A Marvel Zombies egy szerencsére már egyre többek által ismert, kultikus képregénysorozat a Marvel Comics kiadásában, amely először 2005-ben jelent meg. A képregény egy alternatív univerzumban követi a cselekményt, ahol a Marvel szuperhősei és gonosztevői egy rejtélyes vírus hatására élőhalottakká válnak. A zombivírus nemcsak a testüket fertőzi meg, hanem megőrzi az intelligenciájukat és képességeiket is - így például a zombivá lett Pókember, Vasember vagy Hulk továbbra is képes a szupererejét használni, de megállíthatatlan éhség hajtja őket. A sorozatot Robert Kirkman (a The Walking Dead alkotója) írta, ami már önmagában garancia volt a véres, groteszk és mégis sötét humorral átszőtt történetre. A rajzokat Sean Phillips készítette, a borítókat pedig az ikonikus Arthur Suydam, akinek zombis parafrázisai klasszikus Marvel-címlapokról szinte önálló művészeti szintre emelték a sorozatot.
A történet különlegessége, hogy nem csupán horrorparódiaként működik, hanem szatirikus tükör is: megmutatja, mi történik, ha a hősök, akik mindig az emberiséget védelmezik, éppenséggel annak legnagyobb fenyegetésévé válnak. A Marvel Zombies sikerének köszönhetően több folytatás és spin-off született, sőt a téma a Marvel Filmes Univerzumba is bekerült animációs formában a Mi lenne, ha...? szériának köszönhetően, most pedig saját minisorozatot kapott a Disney+-on.
Ami a Multiverzum Sagából hiányzott
Kevés dolog van, ami jobban jellemzi a Marvel Studios jelenlegi helyzetét, mint az, hogy az egyik legerősebb, legélvezetesebb és legizgalmasabb projektje egy animációs mellékszál, ami ráadásul a zombiapokalipszis toposzára épít. A Marvel zombik nem váltja meg a világot, nem újítja meg a horror műfaját, és nem váltja be teljes egészében a képregényes alapanyag sokkoló ígéretét sem, de azt, amit vállal, határozottan, szórakoztatóan és néhol kifejezetten katartikusan szállítja.
A sorozat első három epizódja szinte tankönyvszerűen követi a zombifilmes sémát: hőseink menedéket keresnek, úgy tűnik, minden rendben, majd jön a horda, és borul az egész. Ha valaki látta a The Walking Dead, a 28 nappal később vagy bármelyik George A. Romero-klasszikus receptjét, az ismerős terepen jár. Ez akár unalmas is lehetne, de a Marvel két dologgal teszi izgalmassá: egyrészt azzal, hogy a megszokott hősöket és ikonikus helyszíneket állítja teljesen szokatlan kontextusba, másrészt azzal, hogy itt tényleg bárki meghalhat. És nagyon sokan bizony meg is fognak.
Ez önmagában felszabadító érzés egy olyan univerzumban, ahol az utóbbi években minden karaktert páncélozott vibránum plot armor védett, és ahol a legnagyobb drámai fordulat is inkább marketingfogásnak, mint valódi tétnek tűnt. A Marvel zombik világa azonban ténylegesen kíméletlen, könyörtelen, és ettől végre újra lehet izgulni benne kedvenceinkért.
A Marvel Studios egyik legnagyobb problémája a Végjáték óta az, hogy elveszítette a korábban annyira világos, tűzoszlopként látható fókuszt. Új karakterek tucatjait dobták be a mélyvízbe, de nem építettek köztük valódi kapcsolatokat, nem alakítottak ki új szövetségeket, és nem vitték fel őket egy közös történeti ívre. A Bosszúállók hiánya közben egyre égetőbbé vált, hiszen a közönség pontosan ezt a közös játékot, a figurák egymásra tett hatását szerette annyira a korai fázisokban.
A Marvel zombik ezzel szemben pontosan ezt csinálja. Olyan párosításokat és csapatdinamikákat kapunk, amikért a rajongók régóta könyörögnek. Kamala Khan, Kate Bishop és Riri Williams mini-Young Avengers csapatként sziporkáznak; Shang-Chi, Katie és Jimmy Woo posztapokaliptikus fosztogatókként szinte egy másik műfajból csöppennek ide, amit világosan mutat Mad Max-szerű hacukájuk is, és ott van végre-valahára Penge, aki most tényleg, igazán működik - no nem klasszikus vámpírvadászként, hanem Khonshu új avatárjaként, Blade Knightként.
Ez az a kreatív bátorság és játékosság, amit a filmekből hiányolunk már hosszú ideje, évek óta, gyakorlatilag a Végjáték stáblistájának lepörgése utántól számolva. Az animációs műfajban nincs olyan kötöttség, nincs akkora pénzügyi kockázat, így a készítők végre mernek szabadabban mozogni. Sőt, elvileg a teljes szabadság megtartásához kellett meghozni azt a kreatív döntést, hogy a Marvel zombik nem egy tévéfilm formájában készül el, hanem négyrészes minisorozatot csinálnak belőle, mivel Pókember kacifántos jogi háttere így biztosította a Marvel számára azt, hogy a Sony semmilyen szinten nem kotnyeleskedhessen bele a projektbe.
Kapcsolatok és érzelmek a vértengerben
A sorozat igazi erőssége nem is a zombikban vagy az akcióban rejlik, hanem abban, ahogy a karakterek közötti kapcsolatokat bontja ki. Kamala és a Vörös Őr párosa például egészen szívszorító: a mindig vicceskedő, kissé ügyefogyott orosz hős apai gyengédséget fedez fel magában a fiatal Ms. Marvel iránt, és ettől az ő sorsa különösen súlyos érzelmi töltetet kap. Általában is elmondható, hogy bár a humor jelen van, legtöbbször megmarad csak ízelítőnek a háttérben, és a hangsúly inkább a drámán és a párját ritkító brutalitáson van.
Ez a fajta finom karakterépítés az, ami az utóbbi Marvel-filmekből teljesen hiányzott. Ott inkább az új cameo vagy a következő nagy multiverzumos teaser számított nagy dobásnak, itt viszont az emberek a fontosak, még ha épp zombiapokalipszis közepén is vergődnek szerencsétlenek.
Érdemes kitérni arra is, hogy a képregényes Marvel zombik egészen más irányt vett: ott ugyebár maguk a zombivá lett hősök voltak a főszereplők, akik intelligenciájukat megtartva próbáltak újabb és újabb élelemforrást találni. Ez groteszk, sokszor humorosan sötét irányba vitte a történetet. Az animációs sorozat ezzel szemben jóval konzervatívabb, inkább a klasszikus zombihorror sémát követi. Csak a holtak királynője marad idézőjelesen "okos" ellenfél, a többi zombihős inkább ösztönlényként támad. Ez biztonsági játék, de működik: a Marvel nem vállalt be olyan extrém groteszkséget, mint a képregények, viszont így szélesebb közönséghez is el tud jutni.
Az animáció vizuális világa vegyes: a nyugodtabb, dialógusokra épülő jeleneteknél a karakterek arca néha kifejezéstelennek hat, és a zombik se mindig néznek ki elég félelmetesen, általánosságban elmondható, hogy a Mi lenne, ha...? széria vizualitását vették át, ami annak tükrében nem csoda, hogy azon széria egyik részét folytatja közvetlenül a történet - az a történet, ami köröket ver az említett Mi lenne, ha...? harmadik évadára. De amikor beindul az akció, minden életre kel: a kamera szinte anime-szerű energiával követi a harcokat, a koreográfia lendületes, és a finálé tényleg Végjáték-szintű látványt produkál.
A végső epizód feszült, grandiózus és katartikus, a tét az egész univerzum, és bár a befejezés sokakat megoszthat, hű marad a világ kegyetlen hangulatához. Simán lehetne folytatni a sztorit, de akkor sem történik tragédia, ha itt és így vágják el a történetet, aztán mindenki elképzeli, hogyan is folytatódhat(na) a zombilivág meséje. Itt igazából az lett volna a méretes luft, ha egy konkrét happy enddel zárnak, de szerencsére erről szó sincsen.
A Marvel zombik nem hibátlan: a középső részek kicsit döcögnek, a látvány hol zseniális, hol kissé üres, és az alapötletből lehetett volna még merészebb irányokat is kihozni. De még így is: ez a sorozat pontosan azt adja, amit a Marvel mozik világából hiányolunk évek óta. Tétet, érzelmet, kreativitást, új párosításokat, és azt az érzést, hogy a hősök nem legyőzhetetlen szuperfigurák, hanem sebezhető, érdekes emberek. Ironikus, de egy zombiapokalipszisbe helyezett melléksorozat mutatta meg, hogyan kellene a Marvelnek újraépítenie önmagát.
