Amikor az első hét rész alapján megírtam a Lámpások kritikáját, világos volt, hogy az HBO sorozata egészen más irányból közelít a Zöld Lámpásokhoz, mint amit egy klasszikus szuperhős-adaptációtól várnánk. A True Detective-párhuzam nem csak valamiféle üres marketingblablának bizonyult, Kyle Chandler imádnivalóan utálható Hal Jordanje és Aaron Pierre teljesen újragondolt John Stewartja pedig remekül működött. Egyetlen méretes kérdőjel maradt bennem: képes lesz-e a nyolcadik rész rendesen lezárni azt a rengeteg rejtélyt és karakterdrámát, amit addig felépítettek? Nos, most már erre is megvan a válasz. Igen, még akkor is, ha a finálé nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy egy több százmilliós képregényes univerzum egyik kiemelt sorozatának évadzáróját elképzelnénk.
A Lámpások ugyanis a végére sem változik át hagyományos szuperhőssorozattá. Kérem szépen itt bizony nincs kötelező negyvenperces CGI-csata, nem nyílik meg az égbolt, és nem kell az utolsó pillanatban megmenteni az egész bolygót egy szupergonosztól. A finálé ugyanazt csinálja, amit az előző hét részben a sorozat a legjobban tudott, vagyis embereket ültet le egymással szemben, majd hagyja, hogy a döntéseik és a titkaik sokkal nagyobbat üssenek, mint bármilyen robbanás. Ez különösen bátor annak fényében, hogy az egész évad egy döbbenetes képpel indította be valódi központi rejtélyét.
És ezen a ponton szeretném is jelezni, hogy az előző kritikával ellentétben most masszívan spoileres vizekre evezünk.
A történet középpontjában Hal Jordan és John Stewart áll, két nagyon különböző Zöld Lámpás, akik egy amerikai kisvárosban nyomozni kezdenek egy különös ügyben. Hal a tapasztalt, öntörvényű veterán, John pedig az újabb generáció képviselője, akinek nemcsak a gyűrű használatát kell megtanulnia, hanem azt is, milyen ember is akar lenni ebben a szerepben. A Lámpások azonban hamar világossá teszi, hogy nem egyszerű mentor-tanítvány történetet akar mesélni, a nyomozás egyre mélyebbre húzza a duót Rushville titkaiba, miközben Hal múltja, John újraírt eredettörténete és egy helyi rendőr, Kerry Kane szerepe is fokozatosan összekapcsolódik. Az első epizód végén aztán jön az egész évadot meghatározó fordulat: tíz évvel később Hal holttestét megtalálják a város futballstadionjának lelátóján.
Egy halott hős árnyékában
Olyan húzás volt ez, amelyet az ember először simán valamiféle átverésnek gondolt. Ugyan már, Kyle Chandler nem más, mint Hal Jordan, aki mégiscsak a Zöld Lámpások egyik legismertebb figurája, James Gunn új DC-univerzumának pedig aligha lehet az az első dolga, hogy lelövesse őt. Aztán mégis! A sorozat viszont nem hátrál ki saját döntése mögül. Hal tényleg meghalt, innentől pedig az egész évad egyszerre meséli el azt, hogyan lett John Stewart Zöld Lámpás, és hogyan jutott el Hal addig a bizonyos lelátóig.
Ez a szerkezet önmagában is ügyes húzás, de igazán azért működik, mert Hal halála egyre kevésbé tűnik egyszerű krimis rejtélynek. Persze végig ott van a kérdés, hogy ki ölte meg, de ennél fokozatosan sokkal fontosabbá válik az, milyen ember volt valójában. Kyle Chandler alakításának pedig pont ez a legjobb része. Az első néhány epizódban könnyű úgy nézni Halre, mint egy kibírhatatlan, arrogáns öreg rókára, aki mindenkinél jobban tud mindent, legalábbis saját bevallása szerint. Aztán ahogy egyre jobban megismerjük, kiderül, hogy az arrogancia mögött rengeteg bűntudat, félelem és önutálat dolgozik. Hal nem azért érdekes, mert makulátlan hős, hanem épp azért mert nagyon messze van attól.
A finálé éppen ezért nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy pontosan hogyan ölték meg Halt, hanem arra, hogy ki húzta meg a ravaszt, és miért. Noah ugyan magára vállalja a gyilkosságot, de ez csak egy újabb réteg a hazugságok között. A végső megfejtés szerint ugyanis Kerry lőtte fejbe Halt, amikor rájött, hogy a férfi felfedezte a fia valódi természetét. Egy pánikszerű, pillanatnyi döntésből, mondhatni véletlenül ölte meg azt az embert, akit szeretett, mert attól rettegett, hogy mit jelentene Noah számára, ha kiderülne az igazság.
És itt válik igazán fontossá Noah szerepe. A fiú ugyanis nem egyszerűen egy újabb ellenség, akit Johnnak le kell győznie, hanem az évad egyik központi kérdésének hús-vér megtestesülése: mennyire határoz meg bennünket az, aminek születtünk, és mennyire az, ahogyan felneveltek bennünket? Noah manhunter-, vagyis fejvadász-hibrid, de közben egy kamasz srác is, akinek barátai vannak, focizik, szereti az anyját, és leginkább egy normális életet szeretne. Retteg attól, hogy egy nap nem lesz képes uralkodni azon, ami benne van, ezért végül ő maga kéri meg Johnt, hogy ölje meg.
Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.
Egy hagyományos szuperhőstörténetben nagyjából itt következne az a pont, amikor a főhősnek választania kell a világ biztonsága és egyetlen ember élete között, majd valamilyen látványos harc után bebizonyosodik, hogy természetesen az optimista út volt a helyes. A Lámpások viszont sokkal kellemetlenebb döntést hoz. John egyszerűen vállalja a kockázatot. Nem öli meg Noah-t, nem adja át valakinek, és Kerryt sem teszi tönkre azzal, hogy nyilvánosságra hozza Hal meggyilkolásának részleteit. Amikor Guy Gardnernek azt mondja, Hal hősként halt meg, és ennyi az, amit tudnia kell, akkor John tulajdonképpen tudatosan létrehoz egy újabb legendát arról az emberből, akiről az évad során megtanulta, igazából mennyire esendő volt.
Ez elsőre akár túl könnyű feloldásnak is tűnhetne, szerintem viszont pontosan John karaktere miatt áll össze jól a dolog. Ahogy az első hét részről szóló kritikában is kiemeltem, ez a John Stewart jelentősen eltér a képregényes változattól. Teljesen új hátteret kapott, és már a történet elején világossá vált, hogy az alkotók nem egyszerűen csak módosítottak rajta néhány részletet, hanem a nulláról gondolták újra. Most, az egész évad ismeretében még jobban látszik, hogy erre szükségük is volt. Az egész történet John félelemmel, a felelősséggel és saját múltjával való viszonyára épül, ezért az utolsó rész döntései nem valamiféle kötelező hősi vizsgának érződnek, hanem mindannak a következményének, amin keresztülment.
Aaron Pierre pedig végig elképesztően jól alakít. Nagyon kevés olyan jelenete van, amelyben nagy gesztusokkal kellene eladnia John érzelmeit. Sokkal többet dolgozik apró reakciókkal, jelentőségteljes hallgatásokkal és azzal, ahogy folyamatosan próbálja kontroll alatt tartani magát. Ettől a fináléban is hiteles marad akkor, amikor olyan morális döntéseket hoz, amelyeken nézőként vitatkozni lehet. John nem azért lesz Zöld Lámpás, mert valaki végre hivatalosan kinevezi őt, és nem is azért, mert bebizonyítja, hogy méltóbb mindenkinél a gyűrűre. Az évad végére saját maga dönti el, mit jelent számára ez a szerep.
Ez összefügg a sorozat egyik legerősebb gondolatával is, vagyis azzal, hogy a bátorság nem a félelem hiánya. A Lámpások sorozat nagyon tudatosan számol le azzal a leegyszerűsített hősképpel, amelyben az igazi Zöld Lámpás egyszerűen nem fél. Hal egész története annak bizonyítéka, milyen pusztító tud lenni, ha valaki inkább letagadja vagy eltemeti a félelmeit. John fejlődése ezzel szemben arról szól, hogy elfogadja, lehet félni, sőt olykor kell is, mert csak akkor van értelme a bátorságnak, ha van mit legyőzni. A finálé ezt már szinte szó szerint is kimondja, de addigra szerencsére hét epizódnyi karaktermunka van mögötte, így nem csak üres bölcsességként hangzik.
A Halogram, vagyis Hal tudatának a gyűrűbe "elmentett" lenyomatának története ugyancsak veszélyesen könnyen csúszhatott volna át érzelgősségbe. A sorozat tulajdonképpen lehetőséget ad arra, hogy a halott Hal továbbra is John mellett maradjon, ami egy kevésbé fegyelmezett produkcióban azonnal semmissé tette volna az első rész nagy csavarját. Itt azonban pont az ellenkezője történik. A Halogram folyamatosan emlékeztet arra, hogy az igazi Hal nincs többé.
Az utolsó beszélgetésük emiatt az egész évad egyik legerősebb pillanata. John végül megkapja azt a búcsút, amelyet az igazi Haltól sosem kaphatott meg, és Kyle Chandler ekkor mutatja meg igazán, miért működött ennyire jól a szerepében. A sorozat nyolc részen át hagyja ezt a párost civakodni, provokálni és lassan megszeretni egymást, hogy aztán a végén két egyszerű "szeretlek" többet érjen bármilyen monumentális szuperhősös finálénál. Nem kell hozzá repülni, nincs szükség több száz digitális statisztára, csak két színész kell, akik el tudják hitetni, hogy ennek a furcsa kapcsolatnak valódi súlya volt.
Kelly Macdonaldot sem szabad kihagyni az egyenletből. Kerry sokáig szinte tökéletes True Detective-karakterként működik. Egy helyi rendőr, aki látszólag segíti a kívülről érkező nyomozókat, miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy saját múltja és titkai legalább olyan fontosak, mint maga az ügy. A fináléban pedig neki jut a legnehezebb feladat, hiszen úgy kell eladnia Hal meggyilkolását, hogy Kerry ne váljon egyik pillanatról a másikra egyszerű gonosztevővé. Macdonaldnak ez sikerült. Amit tett, persze nem válik helyessé, csak érthetővé, és pontosan ez a fajta erkölcsi szürkeség áll annyira jól a Lámpásoknak.
Nem képregényhű, de van saját mondanivalója
A sorozat ettől még nem hibátlan. Néhol túlságosan rejtélyes szeret lenni, és akadnak olyan pontok, ahol az ember érzi, hogy a DC nagyobb filmes univerzumának építése beleszól egy egyébként nagyon zárt történetbe. A képregényekhez ragaszkodó nézőket pedig teljesen érthetően zavarni fogják egyes radikális változtatások. Ez nem az a Zöld Lámpás-adaptáció, amely egyszerűen megfilmesíti a legismertebb történeteket. Chris Mundy, Damon Lindelof és Tom King szétszedték az alapanyagot, kiválasztották belőle azokat a gondolatokat, amelyek az ő krimijükhöz kellettek, majd egészen mást építettek belőlük. De legalább építettek valamit.
Ez pedig egyáltalán nem magától értetődő egy olyan korban, amikor a legtöbb filmes univerzum produkciói elsősorban arra figyelnek, hogy a rajongó felismerje a jelmezt, az itt ott bedobott nagy nevet és a következő történetet beharangozó stáblista utáni jelenetet. A Lámpások ehelyett saját identitást akar kovácsolni magánnak. Sötét, lassú, nyugtalanító, helyenként kifejezetten kegyetlen, és sokkal közelebb áll egy HBO-s bűnügyi drámához, mint bármelyik korábbi Zöld Lámpás-feldolgozáshoz.
A finálé ráadásul még egy minden korábbinál nagyobb változtatást bevállal: John Stewart a történet végére már nem hagyományos értelemben vett Zöld Lámpás. Ahogy külön is írtunk róla, Hal régi gyűrűjét végül egy olyan lámpással tölti fel, amelyben a zöld akaraterő mellett már a félelemhez kötődő sárga energia is jelen van, majd a klasszikus esküt is a sajátjára cseréli. Ez remekül összefoglalja mindazt, amit az évad Johnról mesélt. Egész életében mások mondták meg neki, milyennek kellene lennie, hogyan kellene viselkednie, végül pedig még a Zöld Lámpás szerepét is mások jelölték ki számára. A lezárásban viszont először ő maga határozza meg, milyen hős akar lenni, és még azt sem fogadja el automatikusan, hogy a félelem valami olyasmi, amit egyszerűen ki kell irtani magából. Nemcsak a képregényes John Stewart hátterét írták tehát alaposan át, hanem gyakorlatilag egy újfajta Zöld Lámpást is létrehoztak, és hét-nyolc órányi karakterépítés után ez meglepő módon egyáltalán nem öncélú csavarnak, hanem az egész évad logikus végpontjának érződik.
Már nincs szüksége a True Detective párhuzamra
A True Detective hasonlat az első részeknél még hasznos kapaszkodónak tűnt, a fináléra azonban már nincs igazán szükség rá. A Lámpások megtalálta saját hangját. Az évad végére Hal Jordan tragédiája és John Stewart eredettörténete ugyanannak a sztorinak a két oldalává válik. Az egyik férfi egész életében próbálta kizárni a félelmet, a másik pedig végül megtanult együtt élni a félelemmel. Közben kaptunk egy nyolcrészes gyilkossági rejtélyt, egy karakterdrámát és egy olyan Zöld Lámpás-eredettörténetet, amelynek alig van köze ahhoz, amit a képregényekből ismerünk, mégis működik.
Már az első hét rész után is nagyon szerettem a Lámpásokat. A nyolcadik viszont megmutatta, hogy az alkotók nemcsak ügyesen tudtak kérdéseket feltenni, hanem válaszolni is mertek rájuk. Ráadásul nem a legegyszerűbb válaszokat választották. Ha pedig a DCU valóban ilyen szabadságot enged majd a különböző alkotóinak, akkor ez az egész univerzum jóval érdekesebb lehet annál, mint amit egy újabb egymásba kapcsolódó szuperhősös franchise-tól vártunk.
