A Tales sorozat helyzete egy kicsit hasonló a Shin Megami Tenseiéhez. Azok, akik élvezik a japán szerepjátékokat már biztosan hallottak róla, de vagy nem volt okuk beleugrani valamelyik részébe, vagy nem mertek belekezdeni egy újabb évtizedes franchise felgöngyölítésébe. Hasonlóan a Final Fantasyhez, ez sem egy folytatásos széria (leszámítva a konkrét számokkal jelzett alsorozatokat), így tulajdonképpen bárhol bele lehetne vágni, és a Xillia nem is a legrosszabb kapudrog, amit felmarkolhatsz az ismerkedéshez. Ez azonban egy PlayStation 3-as akció-kaland. A játék tele van csodálatos ötletekkel, fura karakterekkel és egy izgalmas sztori nagy pillanataival, de ugyanakkor tartalmaz egy erős emlékeztetőt arra is, hogy miért hagytuk magunk mögött korszakának elemeit.
Két ösvény
A Xillia sztoriját két különböző nézőpontból élvezhetjük, és itt a főszereplő megválasztása nem csak esztétikai vagy identitási kérdés: Jude és Milla két külön céllal indítják a kalandot, teljesen más megközelítéssel állnak mindenhez, és helyenként olyan dolgokat látnak majd, melyeket a másik nem. Mindkettő része lesz a csapatunknak, de a két sajátos perspektíva két sajátos végigjátszást eredményez. Ez persze nem meglepő, hiszen teljesen más karakterekről van szó. Jude egy relatíve visszafogott orvostanhallgató, aki bár ügyes harcosnak bizonyul, valójában otthonosabban mozogna egy műtőben, mint a harctéren. Milla ezzel szemben egy félisten, aki négy elemi szellemnek parancsol a sztori elején, majd hirtelen kénytelen lesz megismerkedni a halandó lét nehézségeivel: a kifáradás, az éhség, a gyengeség mind-mind olyan tapasztalatok, melyek számunkra a mindennapok részei, Millának azonban felfoghatatlan furcsaságok.
Ez a páros keveredik bele egy új kalandba, melynek elején mindkettejüket kivágják a nagyvárosból, és elindulnak megtalálni a megoldást egymás problémáira. A sztori nagyon lassan indul be, és órákon át nem fogjuk tudni, hogy mi is a célja a kis kampányunknak, de szerencsére már a korai szakaszokban rabul ejtenek bennünket a kérdések tucatjai és a főszereplőink személyisége. Milla újdonsült halandósága és Jude zöldfülű kíváncsisága eleve nagyon érdekes dinamikát eredményez, de amikor bedobod a páros közé Alvint, a léhűtő zsoldost, akkor kapsz egy olyan egyveleget, ami (majdnem) teljesen elfeledteti veled a Xillia minden hibáját (nem is beszélve a többiek jelenlétéről, akik a történet későbbi részeiben csatlakoznak). A srácokat kiváló színészek keltik életre, akik a sokszor nehezen emészthető dialógust is díjnyertes profizmussal adják elő, amikor pedig már unnánk a szövegelést, akkor vagy egy gyönyörű anime-átvezető, egy nagy sztori pillanat, vagy egy keményebb csata rángat minket vissza az öntudatba.
Sajnos egy PS3-éra játékról lévén szó, a tálalásnak megvannak a limitációi. Ugyan a gyönyörűen meganimált felvezetők egy hatalmas, élettel teli sci-fi/fantasy világ érzetét keltik, a valóság összekapcsolt folyosók sivárságával fogad minket. Felfedeznivaló nincs, már ha bármi extrára vágynánk a térképeken jelölt kincsesládákon és a mellékküldetések ellenfelein túl. Szerencsére az utóbbiakkal megküzdeni nagyon is szórakoztató élmény... papíron.
Miért is kell nekem rohangálnom?
Több Dragon Quest és Persona cikk után talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a körökre osztott harcrendszerek megingathatatlan szerelmese vagyok. Imádok taktikázni és megfontolt döntéseket hozni, és amikor valami olyan vadhajtás landol az asztalomon, mint a Raidou Remastered (még mindig nem hiszem el, hogy az Atlus pont ezt rángatta elő a fagyasztójából) akkor imádkozok mindenhez, ami meghallgat, hogy legyen elég mélysége az adott akció-harcrendszernek. A Raidouban csalódnom kellett, de a Tales of Xilliával már más a helyzet. A Bandai klasszikusa meg sem próbál úgy tenni, mintha egy tradicionális JRPG lenne, és ez nagyon jól áll neki.
Amikor összetalálkozunk egy vagy több ellenféllel, akkor a játék bezár minket egy arénába, ahol a szokásos, körökre osztott felállás helyett minden karakterünk szabadon mozoghat, védekezhet, üthet és vághat. A csapattagjainknak meglesznek a maguk különleges képességei és varázslatai, melyeket egy hatalmas fejlődési fán fogunk feloldani. A Xillia majdnem teljesen szabad kezet ad abban, hogy kinek milyen statisztikáit növeljük, és kire milyen képességeket aggatunk, de egyszerre csak néhány feloldott trükköt vihetünk harcba, így jól át kell gondolnunk, hogy kinek milyen irányba tereljük a fejlődését. Míg ez a része a karakterfejlesztési élménynek nagyon érdekes, és rengeteg lehetőséget rejt, a valóság megint csak elveszi tőlünk a tervezgetés örömét. Sajnos a Xillia harcainak jó része annyira könnyű, hogy akkor is lazán lenyomunk majd minden rossz arcot, ha automatára állítjuk a karakterfejlesztéseket. Van néhány kivétel (és azok a játék fénypontjai), de a szörnyek többsége akkor is drámai halálhörgéssel fog szétesni, ha csak nyomogatjuk az ütés gombot, és néha rányúlunk Jude AOE gyógyítására.
A feloldható varázslatok, összekapcsolt támadások, helyezkedési finomságok és a látványos animációk egyébként nagyon élvezetessé tennék a csatákat, így hajlamos is vagyok igazat adni elődeimnek, akik a PS3-as verzió láttán kinevezték a Xillia harcrendszerét a sorozat legjobbjának. Lehet nehezíteni az élményen, de pont a fentiek miatt szomorú, hogy a játékegyensúlyt nem csiszolták le az újrakevert kiadásban sem. Erre most lett volna a legjobb lehetőség, lévén ezt a kritikát a Xillia megkapta már 14 évvel ezelőtt is, és a fejlesztők azóta sem csináltak vele semmit. Ez viszont nem csak a kihívás szintjére, de az egész élményre igaz.
Sok meló a semmiért
A Bandai Namco ahelyett, hogy a többi japán céget követve egy emulátort vagy kompatibilitási réteget csempészett volna a játék kódjába, inkább hosszas munkával átültette az egész játékot a Unity motorra. Ez alapvetően egy dicséretes lépés, ami minden érintett hardver dolgát megkönnyíti, de nagyjából itt meg is állt a meló, amit rászántak a fejlesztők a Xilliára. Van pár kényelmi funkció, amit áthúztak a Xillia 2-ből és a New Game+-ból, de se grafikai fronton, se tartalmilag nem csináltak semmit az élmény modernizálásáért. A felskálázást szinte biztosan AI-ra bízták, ami nagyon kellemetlen fény-árnyék hatásokat kölcsönöz egyes arcoknak, a tartalmi változatlanság pedig azért fájó, mert a világ így pont olyan üres maradt, mint amilyen 2011-ben volt. Ez utóbbi azért probléma igazán, mert a mellékküldetések továbbra is unalmasak, miközben a világ helyszínei ismét csak zöld folyosók, bennük szörnyekkel és ládákkal. Ezeket a folyosókat pedig sokszor fogjuk meglátogatni, mert ha minden tartalmat ki akarunk élvezni, akkor újra és újra be kell majd járnunk ugyanazokat a helyszíneket.
A Tales of Xillia Remastered nem egy rossz újrakeverés. A célja az volt, hogy modern platformokra hozza a sorozat egy jobban sikerült epizódját, és megtartson mindent, ami azt emlékezetessé tette. Az egyetlen dolog, amit sajnálunk, hogy a Bandai nem volt bátrabb a projekttel, és nem csomagolta mellé a Xillia 2 újrakevert változatát is, ami szinte biztosan osztozni fog az első rész sorsán.
