Az Energon Universe elsőre könnyen hangozhat olyan ötletnek, amit egy szürke, unalmas marketingmegbeszélésen találtak ki. Adott a Transformers, a G.I. Joe, és egy új sci-fi szál, aztán ezeket kutyuljuk össze, és kész is a közös univerzum, a nagy crossoverek. Az ilyen projektekből szoktak azok a képregények születni, amelyekben mindenki ismerős nevekkel dobálózik, de aztán lássatok csodát, közben maga a történet valahogy sosem lesz igazán fontos. Robert Kirkman (Invincible, The Walkind Dead) és a Skybound viszont meglepően okosan indította újra ezt az egész képregényes világot. Nem az volt ugyanis az elsődleges cél, hogy az olvasó ötoldalanként fixen felismerjen valakit, hanem hogy inkább első körben ténylegesen működjön maga a világ. Hogy legyen súlya annak, amikor ezek a történetek végül valahol majd összeérnek.
Az Energon Universe 2023-ban indult el új közös képregényes univerzumként, amely újragondolja a Transformers és a G.I. Joe világát, miközben a Void Rivals révén teljesen új sci-fi történetet is hozzájuk kapcsol. A Szukits első magyar gyűjteményes kötete ebből a szempontból nagyon jó belépőpont. Nem kell külön utánanézni az olvasási sorrendnek, nem kell több sorozat első köteteit összevadászni. Egyetlen nagy, keménytáblás, 390 oldalas kiadványban kapjuk meg a nyitány lényegét.
A kötet a Void Rivals első hat részét, a Transformers első hat számát és a Duke első öt füzetét gyűjti össze. Ez elsőre soknak tűnhet, de meglepően jól működik együtt a három külön sztori. Az Energon Universe legnagyobb erőssége ugyanis az, hogy nem erőlteti az összekapcsolást. Ezek a történetek nem folyamatosan és hevesen mutogatnak egymásra, hanem szépen, fokozatosan kezdenek közös világgá összeállni. A legnagyobb meglepetést nekem a Void Rivals okozta. Nagyon könnyű lett volna egyszerű felvezetésként kezelni, amelynek az a dolga, hogy előbb-utóbb felbukkanjon benne egy Transformer, aztán induljon a nagybetűs nosztalgia. Robert Kirkman viszont tényleg önálló történetként építette fel ezt a mesét. Darak és Solila két ellenséges nép katonái, akik egy idegen bolygón rekednek, és ezért nincs mit tenni, kénytelenek együttműködni. Ez önmagában nem egy új alaphelyzet, de Kirkman jól használja. Nem magyaráz túl sokat, nem temeti maga alá az első részeket világépítéssel, hanem hagyja, hogy a két szereplő kapcsolatán keresztül nyíljon ki a világ.
A Void Rivals vizuálisan is nagyon erős. Lorenzo De Felici rajzai egyszerre idegenek és koszosak. Ez a világ nem steril sci-fi játszótér, hanem egy használt, fáradt, széthulló hely, ahol érezni a múlt nyomait. A technológia nem menő díszletként jelenik meg, hanem olyan eszközként, amely mögött háborúk és civilizációk története van. Nekem külön tetszett, hogy De Felici nem akar minden panelből posztert csinálni. Sokszor egy egyszerű háttér vagy egy furcsa gépi részlet is elég ahhoz, hogy a világ nagyobbnak hasson.
A kötet igazi sztárja viszont egyértelműen a Transformers. Daniel Warren Johnson pontosan érti, mitől működik ez az egész robotos világ 2026-ban is. Nemcsak modernizálja az Autobotokat és az Álcákat, hanem újra veszélyessé is teszi őket. Ezek az óriásrobotok itt nem nosztalgikus játékfigurák, hanem hatalmas, pusztító gépek, amelyeknek minden mozdulata rombolással jár. Johnson rajzai elképesztően energikusak. Az összecsapások súlyosnak érződnek, az ütések tényleg fájnak, a robotok teste horpad, törik, szakad. A Transformers itt sokkal brutálisabb, mint amit sokan a régi rajzfilmsorozat alapján várnának, de ettől működik igazán. Az Álcák végre valódi fenyegetésnek érződnek, nem valami rajzfilmes gonoszoknak - simán ölnek, rombolnak, az emberi életnek nincs számukra értéke.
Közben a sorozat nem veszti el az érzelmesebb oldalát sem. Optimus Fővezér itt nem csak ikonikus vezér vagy kedves gyerekkori emlék, hanem egy olyan vezető, aki próbálja megérteni, mit jelent háborút vinni exportcikként egy idegen bolygóra, és hogyan lehet megvédeni valakit úgy, hogy közben ne váljon maga is pusztító erővé. A történet nagyon jól kezeli az emberekkel való kapcsolatát is. Nem mellékszálként használja az emberi szereplőket, hanem valódi erkölcsi tükörként állítja őket szembe a géplényekkel. A Transformers-részek azért működnek ennyire jól, mert egyszerre tisztelik a régi G1-es alapokat és mernek változtatni rajtuk. A szereplők ismerősek, a konfliktus is ismerős, mégis van bennük elég frissesség és kockázat. Johnson nem fél sötétebb, kegyetlenebb irányba vinni a történetet, és ettől az egész sokkal komolyabb súlyt kap.
A Duke teljesen más hangulatú sztori, de pont ezért fontos része a kötetnek. Joshua Williamson nem klasszikus katonai akcióként indítja újra a G.I. Joe világát, hanem paranoid thrillerként. Conrad Hauser, vagyis Duke olyan dolgokat lát meg, amelyekről a világ hivatalosan nem akar tudomást venni, és ettől lassan összeomlik körülötte a valóság. A Duke kevésbé látványos, mint a Transformers, és kevésbé grandiózus, mint a Void Rivals, viszont nagyon jó ritmusban hozza be az univerzum emberi oldalát. Itt látjuk igazán, milyen hatással vannak a Transformers eseményei a katonai szervezetekre és a titkos műveletekre. A robotok háborúja nem valami távoli sci-fi esemény, hanem konkrét politikai és katonai fenyegetés. Tom Reilly rajzai tiszták és jól követhetők, a történet pedig végig feszült marad. Duke nem valamiféle szuperhősként jelenik meg, hanem olyan hús-vér emberként, akinek lassan darabokra hullik a világról alkotott képe.
A kötet legnagyobb erőssége az, hogy három teljesen különböző hangulatú történetet tud egy világon belül működtetni. A Void Rivals a nagy sci-fi rejtély, a Transformers az érzelmes és brutális akció, a Duke pedig a földhözragadtabb thriller. Nem mindegyik ugyanolyan erős, nálam egyértelműen a Transformers viszi a prímet, de együtt így is mindenképp sokkal jobban működnek, mint külön-külön. Persze nem hibátlan a csomag. A Void Rivalsnál néha érződik, hogy a háttérben ott áll a nagyobb franchise, és emiatt az új karakterek időnként háttérbe szorulnak. A Duke-nál pedig vannak pillanatok, amikor a szereplők inkább funkciókat töltenek be az induló univerzumban, mintsem teljesen önálló figurákként működnek. Ezek azonban inkább kisebb döccenések, nem komoly problémák.
A magyar kiadás sokat hozzátesz az élményhez. Egy ilyen képregénynél számít a méret, a papír és a kötés, mert ezek a rajzok tényleg jobban működnek nagy formátumban. A keménytáblás, védőborítós kiadás látványos darab lett, és a 390 oldal miatt tartalomra sem lehet panasz. Az Energon Universe első gyűjteményes kötete tényleg elkezdi felépíteni azt a világot, ahol ezeknek a történeteknek van közös súlya és cseppet sem jelentéktelen következménye. A kötet végére nem azt éreztem, hogy három újraindított sorozatot kipipáltam a saját kis olvasási listámon, hanem azt, hogy azonnal folytatnám a sztorit, és tényleg kíváncsi vagyok, hová nőhet tovább ez az egész univerzum.
