A Persona és a Shin Megami Tensei otthona rengeteg elfeledett kincset rejteget. Az Atlusnak több évtizedes története van a körökre osztott JRPG-kkel, és azok vadhajtásaival, ezek között pedig a PS2-es, Devil Summoner: Raidou Kuzunoha vs. the Soulless Army is ott van. A Devil Summoner széria egészét pihenni küldte a japán óriás, de darabjait azért itt-ott előhúzta. A Soul Hackers 2 például szintén ennek a szériának egy szeletét vitte tovább 2022-ben, most pedig Raidou rángat vissza bennünket az idézők történetének egy teljesen másik időszakába. A kérdés csak az, hogy megérte-e ezzel szenvednie bárkinek is.
Sherlock és a démonjai
A 2006-os kaland az 1930-as évek Tokiójába, illetve annak fantasy verziójába kísér el bennünket. A főszereplőnk a Raidou Kuzunoha titulus névtelen viselője, aki Devil Summonerként érkezik a nagyvárosba, és vállalja el egy detektív ügynökség tanoncának melóját. Világot megváltani vágyó középsulis lázadók helyett, itt egy kimért, megfontolt nyomozót kapunk, akinek első küldetése mindjárt egy emberrablás nyomainak felgöngyölítése. Mivel az átlag emberek nem látják a démonokat, így nekünk van egy alapvető előnyünk a rendőrséggel, és a többi nyomozóval szemben: mi nem csak meg tudunk küzdeni a túlvilág fenyegetéseivel, de csatasorba is állíthatjuk őket.
A melós napok alatt több démonnal is lepacsizhatunk, akik (a nézeteltéréseink acéllal történő lerendezése után) készségesen állnak rendelkezésünkre. Egyesek tudják olvasni az emberek gondolatait, mások repülhetnek, és megint mások lángokat gyújthatnak a célszemélyek lelkében. Ezek mind nagyon hasznos eszközök egy nyomozó számára, és szükségünk is lesz ezekre, ha meg akarjuk oldani az ügyeket, melyek mögött egyre rettenetesebb és hatalmasabb erők állnak. A sztoriról itt nyilván nem érdemes bármit ellőni, mert mint minden Atlus játéknak, a Raidou Remasteredenek is az az erőssége. Ettől függetlenül van miről cseverészni, mert a stúdió többi nagyágyújával ellentétben Raidou kalandját egy merőben újszerű megoldással tálalták.
Most ki jön?
Az Atlus a körökre osztott JRPG-k egyik utolsó védőbástyája, és kevés stúdió képes a formátumot olyan effektíven használni, mint a Persona otthona. Még egy olyan közepesen lagymatag cím, mint a Soul Hackers 2 is képes volt megállni a lábán, nagyrészt a parádés körökre osztott mechanikáinak köszönhetően. Ezért is olyan fura látni, hogy bizony a Devil Summoner ezen része egy akciójáték.
A harcok még mindig egy a világtól elszeparált képernyőn történnek, tehát ha megütünk egy démont, akkor egy külön harcra épített környezetbe kerülünk. Itt azonban körök és erőforrások menedzselése helyett a kardunkkal kell zsonglőrködnünk, miközben valós időben durrogtatjuk el a démoni segítőink képességeit. A rendszer meglepően jól működik, bár messze vagyunk a Devil May Cry vagy akár a Persona 5 Strikers érzetétől. Az animációk nem túl izgalmasak, és sok mozdulat mellőzi azt a fajta súlyt és erőt, amit elvárnánk a műfajtól. Szerencsére ez nem jelenti azt, hogy a Raidou csatáinak ne lenne mélysége.
A démonokat megidézve aktív társakat kapunk a harchoz, akik lefoglalhatják, összezavarhatják és extra sebzéssel büntethetik az ellenfeleket. Egyes szörnyek gyógyítanak és segítenek minket, mások gyilkolják a célpontjainkat. Megválasztani a leghatásosabb társakat legalább annyira fontos, mint megtanulni hárítani és elkerülni a csapásokat. A spéci kardos és lőfegyveres technikák mellé varázslatokat is kapunk, melyek elemüktől függően lebéníthatják a szörnyeket, és megadhatják nekünk a lehetőséget egy brutális szeletelésre.
Raidou képességei, varázslatai, démonseregei és fegyverei egy olyan eszköztárat kínálnak, ami akkor is képes frissen tartani a harcot, amikor már a sokadik órában vagdaljuk keresztül magunkat az ellenfelek hullámain. Ettől függetlenül aki a Bayonettát vagy a DMC-t keresi itt, az csalódni fog: a boss harcokban szükségünk lesz a reflexeinkre, de összességében itt is a taktikai megoldások fognak nyerni, az ügyes helyezkedés vagy tűpontos parryzgetés helyett.
A démonok új kampánya
Ami az újrakeverést illeti, bőven van minek örülni. Ezúttal nem érdemes valami olyan hatalmas projektre számítani, mint egy Oblivion Remastered vagy egy Resident Evil 2 Remake, de azért többet kapunk annál, mint amit az Onimusha 2 kínált. Az Atlus elkövetett mindent, hogy vizuálisan és kényelmi funkciókat tekintve felhúzza a 20 éves klasszikust a modern produkciók szintjére. Ebben a stúdió két legjobb barátja, Kazuma Kaneko és Shoji Meguro is segített, akiknek hibátlan vizuális és zenei alapjai minden szükségest megadtak egy hibátlan remaster összeállításához. Ez a páros felelt a modern Persona sorozat hangulatáért, és ezt az is azonnal érezni fogja, aki sosem játszott az eredetivel.
Ugyan látszik a játékon, hogy nem egy mai csirke, de a stílusa majdnem tökéletesen elrejti a ráncokat. A felhasználói felületet, az irányítási módot és minden apróságot ráadásul sikerült úgy finomítani, hogy kevés JRPG rajongó mondaná meg a cukormáz alatt meghúzódó eredeti alkotás korát. Az egyetlen keserűségünk a PC-s verziónál jött elő, ahol a többi Atlus játékkal ellentétben itt valamiért nem lehet 100 százalék fölé vinni a renderelési felbontást. Ez darabos széleket eredményez, amiket minden eddigi SMT és Persona címnél eltüntethettünk 150-200 százalékkal.
Amikor viszont renderelési százalékokról beszélünk, akkor azért egyértelművé válik, hogy valódi probléma nincs a remasterrel. Az új verzió jelentősen feltúrbózta a harcrendszert, extra mellékküldetéseket hozott, és minőségi szinkronmunkával támasztotta meg a sztori legerősebb pillanatait. A játék összességeben lehet, hogy nem fogja megnyerni minden érdeklődő szívét, de az atmoszféra és a karakterek elviszik a hátukon még a döcögősebb szekciókat is. Nem tudjuk ajánlani a cuccot mindenkinek, de aki valami különlegesre vágyna, az ebben a detektív sztoriban megtalálja, amit keres.
