A Star Wars-univerzum egyik legnagyobb előnye, hogy bőven akadnak még olyan korszakai, amelyeket a filmek és sorozatok alig érintettek. A Köztársaság Fénykora éppen erre épít: több száz évvel a Skywalker család története előtt járunk, amikor a Jedi Rend még ereje teljében van, a Köztársaság pedig folyamatosan terjeszkedik a galaxis távolabbi vidékei felé. A jedik ebben az időszakban valóban a béke és az igazság őrzőiként tevékenykednek, miközben a későbbi bukásukhoz vezető problémák egy része még fel sem merült. Charles Soule négyrészes képregénye, A penge ebbe a korszakba kalauzol el bennünket, méghozzá egy olyan jedi főszereplésével, akit a korszak többi történetéből már ismerhetünk, de most végre a múltjába is betekintést nyerünk.
Porter Engle a Köztársaság Fénykorának egyik legendás mestere, akit Bardotta Pengéjeként emlegetnek, mivel szinte páratlanul bánik a fénykarddal. Amikor a korábbi történetekben találkozunk vele, már egy idősebb, meglehetősen nyugodt figura, aki legalább annyira szeret főzni, mint amennyire jól harcol. Soule azonban most visszaugrik az időben, és megmutatja, milyen volt Engle fiatalabb korában, amikor még aktívan járta a galaxist fogadott nővérével, Barash Silvainnel. Ketten együtt különösen hatékony párost alkotnak: Porter elsősorban kivételes harci tudására támaszkodik, Barash pedig az Erő segítségével igyekszik megtalálni a helyes megoldást a különböző konfliktusokra. A kapcsolatuk ráadásul jóval szorosabb annál, mint amit két együtt dolgozó jeditől megszokhattunk.
A történet egy könnyedebb jelenettel indul, amelyben Porter főzőtudományából is kapunk egy kis ízelítőt, majd hamar megmutatja, miért tartják őt korának egyik legjobb harcosának. Soule már az első összecsapásnál világossá teszi, hogy Engle olyan természetességgel használja a fénykardját és az Erőt, amire még a többi jedi is csak ámulattal tekint. A látványos harcok ellenére azonban egyáltalán nem erőszakos természetű. Sokkal szívesebben oldja meg a problémákat tárgyalással, és akkor is igyekszik elkerülni a felesleges vérontást, amikor már nincs más választása, mint fegyvert rántani. Nekem kifejezetten tetszett ez a kettősség, mert Soule egy olyan karaktert állít a középpontba, aki félelmetes harcos, mégsem az erejével akar mindenáron érvényt szerezni az akaratának.
A két jedi következő küldetése a távoli Gansevor bolygóra vezet, ahol két terület között egyre súlyosabb fegyveres konfliktus bontakozik ki. Bethune csapatai ostrom alá vették Firevale városát, a helyzet pedig annyira elmérgesedett, hogy már a civilek élete is veszélyben forog. Porter és Barash a harcok beszüntetésére érkeznek, csakhogy hamar kiderül, hogy a szemben álló felek közül senki sem mondja el nekik a teljes igazságot. A politikai érdekek, személyes sérelmek és titkos megállapodások miatt egyre nehezebb eldönteni, kinek lehet hinni, miközben az események lassan kicsúsznak az irányításuk alól.
Soule itt találja meg a történet igazán érdekes konfliktusát. Porter Engle gyakorlatilag bármilyen ellenfelet képes legyőzni egy párbajban, de mit ér mindez akkor, amikor egy egész bolygón próbál rendet teremteni? Hiába tudja megállítani a katonákat, hiába képes visszaverni a támadásokat, a háború valódi okait nem lehet néhány jól irányzott fénykardcsapással megszüntetni. Ráadásul a jediknek olyan emberek között kell igazságot tenniük, akik szándékosan félrevezetik őket. A helyzetet tovább rontja Abediah Viess tábornok felbukkanása, aki zsoldosaival még nagyobb veszélybe sodorja a város lakóit. Viess ráadásul korábban már jedikkel is végzett, ezért nem rettenti el különösebben Porter hírneve.
Ezzel a történettel Soule az egyik legfontosabb kérdést feszegeti, amelyet a Star Wars a jedikkel kapcsolatban felvethet. Meddig terjed a felelősségük, és hogyan dönthetnek helyesen, amikor nem ismerik az események minden részletét? A filmekben a jedik gyakran egyértelműen gonosz ellenfelekkel kerülnek szembe, legyen szó sithekről, a Birodalom katonáiról vagy más fenyegetésekről. Gansevoron viszont sokkal összetettebb a helyzet. A különböző szereplőknek saját érdekeik vannak, és szinte mindenki meg van győződve arról, hogy neki van igaza. A két jedi pedig kénytelen úgy beavatkozni, hogy közben egyáltalán nem biztos abban, melyik döntésnek milyen következményei lesznek.
Ez különösen Barash számára jelent komoly próbatételt. Míg Porter elsősorban a közvetlen veszélyek elhárításában jeleskedik, társa az Erőre támaszkodva próbál eligazodni az események között. Barash rendkívül érzékeny mások érzelmeire, és bízik abban, hogy a megérzései segítenek felismerni a helyes utat. Csakhogy ezúttal olyan emberekkel találkozik, akik sikeresen megtévesztik őt. A hibás következtetéseinek pedig súlyos következményei lesznek. A történet végére éppen ezért nem Porter fantasztikus fénykardpárbaja válik a legfontosabb eseménnyé, hanem az, ahogyan Barash szembesül saját tévedésével.
A két főszereplő kapcsolatát a jelenben zajló események mellett visszaemlékezések is bemutatják. Megismerjük az első találkozásukat, valamint azt, hogyan alakult ki közöttük a testvéri kötelék. Ez azért fontos, mert a jedi Rend hagyományosan óvatosan kezeli az erős személyes kötődéseket, Porter és Barash viszont éppen abból merítenek erőt, hogy ennyire közel állnak egymáshoz. Barash érzékenysége és Porter harci tudása jól kiegészíti egymást, ráadásul a kapcsolatuk sokkal emberibbé teszi mindkét szereplőt. Soule ügyesen használja a múltbeli jeleneteket, bár néha úgy éreztem, hogy a négy füzet egyszerűen nem biztosít elegendő helyet ennek a barátságnak a részletesebb kibontására.
A kötet egyik legérdekesebb eleme a Barash-fogadalom eredetének bemutatása. Ezzel a fogalommal korábban már találkozhattunk a Star Wars képregényes világában, méghozzá Charles Soule 2017-ben indult Darth Vader-sorozatában. Az ott bemutatott fogadalmat azok a jedik teszik le, akik egy időre visszavonulnak a Rend tevékenységétől, hogy kizárólag az Erővel való kapcsolatukra összpontosítsanak. A penge most megmutatja, honnan ered ez a hagyomány, és miért érezte szükségét Barash annak, hogy ilyen döntést hozzon. Kifejezetten jó ötletnek tartom, hogy Soule egy korábbi történetének fontos részletét ilyen módon helyezi új összefüggésbe. Ráadásul az eredettörténet önmagában is működik, tehát annak sem kell elveszettnek éreznie magát, aki korábban még nem hallott erről a fogadalomról.
A képregény másik nagy erőssége természetesen a látvány. Marco Castiello és Jethro Morales rajzain különösen jól mutatnak a fénykardos összecsapások, amelyeknél nagy hangsúlyt kapnak a gyors mozdulatok és a különböző harci technikák. Porter Engle nem pusztán erőből győzi le az ellenfeleit, hanem rendkívül pontosan és tudatosan mozog. Az alkotók ezt a mozdulatsorok részletes bemutatásával érzékeltetik, így valóban elhisszük, hogy egy egészen kivételes kardforgatót látunk. A nagyobb csatajelenetek szintén látványosak, különösen akkor, amikor Porter egymaga próbálja feltartóztatni az ellenséges katonákat.
A képi világ ugyanakkor nem teljesen egységes. A két rajzoló stílusa között érezhető némi különbség, ami egy mindössze négyfüzetes történet esetében jobban feltűnik, mint egy hosszabb sorozatnál. Castiello részletgazdagabb, kissé nyersebb ábrázolása különösen jól illik a háborús környezethez, és a karakterek arckifejezéseit is ügyesen ragadja meg. Morales munkája valamivel letisztultabb, az akciók pedig nála is jól követhetők. A váltás időnként kizökkentett az olvasásból, de összességében elégedett voltam a látvánnyal, különösen a nagyobb fénykardpárbajok kidolgozásával.
A négy füzetből álló sztori legnagyobb problémája számomra egyértelműen a rövidsége. Soule meglehetősen sok mindent akar elmesélni: bemutatja Porter és Barash kapcsolatát, felépít egy két terület közötti háborús konfliktust, több fontos mellékszereplőt mozgat, majd mindezt egy személyes tragédiával zárja le. Ehhez azonban a rendelkezésére álló oldalak száma kevésnek bizonyul. Gansevor politikai viszonyai nem kapnak elegendő figyelmet, a két oldal vezetőinek motivációi pedig időnként túlságosan gyorsan derülnek ki. Emiatt a történet néhány fordulata kevésbé hatásos, mint amilyen egy alaposabban felépített cselekményben lehetne.
Viess tábornok karakterében is több lehetőséget láttam. Az alkotók veszélyes, tapasztalt harcosként mutatják be, aki korábban már jediket is megölt, és Porter számára is komoly kihívást jelenthetne. A tényleges összecsapásuk azonban inkább azt bizonyítja, hogy Engle mennyivel képzettebb az ellenfelénél. Látványos jeleneteket kapunk, de a tábornok nem válik igazán emlékezetes ellenféllé. Ezen a ponton különösen jót tett volna a történetnek egy hosszabb, nehezebben eldőlő küzdelem, amelyben Porternek nemcsak az elveit, hanem a képességei határait is próbára teszik.
A befejezéssel viszont már jóval elégedettebb voltam. Soule ugyanis nem próbálja mindenáron megnyugtatóvá tenni a történetet. A két jedi ugyan képes megakadályozni a teljes katasztrófát, a történtek következményeit azonban nem tudják egyszerűen eltüntetni. Barash döntése pedig világossá teszi, hogy a legjobb szándékkal hozott intézkedések is vezethetnek tragédiához. Ezt különösen fontos üzenetnek tartom egy olyan korszakban játszódó történetnél, amelyben a jedik még magabiztosan hisznek saját küldetésük helyességében. A penge ezzel azt is megmutatja, hogy a Rend későbbi problémáihoz vezető kérdések már jóval a Köztársaság bukása előtt jelen voltak.
A magyarul megjelent keménytáblás kötetet elsősorban azoknak ajánlanám, akik szívesen ismerkednének A Köztársaság Fénykorának szereplőivel. Külön előnye, hogy a történet megértéséhez nincs szükség a korszak összes regényének és képregényének ismeretére. Porter Engle múltjának természetesen nagyobb jelentősége lesz azok számára, akik már találkoztak vele más történetekben, de a két jedi küldetése önálló kalandként is élvezhető. A Darth Vader-képregényekkel való kapcsolat pedig kellemes ráadás azoknak, akik szeretik felfedezni a Star Wars-univerzum különböző korszakai közötti összefüggéseket.
Összességében A penge egy jól sikerült, de nem hibátlan Star Wars-képregény. A főszereplője kifejezetten szerethető, az akciójelenetek látványosak, és a történet olyan erkölcsi kérdésekkel foglalkozik, amelyek túlmutatnak egy egyszerű fénykardos kalandon. A rövid terjedelem miatt néhány konfliktus és mellékszereplő nem kap elegendő figyelmet, ezért a cselekmény helyenként túlságosan gyorsan halad. Charles Soule azonban a legfontosabb pontokon jól teljesít. Porter Engle valóban méltó a hírnevére, Barash Silvain története pedig érzelmi súlyt ad az eseményeknek. Nekem elsősorban azért tetszett ez a kötet, mert emlékeztet arra, hogy a jedik legnagyobb erénye sosem a fénykardforgatás volt. Egy kiváló harcos képes lehet megnyerni bármilyen párbajt, de attól még egyáltalán nem biztos, hogy mindig helyesen dönt.
