5. Hades 2 (Hunter)
Nem én vagyok a roguelike műfaj legnagyobb szerelmese, de ha a Supergiant kiad valamit, akkor ott leszek a sor elején, bármi is legyen az. A csapat a Bastionnel örök időkre kibérelte a helyét a szívem egy apró csücskében, és azóta is királyként él ott. Egyszer sem kellett csalódnom a srácokban, legyen szó akció-RPG-ről, fantasy sportjátékról vagy kegyetlen akcióról.
A Supergiant általában nem készít közvetlen folytatásokat, de idén nagyon örültünk annak, hogy ez egyszer kivételt tett a Hades 2 kedvéért. Minden, amit a Hades hibáiból, a Transistor tempójából és a Bastion zenei tálalásából tanultak a fejlesztők, itt van egy csodálatos csomagolásban. Melinoë története döcögősebb, mint testvéréé, de az alvilág hercegnőjének legalább olyan fontos célja van, mint Zagreusnak volt néhány évvel ezelőtt: Kronos, az idő kegyetlen titánja fogva tartja Hades családját, miközben háború tépázza az Olümposz csúcsát. Melinoënek el kell döntenie, hogy melyik frontra indul minden este, és bár szíve szerint mindenhová szaladna, és mindenkit lemészárolna, az idő ellen egyetlen hatásos fegyver van: a türelem.
Ahogy felfedezzük az alvilág és a felszín helyszíneit, és megküzdünk az ott talált ellenfelekkel, egyre csak erősebbekké válunk. Melinoë új trükkökkel, mi pedig új tudással a birtokunkban térünk vissza a menedékére, ami után elindulunk egy újabb menetre, és a hercegnőt irányítva addig fogjuk ismételgetni a köröket, amíg le nem mészároljuk a titánokat. A harcok még annál is kegyetlenebbek és az irányítás még annál is reszponzívabb, mint amit a Hadesban tapasztalhattunk. Az új isteni erők és fegyverek tényleg minden futamot változatossá tesznek, az új karaktereket pedig egy élmény megismerni, miközben bukdácsolunk és a háború titkait fejtegetjük.
A Hades 2 iszonyatosan jó móka volt kézi konzolon is és PC-n is, ráadásul a lista többi szereplőjének töredékébe kerül. Ne hagyjátok ki semmiképp.
4. Donkey Kong Bananza (Csirke)
Van az a pont, amikor a videójáték már nem kikapcsol, csak pörget: feladatlisták, gyűjtögetés, farmolás, és észre sem veszed, hogy a szórakozás helyére beköltözött a kötelességtudat. A Donkey Kong Bananza pont erre ad ellenszert, ráadásul olyan természetességgel, ahogy arra csak a Nintendo képes. A játék nem szégyell önfeledt lenni, nem akar többnek látszani annál, ami: egy bődületesen kreatív 3D platformer, ami képes visszahozni azt a gyermeki lelkesedést, amit régen egy N64 bekapcsolása jelentett. A sztori kedves, könnyed, de érezni, hogy csak keret, a valódi csoda a mechanikákban van. A Bananza ugyanis nem a precíz ugrásokat teszi a középpontba, hanem a rombolást-tombolást-pusztítást és azt a fajta felfedezést, ami ebből a rombolásból születik meg. Szinte mindent szét lehet verni, fel lehet kapni, le lehet dönteni, szét kell ba... szóval értitek... és ez nemcsak látványos, hanem meglepően "tapintható", kézzelfogható is: az ütéseidnek súlya van, a falak porrá omlanak, a talaj méretes krátert kap, és a játék folyamatosan jutalmaz azért, mert kíváncsi vagy és huncut majom módjára rosszalkodsz.
Közben persze ott lebeg az egész koncepció buksija felett a Super Mario Odyssey hatása, de fontos kiemelni, hogy a Bananza nem másolat, inkább egy rokon szellemiségű cím: ugyanazt a szabadságérzetet adja, csak Donkey Kong módra, masszívabb, pusztítóbb, ösztönösebb körítéssel. A gyűjthető banánok, kristályok, fosszíliák és a felszerelések rendszere nem válik "második munkahellyé", inkább csak a játékos ösztönzésére szolgál: a ruhák és kiegészítők érezhető előnyt adnak, így a felfedezésnek tényleg van tétje. A Donkey Kong Bananza a Switch 2-nek az a játék, ami megmutatja, miért érdemes ezt a mutatós kis gépet megvenni. Színes, ötletgazdag és ritka tisztasággal adja vissza azt, amire néha valljuk be őszintén, a legjobban vágyunk: a játék önfeledt örömét.
3. Dispatch (daev)
A Dispatch pontosan az a játék, ami még talán Elon Musknak is bebizonyítja, hogy a mesterséges intelligencia nagyon messze van még attól, hogy egy valódi videójátékot fejlesszen. Ez ugyanis tele van lélekkel, szeretettel, parádés írással és közel hibátlanul kidolgozott karakterekkel.
Egy diszpécser szerepében vészhelyzetek közepén próbálok rendet tenni a káoszban, amit nekem egyáltalán nem kellene élveznem, mert egy kicsit túlságosan is emlékeztet az életemre, de még az utálatos időhiányt, döntéskényszert és stresszt is képes megszerettetni velem azáltal, hogy milyen mesteri érzékkel rakták össze és tálalták mindezt. Nem akció, nem lövölde, hanem feszültségre húzott döntésszimulátor, ahol egy félreértett mondat vagy egy késlekedő kattintás is lavinát indíthat el.
A játék ereje egyértelműen a hangulatban és az írásban rejlik, a párbeszédek természetesek, a helyzetek nyomasztóan ismerősek, a morális dilemmák pedig szinte soha nem engednek a kisebb ellenállás felé menni. A Dispatch nem akar hősnek beállítani, inkább szembesít azzal, mennyire törékeny az irányítás illúziója és valójában minden megvan benne, ami miatt a TellTale-játékokat imádtuk, de szerencsére azokkal a dolgokkal kiegészítve, ami azokból fájóan hiányzott.
2. Kingdom Come: Deliverance 2 (Chava)
Két komplex műfaj, a szerepjátékoké és az immerzív szimulátoroké egyesül a Warhorse eposzában, de attól még, hogy ezek bármelyikének, netán mindkettőnek a rajongói vagyunk, egyáltalán nem biztos, hogy azonnal szerelembe esünk a Kingdom Come: Deliverance 2-vel. A cseh játékipar aktuális csúcsterméke ugyanis nehezen adja magát, hosszúra nyúló tanulási folyamat során láttatja meg velünk a háttérben dolgozó rendszerek összefüggéseit, a harcrendszere pedig annak ellenére is rengeteg gyakorlást igényel, hogy valamelyest egyszerűsödött az első részhez képest. Bonyolultsága, átlagon felüli nehézsége, szokatlan, felhasználóbarátnak kevéssé nevezhető mentési rendszere sokakat elriaszthat, mégis érdemes belevágni, mert ahogy a latin mondás is tartja: "Audentes fortuna iuvat!", azaz "Bátraké a szerencse!".
Aki kitart, olyan élményben részesül, amihez foghatót jelenleg sehol máshol nem talál meg a piacon. Ha az autentikus, vagy legalábbis annak ható középkori miliő, az élő-lélegző világ agyonhasznált és tiltólistás kliséjét tökéletesen megtestesítő környezet, Henry és Hans alapvetően földhözragadt, de fordulatokban, drámai pillanatokban gazdag története, a The Witcher 3 legjobb misszióival vetekedő melléküldetések vagy a pazar látvány is elégtelennek bizonyulnának, még van egy aduász, ami garantáltan meggyőzi a bizonytalanokat: a játék fergeteges humora. Aki röhögés nélkül kibírja a kunok táborában átmulatott éjszakát a mattrészegen magyarul éneklő Henryvel, és még utána is csak legyint a Kingdom Come: Deliverance 2-re, annak tényleg érdemes más kaland után néznie.
1. Clair Obscur: Expedition 33 (Hunter)
Kevés jobb érzés van annál, mint amikor azt érzed, hogy egy videójátékot személyesen neked fejlesztett egy stúdió. A JRPG-k szerelmeseként és a francia művészetek rajongójaként már az első perctől kezdve tudtam, hogy a Clair Obscur: Expedition 33 egy különleges élmény lesz számomra. Amit az első óra után derítettem ki, az az volt, hogy ez az egész világ számára egy feledhetetlen esemény lesz.
Ahogy a menüben Lorien Testard csodálatos kompozíciója megkezdi szívünk szorongatását, és az indulás után Gustave szemein át rátekintünk a hatalmas 34-es számra, már biztosak lehetünk abban, hogy ez nem egy könnyed móka lesz. Már a felütés is súlyosabb, mint amihez a többség hozzászokott: egy hatalmas monoliton egy festőnő visszaszámol, és minden alkalommal, ahogy lecsökken a szám, mindenki, aki az adott számmal megegyező korban van, egy rózsaszirmos ködben semmivé válik. Egy olyan világban járunk, ahol a halál és a gyász a mindennapok része, ahol a búcsúnak hagyománya és "ünnepe van", és ahol a társadalom egy része keserűen várja a véget, míg a másik része elkeseredetten harcol a túlélés esélyéért. Mi az utóbbi tábor egyik tagját alakítjuk, aki csapatával átkel a tengeren, és megpróbálja levadászni a festőnőt, hogy az soha többé ne festhesse fel a halál számait.
Persze, mint minden jó JRPG ihletettségű sztori, ez is elhozza a saját csavarjait, amiket nem láttunk előre. A Final Fantasyből gazdagon merítő rendszerek és sztorivonalak meglepő utakra kanyarodtak, és olyan helyekre vittek bennünket, amiket még nem találkoztunk ebben a médiumban. A Sandfall Interactive azért állt össze, hogy új dolgokat hozhasson a piacra, és ezt egyértelműen sikerrel tette. Nem tökéletes a játék (egyik sem az), de kevés olyan cím van, ami olyan büszkén viselheti a díjait, mint a Clair Obscur: Expedition 33. Ez egyike azoknak az élményeknek, amiket ha kihagysz az életedből, akkor azzal tényleg egy fontos eledeltől vonod meg a lelked.
Ha szeretnétek megnézni, hogy milyen toplistákat készítettünk még nektek idén, akkor ide tudtok kattyintani az összesért.
