Az a helyzet, hogy nagyon nehéz visszatérni a normál Superhot-élményhez, miután rongyosra játszottam a Superhot VR-t, amelyben az irányítás és a technológia miatt minden sokkal könnyebb, magától értetődőbb, élvezetesebb. Egyszerűbb odanyúlni egy fegyverért, ütni, elhajolni a lövedékek elől, mint az egérrel forgolódni, célozni és kattintani. Persze azért azt sem mondanám, hogy a Superhot hagyományos formájában élvezhetetlen, sőt, a Mind Control Delete sokkal több időmet vitte el, mint amire számítottam. És mindjárt el fog vinni még egy kicsit.
Mindig ugyanaz, mindig más
Az eredetileg a Superhot ingyenes kiegészítőjének indult Mind Control Delete már 2017 óta formálódik a közösség segítségével, és addig-addig alakítgatták, míg önálló, teljes értékű játékot varázsoltak belőle (ami azért még mindig ingyen jár mindenkinek, aki megvette az eredetit). Az, hogy csak akkor múlik az idő, amikor mi mozdulunk (ez annyiban ferdítés a fejlesztők részéről, hogy ha nem mozgunk, akkor is telik, csak nagyon lassan), továbbra is áll, de számos új elemmel dobták fel a játékmenetet.
Minden szinten 32 különböző területből kapunk egy válogatást, ezeken kell végighaladnunk úgy, hogy legfeljebb 2-3-szor hibázhatunk - eleinte. Ahogy haladunk előre, újabb módosítókat oldhatunk fel, így az egyes területek közötti szünetben mindig két, véletlenszerűen kiválasztott opció közül választhatunk; egyebek mellett növelhetjük maximális életerőnket, újratölthetjük életerőnket (hibalehetőségeink számát) vagy például aktiválhatjuk, hogy minden területen egy katanával vagy egy random lőfegyverrel kezdjünk. Minden próbálkozás más és más, hiszen ugyanazokra a területekre sem feltétlenül ugyanott érkezünk meg, és sosem tudhatjuk, milyen módosítókat kínál fel a gép. Később kezdőképességeket is kapunk, amik az egész menetre adnak valami bónuszt vagy speciális feltételt; például hogy átvehetjük az irányítást ellenfeleink felett, vagy szamuráj-jedik módjára visszahívhatjuk eldobott katanánkat.
Ellenfeleink szintén fejlődnek. Eleve okosabbak, mint az alapjátékban, nagyobb valószínűséggel számolják ki, hogy hova fogunk érkezni egy-egy mozdulatot követően, és ügyesebben helyezkednek. Emellett megjelennek olyan tagok, akiknek csak egy-egy testrésze sebezhető, vagy épp tüskéket lövellnek ki, és ott a kutya vagy a nindzsa, akit én magam egyszer sem tudtam elintézni (szerencsére nem kell a továbbhaladáshoz mindenkit kinyírni), de az internet népe szerint a figyelmét elterelve, majd a lábára célozva meg lehet tőle szabadulni. Én a menekülést találtam a vele szemben leghatékonyabban alkalmazható technikának; olyan, mint Mr. X a Resident Evil 2-ben vagy Nemesis a folytatásban.
A hagyományos szinteken túl elérhető még egy hordamód is, melyben folyamatosan özönlenek az ellenfelek, nekünk pedig a lehető legtovább kell támadásaikat kerülgetnünk. Így meg aztán tényleg a végtelenségig nyújtható a játék hossza, de amúgy is - papíron - négyszer akkora, mint a Superhot volt, minimum 10-12 órát simán bele lehet pakolni.
Még. Több.
Akármennyire élveztem, azért az, hogy közelharc után a fegyverek rendszerint mögém pattantak, és csak jelentős időveszteséggel tudtam őket felszedni, illetve hogy az ellenfelek viselkedése sem volt elég kiszámítható, okozott bosszúságot. A Superhotban lényegében balettozni és taktikázni kell, de nehéz, amikor egy a semmiből váratlanul mögém kerülő figura miatt veszítek életerőt. A pályák felépítésének, nem lineáris mivoltuknak van egy ilyen kényelmetlen mellékhatása, amit inkább elfogadni lehet, mintsem megszokni vagy megszeretni. A Mind Control Delete viszont ettől eltekintve is élvezhető, kiváló szórakozást fog nyújtani azoknak, akik az alapjáték játékmenetét kedvelték.
