Ne értsetek félre, kifejezetten élvezem ezt a felnőttlét dolgot, és a mai napig értékelem a vele járó relatív szabadságot, de az egyik legfrusztrálóbb része - amin lassan húsz éve nem tudom túltenni magam -, hogy egyre nehezebb időt találni a játékra. Vagy úgy általában a pihenésre. Vegyük mondjuk ezt a napot, amikor ezeket a sorokat írom, és tarts ki, mert ez fontos lesz később.
Hazamegyek egy nehezebbre sikerült nap után - ami egyébként nagyon könnyű is lehetett volna -, szisszentek egy sört, lehuppanok a kanapéra és bekapcsolom a konzolt. Kiválasztom az új kedvenc játékomat a listából, elindítom, de azonnal felállít a bűntudat: le kéne zuhanyoznom, meg kell etetnem az ironikus módon sokkal kiegyensúlyozottabb életet élő kis kedvencemet és az órám is csipog, hogy nem mozogtam ma még semmit. Az edzés kizárt, de egy gyógyzuhany és az etetés belefér, majd felveszem a kis otthonkámat, lekapcsolom a villanyt és végignyúlok a kanapén és rátenyerelek a startra.
Csörög a telefon.
A srác az, aki az egész napomat megnehezítette az antibiotikum-rezisztens bakteriális inkompetenciájával: "Igen?" - szólok bele a telefonba a meg nem érdemelt sérelmektől megtört fájó szív hangján. "Baj van…" - kezdi egy izgatott hang a vonal másik végén, az ezt követő hattyú halála innentől pedig nem is fontos, a lényeg, hogy este 7:25-kor a nagyon is kiérdemelt pihenés helyett öltözhetek fel és ülhetek vissza az autóba, hogy megoldjam egy olyan ember baját, akinek egyébként minden egyes problémája a saját személyiségéből ered.
Hívok egy taxit, mert fel kell kapnom az irodánál maradt autóm, adok egy kis extrát a sofőrnek, hogy pörgesse meg, és a város esti fényeit bambulva próbálok visszatalálni a középpontomhoz.
Pár perccel később megérkezünk az autóhoz, aminek még mindig össze van törve a bal hátsó lámpája, mert a bolt parkolójában nekem tolatott egy idióta, aki még egy high-tech villanyautóval sem képes közlekedni. Ma akartam elvinni fényeztetni, de megcsúszott az egész nap, és mire végeztem, már bezárt az egyetlen szerviz, ahol normális áron megcsinálják. Beszállok, elfordítom a kulcsot és azonnal felvillan a benzinlámpa. Útba kell ejtenem egy benzinkutat is.
Kicsit késve érkezem, cserébe türelmesen végighallgatom a sirámokat, lemegy a meeting, kirángatom a szerencsétlent a szarból a partnernél és aztán - más választásom nem lévén - azt is elintézem, hogy a főnökünknek se tűnjön fel, hogy itt valami nagyon félrement. Fél 2, mire végzünk, beszállok az autóba és kicsit talán túlságosan is taposom neki hazáig. Hullafáradtan esem be az ajtón, a konzol türelmesen várta, hogy megérkezzem, de csak annyi energiám maradt, hogy elmásszak az ágyig, úgyhogy a véres ruháimban fúrom bele magam a párnába.
Ma sem játszottam egy percet sem.
Reggel egy rendőrautó szirénája ébreszt. Valószínűleg azt az embert keresik, aki tegnap éjjel 150-nel hajtott át a városon egy tűzpiros amerikai izomautóval, miután lemészárolt egy zsákfalunyi drogkereskedő rednecket. Én voltam. Vagyis Jason Duval.
Minden, amit eddig olvastál a GTA 6 világában történt, és ez még csak a jéghegy csúcsa.
A GTA 6 kapcsán egyszer azt találtam mondani, hogy valójában majdnem teljesen felesleges tesztet írni, pontozgatni és hasonlítgatni vagy úgy általában szimpla játékként kezelni. Arra gondoltam ezalatt, hogy a Rockstar annyira a saját ligájában játszik, hogy a Grand Theft Auto már nem egy videójáték, hanem egy szubkultúrákon átívelő popkulturális esemény, amiről már évekkel - esetleg egy egész évtizeddel ezelőtt - eldöntötte az ember, hogy részt vesz-e benne vagy sem. Hacsak nem megy valami nagyon félre, a döntés már megszületett, én már csak validálhatom, esetleg feloldhatom az ezutáni disszonanciát, rosszabb esetben enyhíthetem a dupla áron vásárolt konzol posztpartumát.
Hadd nyugtassalak meg.
A GTA 6 minden, amire számítasz és annál még egy kicsit több is, de elsősorban bizonyíték arra, hogy mire képes ez a médium, ha egy kényszeres maximalistának végtelen pénzt és időt - tehát pénzt - adsz a kezébe.
A lé elviselhetetlen könnyűsége
A GTA 6 minden idők legnagyobb játéka. Nem a térképére gondolok, ami egyébként szintén hatalmas, vagy arra az ötvenvalahány órácskára, ami csak a sztorihoz kell, hanem arra a sok száz egymással kézen fogva működő rendszerre, ami ezt az ezerszer látott, nyitott világú akció-kaland játékot az egyik pillanatban szerepjátékká, a másikban pedig egy majdnem teljes értékű életszimulátorrá teszi. Minden - és tényleg minden -, amit a bevezetőben írtam valóban megtörténik a GTA világában, egy-egy részlet valódi hatással van a játékélményre is, a legtöbb viszont csak egy kis ízfokozó, Rockstar-flex, digitális varázslat, ami megmutat néhányat abból a háttérben dolgozó milliónyi apró fogaskerékből, ami egymásba kapaszkodva működteti a legösszetettebb nyitott világot, amit valaha láttál.
Ennek a játéknak a kódjában vannak olyan sorok, amik csak azért felelnek, hogy ha egy csokival szorongatva csinálsz valamit, akkor a karakter átteszi a nem domináns kezébe, de kicsit lejjebb van egy olyan is, ami félbeszakítja a kocsiban zajló beszélgetést, amikor épp nekimész valaminek, és csak akkor folytatja, ha visszataláltál a sávodba. Ez a szédítő DEVMAXXING - hogy szomorúan kölcsönkérjek egy idegen szót a Webstertől - a játékkal töltött időm alatt számtalan kanapén hátradőlős "baaaaszdmeeeg"-pillanatot okozott és csak abban vagyok biztos, hogy még így is rengeteg apró mechanika, okos kis megoldás és nem-hiszem-el-hogy-erre-is-odafigyeltek-animáció maradt számomra láthatatlan.
A GTA 6 nagy. Dolgozó apukaként ijesztően nagy. Apukaként pedig csak ijesztő.
Leonida - kölcsönözve egy másik klasszikust - egy olyan világ, ami él és lélegzik, de neked is ütközik és néha agyonver, meghökkentő módokon változik és mindig reagál rád, miközben pont úgy nem vesz rólad tudomást, mint ahogy a valóságban sem.
Felfoghatatlan mennyiségű időbe és pénzbe kerül kódba nyomni a digitális valóságot és nincs még egy olyan nyomasztóan szerencsés helyzetben lévő stúdió, mint a Rockstar, aminek egyáltalán lehetősége van ezt megpróbálni. Vannak máshogy nehéz helyzetben lévő csapatok, akiknek évente ki kell adniuk a sikersorozatuk következő epizódját és remélni, hogy senki sem figyel túlságosan oda, mások két-három évet és a szükséges büdzsé felét is megkapják az öltönyös pénzgoblinoktól, hogy realizáljanak egy 5-6 éves fejlesztést, a kevés szerencsés pedig mindent kockára téve hét-nyolc éves ciklusokban dolgozhat, reménykedve abban a generációs sikerben, ami finanszírozza a következőt. Rockstarból viszont csak egy van. Ez az egyetlen stúdió, akinek a dollárpapája ilyen türelemmel viseltetik a renitens gyerekével, ennyire megértően kezeli a pubertási sztárallűröket, majd amikor őfelsége végre készen áll a feladatra, a helyi kosárcsapatot is átöltözteti a tiszteletére.
Jó, de sikerült?
Röviden? Igen.
A Grand Theft Auto 6 nem úgy kihagyhatatlan, mint egy The Last of Us, nem úgy mestermű, mint egy Journey, nem úgy egy dizájncsoda, mint egy Breath of the Wild és nem is úgy generációs ugrás, mint a GTA 3 volt. Nem így vagy legalábbis nem egyetlen dologtól különleges. Szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy ez az egyetlen játék, ami olyan kidolgozott karaktereken keresztül tud mesélni, mint a Naughty Dog, a Thatgamecompany könnyed eleganciájával tölti meg jelentéssel a nintendósan összetett nyitott világát, és úgy tolja előre a technológiát, hogy közben relevánsan tartja a jelenlegi generációt is.
NOTE: Nem úgy, ahogy a GTA 3 tette, ami egy csapásra értéktelenítette el a direkt miatta vásárolt Voodoo 3-amat. Igazság szerint arról a Rockstar pont nem tehet, hogy bedőlt a 3dfx, és ezért könyékig merültem a korai internet fórumaiban, hogy ne fossa össze magát a - számomra akkoriban elképzelhetetlen - 16 megabájtnyi VRAM-ot pakoló videókártyám alatt.
A GTA 6-tal technikai problémák valójában nincsenek, a játék egyik felét egy mezítlábas PlayStation 5-ön, a másikat pedig egy PS5 Prón játszottam, és az intrótól a kreditekig egyetlen röccenés nélkül játszottam végig a történetet. A Pro verzió értelemszerűen szebb, de én nem vagyok egy sugárdaddy, szóval számomra nem ad hozzá különösebben sokat az élményhez a ray vagy a path tracing, viszont ha neked ez fontos, akkor tudd, hogy ezek a jelenleg 400-500 ezer forint között mozgó konzol sztárallűrjei.
Az aktuálisan fájdalmas, de most igencsak hasznosnak bizonyuló csúszásoknak köszönhetően a GTA 6 egy közel tökéletesen optimalizált élmény, ami alaposan meghajtja a szépen öregedő hardvert, de nem kér tőle olyat, amit ne tudna teljesíteni. Benchmarkolni nyilván nem tudtam, de a PS5-ön és Prón is állandó a 30 fps, ami egy ekkora, gyakran filmszerű játéknál fontosabb, mint az ingadozó 60. A megjelenéskor jön még egy patch, ami néhány komolyabb bugot javít (amiről egyébként a tesztelés közben értesített a Rockstar), és elméletileg egy PSSR frissítés is érkezik, amiről nem tudom megmondani, hogy mit csinál. Őszintén szólva GTA 6 így is elég szép és makacsul stabil, sőt, szerintem ezért egy Prót sem feltétlenül érdemes venni, mert néhány pop-intől és grafikai anomáliától eltekintve a sima PS5-ön is kifogástalan élményt nyújt.
Ez történik, ha egy fejlesztőnek van ideje rendesen optimalizálni.
Bonnie és nem Claude
Szóval a GTA 6 nagyon sok minden akar lenni, és kitérek majd arra is, hogy egyes szerepeiben hogyan egyensúlyozik a saját és egyéb óriások vállán, de a nagy képet nézve az a legfontosabb, hogy élő egészként mennyire állja meg a helyét, erre pedig a bevezetőben már választ kaptál. Ettől függetlenül érdemes bezoomolni egy kicsit, mert a Rockstar egy csomó mindenben fejlődött a GTA 5, de még a Red Dead Redemption 2-höz képest is.
Például a sztoriban. A jó Stökihez hasonlóan én is ölni tudnék egy jó narratíváért és a GTA 6-nak nemcsak mondandója van, de meglepően kifinomult eszközökkel is mesél.
Őszintén reméltem, hogy a vadkapitalista gigavállalat nem akar majd nekem könnyek között mesélni a vadkapitalizmus szomorkás valóságáról, vagy legalább csak addig görbíti a tükröt, hogy ő maga ne látsszon benne. Szerintem visszás azt az egyre furcsább társadalmat kritizálni, aminek aktív részt vállalsz az építésből, de - legyünk őszinték - manapság képmutatásból egyikünknek sem kell külön leckéket venni.
A GTA 6 története viszont okosan lavíroz, rámutat a társadalmi egyenlőtlenségekre, szatirikusan mutatja be a közösségi média társadalomformáló erejét, többször jó érzékkel kritizál, a lehető legjobb helyekről kölcsönöz, de sosem fordít annyit azon a bizonyos tükrön, hogy megcsillanhasson benne Strauss Zelnick aranyfoga.
A játéknak főleg a példabeszédein látszik, hogy majd' másfél évtizede készül, mert ugyanúgy kapja az MLM, mint az elmagányosodott társadalom, ami az AI-társakba menekül, de természetesen kap néhány parasztlángost a manoszféra, az OnlyFans, a bankrendszer, az influenszerkultúra, techbró és a kriptobró, a háztartásbeli kommentelő, az egypálcikás redneck, a genZ, a millenniál és a boomer, a szélsőjobb és persze a szélsőbal is. A Rockstar szerencsére nem válogat, és a szatírája akkor működik a legjobban, amikor természetesen simul bele a játék világába. Amikor beszállsz egy autóba és egy rádióműsorban végighallgathatod, ahogy egy Andrew Tate-szerű képződmény arról beszél, hogy heréket varratott az állára, hogy teljesebb életet élhessen, vagy felcsendül a játékbeli Revolut reklámdala, ami annyira váratlanul tökéletes, hogy majdnem belefulladtam a nyálamba, amikor először hallottam.
Ezer és egy ilyen kikacsintás van szétszórva Leonidában, nem beszélve azokról, amik észrevétlenül repültek át az amerikai kultúrát csak filmekből ismerő west-balkáni fejem felett. Mindenesetre szerintem érdemes néha megállni és körbenézni, letérni a kitaposott ösvényről és elveszni ebben a világban, mert ezekből az apróságokból látszik a legjobban, hogy milyen felfoghatatlan munka van ebben a játékban.
Nem lesz könnyű mert egy kicsit elárasztó mennyiségű tartalom vár rád, amit ugyan okosan adagol a játék, de így is hamar megtelik a térkép színes pöttyökkel. A címben ígért autólopáson kívül kereshetsz kincset elsüllyedt hajókon, felszámolhatsz egy csomó bűnszervezetet, kirabolhatsz bankokat, boltokat, ékszerüzleteket vagy nem szimpatikus járókelőket, feltörhetsz értékes cuccokat szállító teherautókat, de ha ez nem lenne elég, kis túlzással egy teljes Need for Speedet is belecsempészett a Rockstar.
Amíg a GTA nyitott világa megenged magának költői túlzásokat, hogy egyértelművé tegye az üzenetét és kötetlenül szórakoztasson, addig a központi sztorit sokkal közelebb tartották a földhöz, hogy valamelyest hihető maradhasson a karakterdráma
Megértem, hogy sokan a végtelen szabadság és lehetőség miatt szeretnétek ellátogatni Leonidába, de számomra sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak azok a narratív szálak, amik átszövik ezt a világot. Lucia és Jason története egy modern Bonnie és Clyde, ami szívmelengető csendes pillanatokon, morálisan megkérdőjelezhető döntéseken, túltolt akción és megmosolyogtató popkulturális intermezzókon keresztül meséli el két fülig szerelmes szociopata felemelkedését. Lehetetlen erről úgy beszélni, hogy ne rontsak el nektek egy-egy meglepetést, ezért nem is fogok, mert nem tudok olyat mondani, aminél ne lenne jobb az, ha ti magatok tapasztaljátok meg. Nem aggódom, mert Lucia és Jason kapcsolata az első pillanattól az utolsóig működik, önmagában is különleges és amikor nem is mozdítja előre a történetet, akkor is érdekes az ő szemükön keresztül nézelődni ebben a bolond világban.
Egyetlen gyenge alakítás sincs ebben a játékban. A legeslegutolsó utáni küldetésekkel csencselő NPC is olyan részletes, emberi és érdekes, hogy szinte bármelyikükre fel lehetne húzni egy DLC-t, sőt, van akire egy egész GTA-t is.
A rossz írás olyan, mint az erekció: nehéz elrejteni. Ez a játék pedig narratív aranyfonálból szőtt vékony lennadrágban áll előtted, úgyhogy egy-egy rosszul sikerült dialógus azonnal odacsalná a szemed. A főszereplőkétől a támogató karakterekén át a kukából előbújó lecsúszott ügyvédéig (aha, igen) sok millió karakternyi szöveg íródott a játékhoz, és mindegyiken érződik, hogy gondos emberi kezek munkája, amiket gondos emberi szájak mondtak ki.
Grand Theft Autonómia
Nagyon látszik a GTA-n, hogy a Rockstar valamikor kacérkodott egy fullos életszimulátor gondolatával, de mindannyiunk hatalmas szerencséjére erről valamikor útközben letettek.
Elég egyértelmű nyomai vannak annak, hogy a realizmus terén meglehetősen sok időt töltöttek a játékbeli hőmérsékletre zsugorodó heréjű ló túloldalán, de a legtöbb rendszert sikerült addig egyszerűsíteniük, hogy ne tördelje apró darabokra a játékélményt, mint a Red Deadet a rosszabb pillanataiban.
Bemehetsz a boltba vásárolni egy csokit, de nem kell enned, edzhetsz, de nem zavar be a játékba, ha néha kihagyod, tankolhatod az autót, de ritkán töltesz annyi időt egy járműben, hogy ez problémát okozzon és tisztálkodhatsz, de a párodon kívül nem sok embert érdekel, ha büdös vagy. Ezek nagyrészt mind buffokat adnak, amik hasznosak ugyan, de akkor sem büntet meg - túlságosan - a játék, ha nincs kedved valamelyikkel foglalkozni.
Amire viszont érdemes odafigyelni, az a moralitási rendszer, illetve Lucia és Jason kapcsolatának állapota. Sajnos ebbe a tesztbe nem fért bele, hogy kipróbáljam ennek a skálának minden extrémjét: az én Luciám és Jasonöm fülig szerelmesek egymásba, és annyira valóságosak lettek számomra, hogy megkockáztatni sem akartam, hogy elhidegüljenek egymástól. Azt feltételezem, és ez tényleg csak egy feltételezés, hogy nagyon más irányba is tud menni ez a történet, de a játék elején egy nagyon erős motiváció miatt számomra teljesen egyértelmű volt, hogy merre kell irányítanom a történetet és erről az útról egy pillanatra sem tértem le.
Pedig lehetőség az volt rá, legalábbis a moralitási rendszer ebbe az irányba mutat. Ez egy bűnözői profilként jelenik meg a játékban, egyfajta skála, ami a profitól (professional) egészen az menthetetlenig (irredeemable) terjed és a rajta elfoglalt helyed csak azon múlik, hogyan interaktálsz a világgal. Olyan értelemszerűen nincs, hogy nem vagy bűnöző és virágot árulsz a piacon, de lehetsz hidegfejű profi, aki nem öl, ha nem muszáj, vagy kemény legény (hardened), aki önvédelemből azért szájba lő egy fegyverest. Ha viszont nekiállsz ártatlan embereket - ÉS KUTYÁKAT! - gyilkolni, akkor először is beszélnünk kell, másodszor viszont tudd, hogy hamar át lehet lépkedni az erőszakos bűnözőn (violent) és a pszichopatán (psycho) egészen a menthetetlenig, aminek már konkrét hatása lesz Lucia és Jason személyiségére - és jó eséllyel a történetük alakulására - is.
Ha nem figyelsz oda, felborul körülötted a világ, ellened fordul, agresszívan reagál rád, a rendőrök gondolkodás nélkül lőnek agyon az utcán és egyre távolabb kerül az a cél, amiért eredetileg elindultál ezen az úton.
Reality csekk
A relatív realizmus nagyon fontos a GTA számára, mert ezen keresztül teszi valóságossá a világát, ami cserébe súlyt ad a benne élő karakterek történetének. A valóság kergetése viszont veszélyes, hiszen - bocsánat a spoilerért, de - az élet nem mindig szórakoztató és ha túl sokat csepegtetünk bele a videójátékba, akkor a küldetésből feladat lesz, a mókából pedig munka. A Rockstar híresen nehezen birkózik meg ezzel az egyensúllyal, de mentségére legyen mondva, olyan hatalmas játékokat csinálnak olyan hosszú ideig, hogy a végén szinte senki sem marad, aki belülről átláthatná az egészet. A GTA 5 túl messze sodródott a valóságtól és ettől súlytalannak érződött a drámája és a szatírája is, a Red Dead 2 pedig túl közel, ami olyan darabossá tette a játékmenetet, hogy azt végül az egyébként zseniális történet sínylette meg.
A GTA 6 viszont ügyesebben egyensúlyozik, befogadhatóra egyszerűsítette a lifesimbe hajló rendszereket, hagy teret a szerepjátéknak, de nem akar hardcore RPG lenni, a tágabb sztoriban gyakran enged meg magának mókás túlzásokat, de a fontos történetet végig földközelben tartja, és ami a legfontosabb: csak ritkán felejti el, hogy egy videójáték.
De néha azért igen. Nem számoltam össze, de a Rockstar azt mondta, hogy több mint 600 ezer animációt gyártott le a játékhoz. Kijön a matek. Eleinte lenyűgöző nézni, hogy a kezemben tartott tárgy függvényében máshogy szállok be az autóba, néhányszor mókás az autó csomagtartójába bekészíteni a gépfegyvereket, egyszer még tetszik, hogy a hűtőből kivett smoothie-t három gombnyomással tudom csak meginni (majd még eggyel vagy kidobni a kukába vagy lerakni), de a 20. órában már kifejezetten időhúzásnak érzem, utána pedig már inkább le is mondok a buffról. Sokak számára hasonló lesz a helyzet az autók, a széfek, az ajtók és a konténerek feltöréséhez társított kis minijátékokkal is, bár számomra ezek közül csak a nagy páncélszekrények váltak idővel valóban frusztrálóvá.
A realizmus oltárán égett el a tradicionális gyorsutazás gondolata is, mert ahogy a Red Deadben is mindenhova lovagolni kellett, úgy itt is elég sok az autókázás. A karakterek közötti váltással lehet játszani, illetve be lehet pattanni a játékbeli Uberbe is, de a legközelebb a fast travelhöz a buszozás áll. Az utóbbi a leggyorsabb, de ilyenkor gyakran még mindig elég távol vagy a célodtól, nincs nálad a kedvenc autód és azok a fegyvereid sem, amikkel a hátadon - vagy bölcsészlábtartással - fel sem engednének a buszra. Körbe lehet dolgozni, de számomra ez már túl körülményes volt.
Sokkal érdekesebb kérdés, hogy abban a képzelt, de nagyon is valóságos világban, ahol minden járókelő reagál rád, úgy viselkedsz-e, ahogy egy GTA-ban általában szoktál. Furcsa volt látni, hogy a Rockstar valahol maga ellen dolgozik, mert az ultraerőszakos világát életszimulátoros mechanikákkal és hihető karakterekkel töltötte meg, majd mindezt valós következményekkel és videójátékosan realisztikus moralitási rendszerrel súlyosbította, amiben nemhogy egy járókelőt kényelmetlen érzés elütni, de index nélkül kanyarodni is.
Az is szomorú lenne, ha ez sokaknak megsavanyítaná egy kicsit a játékélményt, de nem annyira, mintha nem.
Az apró részletekre való kényszeres odafigyelés viszont a játékmenet szempontjából gyakran meghálálja magát, mert a mozgás és a harcrendszer viszont sokat fejlődött a Rockstar korábbi játékaihoz képest. A vezetési élmény hasonló, mint az ötödik epizódban, a karakterek mozgása viszont lényegesen természetesebb és folyamatosabb, de azért még előfordul, hogy a játék tétova totyogással adja tudtomra, hogy fogalma sincs, hogy mit akarok tőle.
Lennél a GSPlus.hu közösség tagja? Gyere a GSPlus.hu Party/Chat Facebook csoportba, dobj fel témákat, dumálj régi és új GSPlus.hu írókkal, olvasókkal!
Ugyanez a helyzet az akciónál is, legtöbbször intuitív módon működik a fedezékharc és a fegyverek többségénél jó érzés meghúzni a ravaszt (mármint értitek), vagy ha nem, akkor is használhatóra lehet moddolni azokat, amik a szívedhez nőnek.
A Rockstar átmentette a Red Deadből - vagy az OG-knek a Max Payne-ből - az időlassítást, amit itt fókusznak hívnak és a harcokon belül és kívül is elég hasznos. Lövöldözés közben megkönnyíti a célzást és színkódolja a lőhető területeket, illetve egy amolyan The Last of Usos wallhacket is ad, békeidőben pedig a hangok forrását mutatja meg.
Én próbáltam - volna - a lawful evil vonalon mozogni, hangtompítót tettem szinte az összes fegyveremre, hogy ne kelljen mindenkit lemészárolnom, de bármit is tettem, a GTA 6 látványosan nem akart Splinter Cell lenni. A legtöbb küldetés többféle módon is teljesíthető, meg lehet próbálni lopakodni és Sam Fisherre esküszöm, hogy én meg is próbáltam, de zavarba ejtően kevés a nem-halálos-fegyver, és ha már van nálam egy rakétavető, akkor csak használni fogom. Gyakran próbáltam lábon lőni azt, akit lehetett, és az üldöző rendőrautóknak is igyekeztem a gumijára célozni, de egy LMG-vel kis túlzás bármit célzásnak nevezni.
Viszlát egy évtized múlva
A GTA 6 az abszolút maximalizmus totális győzelme az ipar felett. A GTA 7-ig nem lesz még egy ilyen játék, hacsak a lengyelek nem varázsolnak valamit a The Witcher 4-gyel, de még ha sikerül is nekik, Zelnick arany időnyerőjével még a kelet-európai banánköztársaságban sem lehet versenyezni. Ráadásul ez még csak a kezdet, hiszen jön az Online, valamikor érkezik még egy PC-s verzió, amire azonnal rárepülnek a modderek, és új életet lehelnek az RP-be, aztán egyszer csak a Sony és a Microsoft is kiizzadja magából az új generációs konzolokat. Messze van a vége. Az megvan, hogy az elmúlt hónapban, 13 évvel a megjelenése után ötmillió példányt adtak el a GTA 5-ből?
Ezen a ponton egyedül az tud beleköpni a Take-Two levesébe, ami épp mindannyiunkéba nyáladzik: a mesterséges intelligencia. Valaki ugyanis egészen biztosan ráereszti az egyik tokentemetőt a kódra, és amilyen gyorsan fejlődik a technológia, biztosan meg is oldja valahogy. Nem jól, de valahogy.
NOTE: Szeretnénk mindenkit jó előre figyelmeztetni, hogy a megjelenés utáni hetekben el fogják lepni a netet a GTA 6 PC-s verzióját ígérő kártevőkkel súlyosbított torrentek, úgyhogy tessék nyitott - vagy még inkább csukott - szemmel járni. Nem éri meg a kockázat.
Az a helyzet, hogy a Grand Theft Auto VI-ra megérte várni, mert a Rockstar teljesítette, amit megígért. Nem fogtok csalódni, szeretni fogjátok ezt a világot, együtt tudtok majd mozogni a karakterekkel és imádni fogjátok az okos kis megoldásokat. Félő ugyan, hogy sokaknak egy kicsit felemás az élmény, mert nemhogy magyar szinkron, de magyar felirat sincs a játékhoz. A jó hír, hogy ennél jobb motivációt hirtelen nem tudnék mondani a nyelvtanulásra.
A GTA 6-ot PS5-ön és PS5 Prón teszteltük. A kódot a Rockstar biztosította számunkra.



