Az Invincible - Legyőzhetetlen 4. kötet az a pont, ahol Robert Kirkman sorozata végleg kinövi a "nagyon jó, kissé kifordított szuperhősképregény" kategóriát, és átlép valami sokkal komolyabb, sötétebb és erősebb szintre. Itt már nem arról van szó, hogy Mark Grayson egy sokadik, újabb kemény ellenfeleket kap, vagy hogy a sorozat ismét meglep valami brutális fordulattal. Ez a kötet sokkal inkább arról szól, hogy a Legyőzhetetlen mostanra végleg eldönti, miféle történet akar lenni. És a válasz az, hogy nem egy szuperhősös fejlődéstörténet némi vérrel és családi drámával, hanem egy olyan hosszú, kegyetlen felnövéstörténet, ahol a szupererő legfeljebb arra jó, hogy még fájdalmasabb legyen minden pofon.
A Szukits gondozásában magyarul megjelent képregény az eredeti Invincible 36-47. füzeteit gyűjti össze. Tartalmilag ez megfelel az Invincible: The Ultimate Collection Volume 4 anyagának, vagyis egy teljes, önmagában is jól körülhatárolható blokkot kapunk. És ez azonnal érződik is az olvasáson. A negyedik rész nem hat úgy, mint egy átvezető etap, ami csak előkészít valami nagyobbat. Sokkal inkább olyan, mint egy korszakhatár. Olyan kötet, ahol egyszerre több szál is összeér, több régi probléma kap új értelmet, és több új fenyegetés is úgy lép be a képbe, hogy onnantól már egészen más fénytörésben látjuk Mark történetét.
Kirkman itt már elképesztő magabiztossággal kezeli mindazt, ami miatt az Invincible kezdettől fogva különleges volt. A sorozat eleve azért működött jobban sok klasszikus szuperhőssztorinál, mert nem elégedett meg azzal, hogy a megszokott zsánerfogásokat egy kicsit kiforgassa. Családi drámát, generációs traumát, nagyon is emberi bizonytalanságokat és meglepően kemény erőszakot rakott bele ugyanabba a történetbe, és ettől Mark Grayson sosem lett egyszerűen csak egy "másik Superman". A negyedik kötetben viszont ehhez még hozzáadja a kozmikus sci-fit és azt a nagyon hétköznapi, már-már kínosan ismerős érzelmi bénázást, amitől Mark továbbra is sokkal inkább tűnik egy fiatal srácnak, mint klasszikus képregényhősnek. Egyik pillanatban még az egyetem, a család és a párkapcsolati káosz között próbál valahogy helytállni, a másikban már földönkívüli fenyegetésekkel kell szembenéznie, utána pedig egy olyan birodalom árnyéka vetül rá, amelyhez vér szerint tartozik, emberként viszont teljes joggal undorodik tőle.
És ami igazán erős ebben a kötetben, hogy Kirkman ezt az egészet nem különálló történetszálak halmazaként kezeli. Nem az van, hogy most jön a szuperhősös rész, aztán a családi dráma, aztán a sci-fi fenyegetés. Minden szépen egymásba folyik. A magánéleti kudarcok rátelepednek a hősködésre, a kozmikus tét visszahat a családi kapcsolatokra, a személyes döntések pedig egyre inkább világméretű következményekkel járnak. Ettől a Legyőzhetetlen negyedik kötete nem csak eseménydús, hanem valóban sűrű. Sok minden történik, de ritkán érzed azt, hogy a történet csak dobálja rád a fordulatokat.
A kötet első nagyobb szakasza különösen erős, mert a Reanimen vonal és a sequides szál remekül mutatja meg, mennyire másképp működik Kirkman fejében a fenyegetés fogalma. A Reanimen önmagában is elég nyomasztó ötlet, de itt már nem csak arról van szó, hogy "milyen durva ellenfél". Sokkal inkább arról, hogy a Legyőzhetetlen mennyire jól tudja a testhorrort beépíteni egy alapvetően szuperhősös világba. A Reanimen vonal nem egyszerűen ronda vagy veszélyes, hanem kifejezetten kellemetlen, okkal fut végig az ember hátán tőle a hideg. A sequidek pedig azért működnek remekül, mert az ő jelenlétük nem egy szokásos, nagy, hangos invázióként hat. Nem azonnal robban be a történetbe ez a szál, inkább lassan mászik be alá, és ettől sokkal nyugtalanítóbb. Itt is megvan a nagy tét, itt is ott a világvége-szintű fenyegetés, de a legjobb az egészben mégsem pusztán az, hogy mekkora veszélyről van szó. Hanem az, hogy Kirkman ezt is Mark civil életének szétverésére használja.
És ez az, amit az Invincible még ma is sok mai szuperhőssztorinál jobban csinál. Kirkman nem csak azt mutatja meg, hogy hősnek lenni nehéz. Azt is megmutatja, hogy hősnek lenni mennyire rossz hatással lehet arra, hogy valaki normális emberi kapcsolatokat tartson fenn. Mark magánélete, Amberhez és Eve-hez fűződő viszonya, az anyjával és Oliverrel való családi dinamikája itt már nem mellékszál. Nem olyan rész, amit két pofon között gyorsan letudunk. Ez maga a történet egyik lényege. És Kirkman ezt kifejezetten jól csinálja, mert nem akar könnyű együttérzést kierőszakolni. Nem akarja, hogy Markot egyszerűen sajnáld. Inkább azt mutatja meg, ahogy szépen lassan ránehezedik minden. A felelősség, a családi múlt, az örökség, a titkok, a hibák és az a felismerés, hogy ő már régen nem csak egy srác, aki még tanulja a hősködést. Ez az a pont, ahol a Legyőzhetetlen már nem csak egy ügyesen megírt szuperhőssztori, hanem egy nagyon kellemetlenül hiteles felnövéstörténet is.
A kötet második felére a hangsúly egyre inkább a viltrumi szálra tolódik, és itt emelkedik meg igazán a sorozat tétje. Eddig is világos volt, hogy Omni-Man múltja és a viltrumiak öröksége lesz a Legyőzhetetlen egyik legfontosabb alappillére, de itt válik teljesen egyértelművé, hogy ez már nem csak Nolan története. Ez most már Mark története. Itt már nem az a kérdés, hogyan tudja összeegyeztetni az egyetemet a szuperhősléttel. Az a kérdés, hogy meddig tud egyáltalán emberként gondolkodni és emberként élni ebben a világban. Allen visszatérése, a Coalition of Planets újra felértékelődő szerepe, a viltrumiak egyre közvetlenebb nyomása mind azt szolgálja, hogy a sorozat hirtelen sokkal nagyobb léptékben kezdjen gondolkodni. És közben mégis végig személyes marad. Ennek a blokknek az egyik legfontosabb figurája Anissa. Nem azért, mert ő lenne a leglátványosabb vagy legszórakoztatóbb új ellenfél, hanem azért, mert vele a Viltrumi Birodalom végleg elveszíti a távoli, elvont fenyegetés jellegét. Addig a viltrumiakat főleg Nolanen keresztül ismertük. Az ő árulása, az ő múltja, az ő döntései jelentették a kapcsot ehhez a világhoz. Anissa viszont már nem múlt. Ő maga a jelen. Megjelenik, beszél, követel, és olyan természetességgel képviseli ezt az értékrendet, hogy attól az egész sokkal nyomasztóbb lesz. Kirkman itt nem csak egy újabb erősebb figurát dob Mark elé. Inkább egy ideológiát küld rá hús-vér formában. És ettől Anissa sokkal fontosabb, mint egy sima új ellenfél. Nem csak azért veszélyes, mert erős. Hanem azért, mert teljesen biztos benne, hogy igaza van.
Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!
Itt változik meg igazán a kötet hangulata is. A korábbi részekben még mindig ott volt az a lendület, hogy Mark kap pár hatalmas pofont, hibázik, tanul, aztán megy tovább. A negyedik kötetben viszont már sokkal inkább azt érzed, hogy valami nagyon rossz dolog közeledik. Hogy a történet lassan elkezdi ledarálni azt a fiút, akit az első kötetekben megismertünk. Nem úgy, hogy eltűnik belőle az emberi oldala, hanem úgy, hogy a felelősség, a trauma és a családi örökség elkezdik átformálni. Ez a kötet még nem a teljes összeomlás, de már pontosan mutatja, merre tart a sorozat. És ez az, amitől igazán emlékezetes.
Ryan Ottley rajzai ehhez az egészhez továbbra is kulcsfontosságúak. Az Invincible esetében teljesen jogosan szokás Robert Kirkmant kiemelni, de Ottley nélkül ez a sorozat biztosan nem működne ilyen erősen. Ennek a kötetnek különösen jót tesz az ő stílusa, mert pontosan azokat a hangulati váltásokat tudja remekül kezelni, amelyekre Kirkman épít. Ugyanolyan hitelesen rajzol meg egy kellemetlen családi beszélgetést vagy egy érzelmileg kínos jelenetet, mint egy brutális, csontropogtató összecsapást. Az arckifejezései erősek, a testek mozgása súlyos, az erőszak pedig sosem öncélú. Az Invincible-ben a brutalitás nem sima, hétköznapi látványelem, hanem egyfajta következmény, és Ottley pontosan ezt tudja átadni. Nem azért fájnak ezek a jelenetek, mert sok bennük a vér, hanem azért, mert mindig érzed a súlyukat.
Persze a Legyőzhetetlen negyedik kötete sem hibátlan, és éppen ettől érdekes. Helyenként kicsit túl sok mindent akar egyszerre. A mellékszálak továbbra is csak szaporodnak és szaporodnak, hiszen itt van nekünk Oliver fejlődése, Eve és Mark kapcsolata, Cecil játszmái, a marsi történetszál utóhatásai, Allen szerepének növekedése. Ezek mind külön-külön is elbírnának egy-egy nagyobb blokkot. Van, aki pont ezt szereti Kirkmanben, mert ettől élőnek és kiszámíthatatlannak hat az univerzum. Másoknak viszont ez néha sok lehet, mert az Invincible hajlamos arra, hogy egyszerre rengeteg dolgot mozgasson meg, és ne mindegyik szál haladjon ugyanolyan feszesen, ugyanabban a tempóban. Ezt ebben a kötetben is érezni. De ez számomra inkább a sorozat karaktere, mint valódi hibája. A Legyőzhetetlen sosem volt steril, precízen kimért szerkezet. Inkább egy folyamatosan növekvő, néha kicsit túlburjánzó világ, ahol mindig történik valami, és ahol szinte minden eseményről azt érzed, hogy később még komoly ára lesz.
Az viszont teljesen biztos, hogy ez a negyedik kötet nem belépési pont. Itt már minden számít. Minden korábbi döntésnek súlya van, minden kapcsolatnak múltja van, és az olvasónak ismernie kell Mark, Debbie, Eve, Amber, Oliver, Cecil és persze Nolan helyzetét ahhoz, hogy ez a rész igazán hasson. Ha valaki itt csatlakozik be, biztosan elveszít valamit abból az érzelmi és történeti súlyból, amit ez a kötet hordoz. De ha már benne vagy a sorozatban, akkor ez az egyik legjobb jutalom. Mert itt kezd igazán kirajzolódni, hogy az Invincible nem attól üt nagyot, hogy brutális. Nem is csak attól, hogy ügyesen kiforgatja a szuperhősös kliséket. Hanem attól, hogy hagyja a főhősét lassan, fájdalmasan és néha kifejezetten kegyetlen módon felnőni.
A Szukits kiadása ehhez méltó csomagolást ad. Ezt a képregényt nem egyszeri olvasásra szánták, hanem polcra, gyűjteménybe, újraolvasásra. De a valódi erejét persze nem ez adja, hanem az, amit Mark Graysonnal csinál ez a történet. Ez a kötet még nem a teljes pokol, de már tökéletesen megmutatja, hová tart a sorozat. És ettől lesz igazán erős. Nem azért, mert minden oldala hibátlan. Hanem azért, mert a végére teljesen világossá teszi, hogy Legyőzhetetlennek lenni ebben a világban nem azt jelenti, hogy nem törhetnek össze. Hanem azt, hogy újra és újra össze fognak törni, csak épp ettől nem kerül pont a sztori végére.
