A Tokió királya azért lett sok társasos csapat alapdarabja, mert nagyon gyorsan eljut a lényegig. Hat kocka, három dobás, egy marék döntés, és máris ott áll a kérdés a tábla közepén:
bent maradsz Tokióban a pontokért, vagy kimenekülsz, mert a többiek most tényleg rádfordulnak.
Richard Garfield 2011-es játéka nem bonyolult stratégiát ígér, hanem tisztán értelmezhető, kiélezettt helyzeteket, amelyekben a kockák hozzák a feszültséget, a játékosok pedig a fájdalmas kompromisszumokat. A rendszer ereje abban van, ahogyan a Yahtzee-szerű újradobálás és a "king of the hill" felállás egymásra feszül egymásnak. A kockákon pontok, energia, gyógyulás és támadás van, és a körödben legfeljebb háromszor dobhatsz úgy, hogy közben megtarthatsz eredményeket és újradobhatsz másokat. A pontoknál hármas szetteket keresel, az energiát bármikor felmarkolhatod, a támadás pedig attól lesz érdekes, hogy az eltérő helyszínen gubbasztó ellenfeleket csapkodhatod meg, vagyis Tokióban lenni tényleg egy másik állapot, nem csak egy szép illusztráció. Aki bent áll, pontot termel és célponttá válik, ráadásul Tokióban gyógyulni sem lehet, ami az egész játéknak ad egy nagyon egyszerű, mégis folyamatosan működő idegrendszert.
Ehhez jön az energia mint pénznem, amivel erőkártyákat lehet venni. A kártyák egy része azonnali trükk, másik része állandó képesség, és nagyon gyorsan kialakul az a jellegzetes Tokió-érzés, amikor nem csak a saját életerődet figyeled, hanem azt is, ki mennyi energián ül, ki mire gyűjt, kinek milyen kártya van kint, és ki az, aki valójában már a következő fordulóra készül. A játék alapjának külön trükkje, hogy a szörnyek az alapdobozban nem aszimmetrikusak, nincs túl erős vagy gyenge karakter, a különbséget a döntések és a kártyák hozzák, így ugyanazzal a figurával is teljesen más meccsek születnek.
A Tokió királya az évek alatt persze kinőtte magát: új kiadások, új grafikák, sötétebb hangulatú változatok és kiegészítők kerültek a polcokra, a közös nevező viszont megmaradt. A doboz általában akkor él a legjobban, amikor nem akar több lenni annál, ami: hangos, gyors, kicsit gonosz, és mindig van benne egy pillanat, amikor valaki túl sokáig marad bent, mert "még kibírom", aztán két kör múlva már csak nézi, ahogy mások számolják a pontokat. Ebbe a családba érkezett meg a Tokió királya: A kezdetek, vagyis a King of Tokyo: Origins, ami nem folytatás és nem valami új mechanika bemutatkozása, hanem egy friss belépő, kifejezetten kisebb társaságokra és egyszerűbb élményekre hangolva.
A kezdetek 2-4 főre készült, körülbelül 30 perces játékidővel és 8+ korosztályi ajánlással, vagyis papíron ugyanazt a tempót ígéri, mint a nagy alapjáték, csak a játékosszám felső határát vágja le. Ez nem apróság, mert a Tokió királya 5-6 főnél már hajlamos arra, hogy a "körök közti várakozás" dilemmája megérkezzen, és a káosz néha elnyomja a tiszta döntéseket. Az Origins ezzel szemben eleve úgy van pozicionálva, hogy a klasszikus élményt hozza, de a kisebb társaságok ritmusával valósítsa ezt meg. Ez a sorozat tökéletes belépője, cseppet sem mellékesen 14 új, exkluzív lappal. Ez a 14 kártya önmagában nem forradalom, inkább friss fűszer. Olyan új trükkök, amelyek a régi dinamika mellé adnak új apró döntéseket. A teljes erőkártyapakli 50 lapos, részben új hatásokkal, részben "kitisztázott", könnyebben olvasható, letisztultabb verziókkal a korábbi ötletekből, és a játék kifejezetten bátorítja is, hogy ezt a paklit más Tokió királya kiadások lapjaival keverd, ha nagyobb változatosságra vágynál.
Ami a gyakorlatban a legjobban érződik, az a sűrítés minősége. Az Origins nem akarja újra feltalálni Tokiót, inkább kisimítja az éleket. A kör struktúrája ugyanaz: dobsz, újradobsz, végrehajtod az eredményt, és ha van energiád, kártyát veszel. A döntési helyzetek viszont kicsit tisztábban látszanak, mert kisebb a zaj, és a doboz tudatosan az "alapélményre" koncentrál. Az a fajta Tokió királya ez, amelyet könnyű letenni a család elé, könnyű bevinni egy baráti estére, és nem igényli azt sem, hogy valaki fejből fújja a paklit, mert a játék az első két körben úgyis megtanítja, mi fáj, mi jó, és mi az, amiért nem szabad túl sokáig bent maradni.
A kezdetek egyik legjobb húzása az, hogy a kisebb játékosszám ellenére megmarad a lényegi pszichológiai nyomás. Négyen játszva Tokióban lenni még mindig veszélyes, mert a kockák ritkán kegyesek, és a támadás jel akkor is támadás jel, ha csak két ellenfél ül veled szemben. Ketten-hárman pedig kifejezetten gyors lesz a játék, és itt jön ki, mennyire jól működik Garfield alapkoncepciója, a döntés, hogy mikor passzolsz a pontokra és mikor mész rá a túlélésre, nem a játékosszámtól függ, hanem attól, mennyire olvasod jól a pillanatot. Az a játékos, aki mindig mindent ki akar maxolni a kockából, itt is ugyanúgy beleszaladhat a falba, csak gyorsabban. A kétfős játéknál egyébként érdemes megfogadni a leírás tanácsát, és annyit csavarni a rendszeren, hogy a Tokióba való belépés, és az, ha ott kezded a körödet, nem ad pontokat, csupán 1-1 extra energiakockát.
Kritikaként nem árt ugyanakkor megjegyezni, A kezdetek legnagyobb "hibája" is abból fakad, hogy mennyire hűséges. Aki vadonatúj csavart, új rendszert, új irányt vár, itt nem fogja megkapni. Mechanikailag ez ugyanaz a Tokió királya, csak simább, tisztább, belépőbarátabb, és jól látszik, hogy ez egy teljesen tudatos döntés. Ezért A kezdetek leginkább két közönségnél talál be. Az egyik az, aki most kezdene Tokió királyázni, és egy frissebb, kisebb, könnyebben kezelhető csomagot akar. A másik az, aki már ismeri az alapjátékot, de szeretne új szörnyeket és egy más karakterű, kompakt kártyacsomagot, amit akár bele is keverhet a meglévő paklijába.
Felmerülhet a nagy kérdés, hogy A kezdetek kiváltja-e a "rendes" Tokió királyát. Erre a válasz inkább az, hogy ez a kiadás más helyzetre való. Az alapjáték 2-6 főnél ad teljes képet, és ha valaki szereti a nagyobb asztal körüli káoszt, a több játékos miatt kialakuló ideiglenes szövetségeket, akkor ott a nagy doboz a természetes közeg. A kezdetek ezzel szemben egy feszesebb, gyorsabban tanítható, kisebb társaságokra szabott Tokió királya, ami az első tíz percben már megmutatja, miért lett ez a rendszer klasszikus, és a következő húszban már hagyja, hogy a játékosok maguk csinálják a drámát.
Összességében a Tokió királya: A kezdetek pont azt csinálja jól, amit a cím sugall, egy nagyon komplex, okosan összerakott belépőt ad. Nem lebutítja az alapjátéot, hanem lecsupaszítja a lényegéig, és közben ad annyi friss tartalmat, hogy a régi veteránok se legyintsenek rá automatikusan. Ha a Tokió királya valaha is arról szólt, hogy két perc alatt legyen tétje egy döntésnek, akkor A kezdetek ezt a gondolatot viszi tovább a legközvetlenebb formában.
Tokió királya: A kezdetek
Eredeti cím: King of Tokyo: Origins
Tervező: Richard Garfield
Grafika: Régis Torres
Eredeti kiadó: IELLO
Magyar kiadó: Reflexshop
Játékosszám: 2-4 fő
Korhatár: 8+
Időtartam: 30 perc
