A rendszerváltás utáni legsikeresebb magyar film nem maradhatott folytatás nélkül (főleg, hogy jócskán voltak még feldolgozatlan Demjén-számok), így mindössze két évvel az elképesztő nézőszámok és a hazai viszonylatban hatalmas bevételek után itt a folytatás. De tud ez is akkorát gurítani, mint az elődje?
A sztori
A készítők nem teremtettek maguknak könnyű helyzetet azzal, ahogy az első film végét lezárták. Gergő (Ember Márk) és Eszter (Törőcsik Franciska) történetének a végét már tudták a nézők, így valami mással kellett előrukkolni, ennek eredményeképp pedig aki kettejük sztorijának a folytatására, esetleg meglepetésszerű pálfordulására számít, az csalódni fog. A történet hat évvel az első rész eseményei után veszi fel a fonalat, Csabi (Kirády Marcell) és Betti (Kovács Harmat) éppen az esküvőjére készülődik, a film cselekményének a zöme pedig ebben a néhány napban zajlik.
Meglepő módon azonban a folytatás igazi főszereplője Gábor (Marics Peti), aki kap a nyakába egy éppen hatéves zabigyereket. Katával (Márkus Luca) azóta is viharosan alakult a kapcsolatuk, újfent szakítanak és próbálják valahogy átvészelni az esküvői hétvégét. Gergő és Eszter is hivatalos az esküvőre, de végül nagyon hamar kiderül, hogy nem tudnak mindketten megjelenni, így pedig az első film végkifejletét, amennyire lehet, tiszteletben tartották.
A pozitívumok
A folytatás elhagyta a jelenbeli szálat, és az elejétől a végéig a múltban játszódik, ami az időugrás következtében már nem a 90-es évek, hanem a 2000-es évek legeleje. Jobb is így, hiszen nem erőltettek bele egy újabb fordulatot a jelenbe az alkotók (a forgatókönyvet ismét a Goda Krisztina - Kormos Anett páros szállította, a rendezést viszont Dyga Zsombor vette át Orosz Dénestől), inkább a múlt egy újabb részletére koncentráltak és azt mesélték el. A Demjén Ferenc-számok baromi jól szólnak, nem egynek a szövegét egészen ötletesen sikerült beleépíteni a sztoriba. A bárgyú hangulat ellenére a film végig áraszt magából valamilyen megfoghatatlan életvidámságot, ez pedig pont az, amire ebben a borongós, ködös novemberi időben - meg egyébként máskor is - szüksége van a magyar embereknek. Ráadásul ezúttal a poénok is egy fokkal jobban működtek; bárkinek is pattant ki a fejéből az, hogy Marics Peti próbáljon apaszerepben tetszelegni, megadta a tökéletes, komolyan vehetetlen alaphangot. Nem mellesleg az újabb Demjén-cameo is fergetegesen poénosra sikerült.
A negatívumok
Hiába a magas nézőszám és a komoly bevételek, a folytatás sem tudta levetkőzni magáról, hogy néha olyan, mintha egy tévéfilmet nézne az ember. Ember Márk és Törőcsik Franciska háttérbe húzódása logikus és érthető lépés, de Marics Peti bármennyire is szórakoztató, nem elég jó színész ahhoz, hogy elvigyen egy egész filmet a hátán - még akkor sem, ha az első epizódhoz képest egész sokat fejlődött. Toplistát lehetne összeállítani a két részben az összes olyan jelenetből, amikor éppen ébredezik valahol, valamilyen furcsa helyzetben.
A folytatásban érzésre több nóta csendül fel, de kevesebb is elég lett volna, mert van, ami eléggé tölteléknek érződik, és a játékidő is hosszabb, de az sem vált előnyére. Az utolsó harminc perc ugyan tartogat egy érdekes hangulatbeli váltást - ami jól is áll a filmnek -, de még így is egyre türelmetlenebbül várja az ember, hogy legördüljön végre a stáblista.
A verdikt
A Hogyan tudnék élni nélküled? 2. jópofa folytatás. A nézők nem biztos, hogy azt kapják, amit látni szerettek volna, de örömteli, hogy az első rész befejezése után a készítők a nyomás ellenére sem elégedtek meg annyival, hogy kiszolgálják az igényeket. A klasszikus dalokat még mindig jó érzés egy mozi hangrendszerével élvezni, és bár a tévéfilmes érzetet jobban is levetkőzhették volna, összességében szórakoztató második rész született, ami nélkül bár tudnánk élni, de minden hibája ellenére sem lehet rá igazán haragudni, ugyanis egy kis jókedvet csempész a mindennapjainkba, és olykor-olykor mosolyt az arcunkra.
