.
Forgatókönyveket olvasott, elemezte a szerkezetüket, és megpróbálta megérteni, mitől lesz egy történet egyszerre feszes, kiszámíthatatlan és érzelmileg hiteles.
Az önképzéshez társult az a tapasztalat, hogy belülről ismerte a forgatások működését, tudta, milyen, amikor egy dialógus papíron még jól hangzik, ám a színész szájából már természetellenesen cseng. Később ez az ismeret különösen hasznosnak bizonyult, az általa írt mondatok ugyanis gyakran rövidek, kemények és pontosak, és épp emiatt nem keltik azt az érzést, mintha egy íróasztal mögött ülve találták volna ki őket.
Karrierje első jelentős áttöréséhez nem a televízió, hanem a mozi vezetett. Sheridan megírta a Sicario - A bérgyilkos forgatókönyvét, amelyből a Denis Villeneuve rendezésében készült film 2015-ben került a közönség elé olyan sztárok közreműködésével, mint Emily Blunt, Benicio del Toro és Josh Brolin. A történet az amerikai-mexikói határvidéken zajló, kábítószer elleni háború sötét világába vezet, de nem kínál kényelmes erkölcsi kapaszkodókat a nézőnek. A főszereplő, Kate Macer FBI-ügynök egy olyan műveletbe kerül, amely során fokozatosan elmosódik a határ a jogszerű fellépés és a törvény nevében elkövetett visszaélések között. A film a kartellek brutalitásán túl azt is kendőzetlenül az arcunkba vágja, hogyan formálja át a konstans erőszak azokat, akik állítólag a rend helyreállításáért küzdenek.
Sheridan forgatókönyvírói bemutatkozásaként a Sicario nem utolsósorban azért keltett figyelmet, mert elutasította a hagyományos akciófilmek kényelmes erkölcsi felosztását. A történet nem egyszerűsíti le a konfliktust a jó és a rossz közötti küzdelemmé, hanem olyan rendszerként ábrázolja, amelyben a hatalom birtokosai a saját érdekeikhez igazítják a szabályokat.
A következő évben bemutatott A préri urai világossá tette, hogy Sheridan kezét az első szkriptje megírásakor nem Fortuna vezette, és bizonyosan nem úgy vonul be a filmtörténelembe, mint aki egész pályafutása során csak egyetlen jól sikerült forgatókönyvet szerzett. A David Mackenzie rendezésében készült film két texasi testvér történetét meséli el, akik bankrablásokkal próbálják megmenteni családjuk földjét a végrehajtástól. Az egyik oldalon ott állnak a törvény emberei, a másikon a bűnözők, ám a film tartózkodik a szereplők beskatulyázásától. Igaz, a Chris Pine és Ben Foster alakította fivérek törvényt sértenek, tetteik következtében emberek halnak meg, de a történet megérteti velünk, hogy milyen gazdasági és társadalmi körülmények vezettek a döntéseikhez. A film négy Oscar-jelölést kapott, köztük a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában Sheridan is versenybe szállhatott az aranyszoborért, akiben a szakma is felismerte az amerikai társadalomról a saját hangján beszélni képes alkotót.
A harmadik nagy lépést a Wind River jelentette, amelyet Sheridan már rendezőként is jegyzett. A Jeremy Renner és Elizabeth Olsen főszereplésével készült thriller egy fiatal őslakos nő halálának ügyében indított nyomozás szálait követi egy wyomingi rezervátum fagyos vidékén. A történet szereplői nemcsak egy konkrét bűncselekmény körülményeivel szembesülnek, hanem azzal a társadalmi közeggel is, amelyben az őslakos nők elleni erőszak oly gyakori, mégis a többség számára láthatatlan. A film megmutatta, hogy Sheridan rendezőként is képes következetesen érvényesíteni a saját elképzeléseit. Nem feltétlenül látványos, formabontó megoldásokkal dolgozik, inkább a hangulat, a ritmus és a helyszínek segítségével teremt feszültséget. A erőszakos jelenetek pedig nem a néző szórakoztatását szolgálják, hanem a történet erkölcsi súlyát erősítik.
A három film közös vonásai már ekkor felismerhetők voltak. Sheridan érdeklődésének középpontjában a perifériára szorult közösségek állnak, amelyek problémái ritkán kerülnek az országos politika vagy a média figyelmének középpontjába. A történetei gyakran olyan helyeken játszódnak, ahol a személyes igazságérzet a gazdasági érdeknek feszül, a törvény pedig gyakran az utóbbi pártján áll. A szereplők nem minden esetben jó emberek, és a döntéseik is gyakran védhetetlenek, de Sheridan azt is megmutatja, milyen körülmények formálták őket ilyenné. Ettől a megközelítéstől emberivé válnak, de fontos, hogy nem kapnak feloldozást, nem mentegeti őket a tetteik miatt.
A western soha nem is halt meg
Sheridan filmjeit gyakran neo-westernként emlegetik, és való igaz, hogy teljes mértékben rászolgáltak erre a címkére. A préri uraiban a földért folyó küzdelem, a törvény és az igazság között feszülő ellentét, valamint a gazdasági kiszolgáltatottság ugyanazokat az alapkonfliktusokat idézi fel, amelyek a klasszikus vadnyugati történetekben is fontos szerepet kaptak. A Wind River szintén egy olyan világra nyit ablakot, ahol a hatóságok korlátozott eszközökkel rendelkeznek, a táj könyörtelen, és a közösség sorsa szorosan összefonódik a földdel. Sheridan azonban nem a múltat próbálja rekonstruálni, legalábbis többnyire nem. Sokkal inkább arról szeret mesélni, hogy a western hagyományos konfliktusai miként élnek tovább a modern Amerikában.
A ragaszkodás a földhöz többről szól a birtoklásnál, mivel egyszerre jelent megélhetést, családi örökséget, identitást és nem utolsósorban hatalmat. Ha valaki elveszíti, annak a lehetőségnek is búcsút inthet, hogy maga rendelkezzen az élete fölött. A préri urai Howard fivérei ebben az olvasatban tehát nem pénzhez akarnak jutni, hanem mindezt azért tesznek, hogy visszaszerezzék a kezükből kicsúszott irányítást.
A cikk még nem ért véget, a folytatáshoz lapozz a következő oldalra!
