Az év 2016 és a World of Warcraft egy különös helyzetben van. A Warlords of Draenor utolsó heteiben vagyunk, ami ugyan egy nagyon izgalmasan indult kiegészítő volt, de a kivágott tartalmak tömegei sajnos halálra ítélték. Szerencsére a Legion már itt volt a kanyarban, ami elhozta az MMORPG második aranykorát. Miközben a játék helyzete helyreállni látszott, a Blizzard egy újabb fronton próbálta meghódítani a gamereket. A cég régóta tervezett egy filmadaptációt, a Legendary Pictures pedig végre teret adott a vágyaiknak.
Duncan Jones rendezővel a kormánynál, Chris Metzen és a film stábja egy élőszereplős kapszulába akarták zárni mindazt, ami a WarCraft volt. Alapanyaguknak a WarCraft 1-et vagyis az Első háború történetét választották és bár a tömegek egy Arthas-filmért könyörögtek, a választás érthető volt. A hatalmas univerzum több évtizedes történelmében talán az Első háború a legkönnyebb falat, de végül ez is torkán akadt a filmes stábnak.
Most, egy évtizeddel a premier után engedjétek meg, hogy kihúzzam ezt a szétszáradt adaptációt a filmművészet temetőjéből és megadjam neki azt a verbális klopfolást, amit érdemel.
Kezdetek
Már az elején fontosnak tartom leszögezni, hogy ma nem filmkritikát fogtok olvasni. Imádok nevetségesen hosszúra nyúlt elemzéseket hallgatni emberektől, akik értenek a művészetek ezen ágához, de most nem azért vagyok itt, hogy kérdőre vonjam Ben Fostert, amiért nem is lehetett volna unottabb Medivh megformálásakor. A rezignált jelenléténél jóval nagyobb és személyesebb problémáim vannak.
Mint a legtöbb, már a 2000-es években tini PC gamer, én is hatalmas rajongója vagyok a WarCraft franchise-nak és egy filmadaptáció gondolata legalább annyira volt izgalmas számomra, mint bárki más számára. Határozottan emlékszem a Skype beszélgetéseinkre a szintén fanatikus Kleon cimborámmal arról, hogy
"hallod, ezek a trailerek marha jól néznek ki. Könyörgöm ne csináljanak Garonából fél embert, aztán a többivel rendben leszek."
Nagyjából ennyi volt az elvárásom. A játék világát iszonyatosan sok lore tartja egyben, de pont ezért is tartottam kiváló ötletnek az Első háborúnál kezdeni a mesét. Ez a sztori ugyanis, bár nem a legnépszerűbb, mindenképp a legegyszerűbb. Van pár fontos pont, aminek teljesülnie kell, de ennyi is az egész.
- A hordának le kell rohannia Stormwindet, lemészárolva az emberek jelentős részét elpusztítva a város nagyját
- Garonának el kell árulnia Llane királyt és barátait
- Medivhnek a démonok urának befolyása alatt el kell árulnia az embereket és rá kell szabadítania az orkokat a világra
- Durotannak meg kell halnia és ki kell mentenie Thrallt, elindítva ezzel a Warcraft 3 eseményeit
Nyilván ahhoz, hogy ezeknek a dolgoknak bármilyen hatásuk legyen egy laikus nézőközönségre, szükség van egy forgatókönyvre, ami meg tudja mindezt alapozni, de ez az Első háború esetében nem lett volna túl nagy falat. Bőven van hely a kreatív változtatásoknak, a karakterek kibontásának és a világ megalapozásának, lévén a WarCraft 1 egy egyszerű háborús történet, kevés kőbe vésett részlettel.
És mégis sikerült az egészet elbaltázni.
Én vagyok az a srác a baráti körünkben, aki szereti A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűit, mert az én szememben nincs szent fikciós irat és ha a változtatások végeredménye egy élvezhető történet, akkor részemről minden fair play. A probléma a Warcraft filmmel, hogy a változtatások nem csak szembe mennek az eredeti mű alapjaival, hanem brutálisan megnehezítik és helyenként teljesen ellehetetlenítik a folytatások leszállítását és bár ma, az Úr 2026. évében már biztosak lehetünk abban, hogy ebből filmes franchise már nem lesz, ez 2016-ban még a levegőben lógott. Lehetett volna egy egész széria az első adaptációból, de sikerült úgy megkeverni az egészet, hogy sem a magamfajta keményvonalas rajongók, sem a laikus filmnézők nem voltak elégedettek vele. Ezek az orkok elvesztették az agyaraikat és a mai napig nem értem, hogy miért, mert se egyszerűsíteni nem sikerült ezekkel a mesét, se menetidőt nem spóroltak velük.
Garona
Ha már Garonát emlegettem az elején, akkor kezdjük nála ezt az esszét, mert még őt sem sikerült normálisan bemutatni. A korai WarCraft történetek ikonikus orgyilkosánál azért volt fontos származásának tisztázása, mert Garona a haldokló ork hazáról, Draenorról származik. Ez egy teljesen különálló bolygó Azeroth-tól, ahol nincsenek emberek. A humanoid népesség orkokból és draeneiokból áll, így a félvér harcos ezektől származik. A félemberként való ábrázolása még rendben is lett volna a filmben, ha az írók úgy oldják meg, mint anno a Warcraft 1-nél: Azeroth lakosságának fogalma sincs Draenor helyzetéről, így szimplán feltételezték Garnonáról, hogy félig ember és a karakter sosem javította ki őket. A gond ott van, hogy a Warcraft film kánonja ragaszkodott ahhoz, hogy a karakter félig egy olyan fajhoz tartozzon, ami nem létezett otthonában, ennek igazolásához pedig úgy megcsavarták a sztori egyik központi elemét, hogy helyrehozhatatlan kárt okoztak a kánonban.
A filmhez tartozó képregényből és novelizációból kiderül, hogy a film Medivhje ahelyett, hogy kómába esett volna majd' 10 évre, valójában csak Draenoron vándorolt. A fel mágiát kutatva (mert hiszen egy trolloktól tartó Guardiannak arra hatalmas szüksége volt) elteleportált a bolygóra és ott maradt évekig egy ork nővel. Emlékeztek arra a cuki jelenetre a filmben, ahol Garona és Medivh egy sokatmondó pillantáson osztoznak és amiről mindenki azt hitte, hogy egy utalás a játékra, ahol Medvih és Garona szeretők voltak? Remélem mindenki átértékeli majd a jelenetet, amikor elárulom, hogy Garona itt Medivh lánya.
Túltenni magam azon, hogy Garona karakteréből erőszakkal csináltak félembert valójában nem nagy feladat. A valódi gond itt Medivh szerepével és a démonokkal való kapcsolatának szétcincálásával van. Az eredeti történet szerint ugyanis Medivh édesanyja, az előző Őrző, Aegwynn csatázott a démonok urának avatárjával, Sargerassal és bár Aegwynn megnyerte a harcot, az avatár egy darabkája megragadt a mágusban. Ezt adta tovább fiának, aki Sargeras befolyása alatt elárulta népét, Azerothra hozta az orkokat és mire felfogta, hogy a démonok ura mit művel a testével, addigra barátai, Anduin Lothar és Khadgar kénytelenek voltak megölni őt. A film kánonjában ezzel szemben nem létezik Sargeras, a fel pedig csak egy magától korrumpáló erő, ami megrontotta a varázslót. Ennek eredményeképp tehát a fel...csak úgy okozta azt, hogy Medivh Azerothra hívta az orkokat, majd a végső harcban egy random démonná változtatta őt. Nem, az nem Sargeras előbúvó avatárja volt. Medivh motivációja minderre, hogy:
"kiolthatatlan vágyat érzett a fel terjesztésére".
Azon túl, hogy ez az indoklás elképesztően szegényes, a változtatás teljesen lebontja a Burning Legion történetét. Ez lehetetlenné teszi a Warcraft 3 sztorijának vállalható adaptálását (már ha folytatni akarták volna a filmes kánont), ráadásul a felt egy olyan hatalmas, pusztító és eredendően gonosz erőként prezentálja, amivel senki sem birkózhat meg, annak ellenére, hogy a valódi kánon Warlockjai napi szinten védelmezik vele Azeroth világát. És mindezt azért, hogy Garona egy szerethető félember lehessen.
Alliance vs. Horde
Persze a problémák listája nem ér még itt véget, mert a sztori több ponton is belerondít a kánonba, teljesen értelmetlen okokból. A legkisebb fájdalmam Dalaran reprezentációja, mivel a mágusok hazáját is sikerült eredményesen tönkre tenni.
Az első háború idején Dalaran egy hatalmas, élettel teli nagyváros volt, ahol tehetséges diákok tanultak a leghatalmasabb varázslóktól. A Warcraft 3-ban Archimonde seregei lerohanták azt, ezért a nagy része lepusztult, lakosai pedig vagy meghaltak vagy elmenekültek. Később, a World of Warcraft előtti években sokan hazatértek, hogy helyreállítsák Dalarant, de fel is húztak egy mágikus erőteret köré, hogy senki ne léphessen be többé. A várost akkor látjuk legközelebb, amikor a Kirin Tor tanácsa kiemeli annak helyreállított központját, egy repülő bázist csinál belőle, majd elteleportálja azt Northrendre, hogy a Lich King elleni csata parancsnokságává válhasson. Ennek ellenére a Warcraft film időszakában Dalaran már lebeg valahol az égben.
Ez egy olyan változtatás, ami tulajdonképpen csak értelmetlen fanservice. A Warcraft rajongók nagy része csak repülő városként ismeri Dalarant, mivel a Warcraft rajongók nagy része akkor interaktált a franchise-zal, amikor a WoW a mindenkori előfizetői csúcsán járt, a Wrath of the Lich King idejében. Egy szemforgatással le is tudnám a dolgot, ha az első háború idején lebegő Dalaran nem vetne fel hatalmas kérdéseket a sztori kapcsán. Miért nem teleportálták át a várost és a mágusok seregeit a horda és az emberiség első csatájának helyszínéhez? Miért ne bombázhatnák agyon onnan a varázslók és a törp lövészek a Warcraft II-ben a Dark Portalt? Hogyan fog folytatódni innen a történet, amikor Dalaran lerombolása így lehetetlenné vált a csoszogó élőholtak számára és a Kirin Tor teljes ereje bevethető a WarCraft III sztorija alatt? Ki tudja, Duncan Jonest valószínűleg nem érdekli, szóval nekünk is tovább kell lépnünk.
A sirámaim listájának legnagyobbika Stormwind helyzete. Nem fogom megkérdezni, hogy a város miért néz ki úgy az Első háború idején, ahogy a harmadik után nézett ki, annyira nem vagyok szőrösszívű, de a szerepe a filmben teljesen át lett szabva…valamiért. A Warcraft 1 hivatalos, kanonikus befejezése az ork győzelemre épül, amikor is a horda bevonul a városba, felgyújtanak mindent, a királyt Garona segítségével megölik és hosszú időre hátrányba taszítják a később formálódó Szövetséget. Számos ikonikus sztoriszál indul onnan, hogy Stormwind a földdel válik egyenlővé, de vagy büdzsé nem volt arra, hogy ez megtörténhessen vagy a Legendary Pictures érezte túl élesnek a dolgot. Akárhogy is, a nagy városi összecsapás helyett a horda és az emberek a Black Morassban csapkodják egymást, mert hiszen egy brutális fizikai erővel rendelkező, hatalmas sereg ellen nyilván az a legjobb, ha frontálisan nekirontasz.
Itt szeretnék gratulálni, a Warcraft filmnek, hogy sikerült megelőznie a Trónok harcát a világ legostobább harci szituációjának megteremtésében.
A legnagyobb gondom viszont az, hogy az emberiség otthona sértetlenül túléli az első háborút. Llane halála ráadásul nem egy megátalkodott összeesküvés eredménye, ahol Garona, Gul'dan irányítása alatt megöli a legjobb barátját és évtizedekig kínzó érzelmi sebet okoz ezzel magának, hanem Llane kifejezett kérése mert "így lesz béke". Lothar így persze nem azért gyűlöli meg Garonát, mert látszólag elárulta a barátait, hanem mert…nem szól neki senki, hogy Llane kívánsága volt a dolog (aminek vagy 2 tucat katona volt tanúja). Szóval az emberiség azért veti ki magából Garonát, mert hát nem ültek le beszélgetni a helyzetről.
A végén tehát ott tart a történet, hogy összeáll a Szövetség egy teljesen harcra kész emberiség vezetésével, annak érintetlen nagyvárosában. A két oldal közti feszültséget teljesen elmossa, hogy immáron a törpökkel és az elfekkel kiegészült haderő valószínűleg egy unalmas délutánon el tudná takarítani a horda egészét, de mi nem foglalkozunk ezzel. Elordítjuk magunkat, hogy "FOR THE HORDE!" és "FOR THE ALLIANCE!" aztán gurulunk a stáblistára, abban reménykedve, hogy innentől biztosan a Warcraft 2 és a 3 története jöhet majd. Ez persze akkor sem történhetett volna meg, ha kasszasikerré vált volna a Warcraft film, mert a langyos moslékká finomított háborús sztori nem folytatódhatott azokkal a változtatásokkal, amiket Charles Leavitt (társíró) és Duncan Jones eszközöltek az eredeti kánonon.
Láttam rosszabbat
Azt meg se kérdezem, hogy Gul'dan, a híresen deformált testtel született ork fattyú mikor gyúrta magát díjbirkózóra és minek állt bele egy Mak'gorába vagy hogy Khadgar miért nem öregedett bele Medivh megállításába. Ezek tényleg csak rajongói szőrözések lennének, de ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy keserű szájízzel álljak fel 2016-ban a film premierje után.
Ne értsen félre senki, hiszen WarCraft rajongóként én is szeretném szeretni az adaptációt. Sosem láttam arcane mágiát olyan szépen megvalósítani, mint ebben a filmben, Lothar és Khadgar színészei pedig csodálatos munkát végeztek a karaktereikkel. Nem tudok úgy a fiatal mágusra gondolni, hogy ne Ben Schnetzer habogása jusson azonnal eszembe. A film zenei albuma teljesen más hangszerelést használ, mint a játékok betétei és mégis annyira ikonikusan warcraftosak, hogy a mai napig előveszem Medivh témáját és a csatazenéket.
A látvány és a hangulat hibátlan, de mégsem tudok elveszni bennük, amikor a történet írásával komoly gondok vannak. Szerencsére az elmúlt 10 évben nagyon sokat változtak a cross-media próbálkozások. Ha Bobby Kotick nem veszett volna össze a Netflixszel a 2010-es évek végén, talán már egy hithű animációs sorozatot is kaptunk volna a Warcraft világáról. Talán egyszer lesz majd egy vállalható széria, de addig megmarad nekünk ez az évtizeddel ezelőtti próbálkozás, aminek legjobb hozománya, hogy Christie Golden az apropóján írhatott egy Durotan regényt. Annak pótlását ajánlom mindenkinek, aki esetleg lemaradt volna róla, a filmet pedig pakolja magasra a nosztalgiapolcon. Ott már nem árthat senkinek.
