A Lámpásokkal kapcsolatban az első bejelentések óta újra és újra előkerült a True Detective neve, és ezt igazából nagyon könnyű volt egyszerű marketingdumának gondolni. Mégis mit jelentene az, hogy a Zöld Lámpásból az HBO komor, felnőtteknek szóló bűnügyi sorozatot csinál? Hal Jordan és John Stewart egy-egy gyűrűvel gyakorlatilag bármit létrehozhat, amit el tud képzelni, az eredeti, képregényes alapanyag pedig tele van idegen fajokkal, galaktikus konfliktusokkal és olyan ötletekkel, amelyek mellett még a legtöbb szuperhősképregény is visszafogottnak tűnik. Oké, a keményvonalas képregényrajongóknak be fognak ugrani az olyan földhözragadt történetek, mint a Green Lantern/Green Arrow füzetek, de azért értitek, mire gondolok. Ehhez képest a Lámpások első hét epizódja tényleg sokkal közelebb áll egy sötét amerikai krimihez, mint ahhoz, amit az ember hagyományosan egy DC-s szuperhőssorozattól várna. És ami ennél is fontosabb, ez nem valamiféle erőltetett stílusgyakorlat. Chris Mundy, Damon Lindelof és Tom King nagyon pontosan felmérték, hogyan lehet ezt a világot úgy átalakítani, hogy közben ne veszítse el a Zöld Lámpás jellegét.
Fontos leszögezni, a teljes évadot egyelőre nem láttuk, a Warner az első hét részt küldte ki a sajtónak, így a lezárás, az évadzáró epizód minőségéről még nem lehet véleményt mondani. A rendelkezésünkre álló epizódok alapján azonban már most nyugodtan kijelenthető, hogy a Lámpások az eddigi DCU egyik legmerészebb vállalkozása. Nem próbál olyan lenni, mint a Superman, és végképp nem akar könnyed szuperhősös haverkomédiát csinálni Hal Jordan és John Stewart párosából. Ez egy nagyon komoly, sokszor kifejezetten sötét történet, amelyben a humor csak ritkán töri meg a feszültséget, és akkor sem azért, hogy ötpercenként emlékeztessen minket arra, milyen viccesek ezek a figurák. Kemény fordulatok érkeznek, a szereplők pedig olyan döntéseket kénytelenek meghozni, amelyeknek valódi súlyuk van. Aki arra számít, hogy két Zöld Lámpás majd folyamatosan egymást ugratva repked az amerikai égbolton, hoppon marad.
Az említett True Detective-párhuzam tehát nem véletlen. És nem egyszerűen azért, mert a történet középpontjában egy nyomozás áll, vagy mert az amerikai vidék kisvárosai fontos szerepet kapnak. A hasonlóság sokkal inkább a hangulatban, a tempóban és abban keresendő, ahogy a sorozat a két főszereplő kapcsolatát kezeli. A Lámpások nem akar minden jelenetet valamilyen látványos képregényes attrakcióval feldobni. Hagy időt a beszélgetéseknek, a kínos csendeknek, annak, hogy Hal és John felmérje egymást, és fokozatosan derüljön ki, milyen emberek is valójában. És maradjunk annyiban, nem a legjobbak és egyáltalán nem olyanok, ahogy a klasszikus hősöket elképzelné az ember. Ahogy egyre mélyebbre kerülnek az ügyben, úgy kerülnek elő saját múltjuk és személyiségük kevésbé kellemes részei is. A nyomozás ezért nem pusztán egy rejtély, amelynek a végén rá kell mutatni a tettesre, hanem eszköz arra, hogy ezt a két embert darabokra szedjék.
Fényes nappal, sötét éjjel
Ebben pedig Kyle Chandler telitalálat Hal Jordan szerepében. Az ő Halje nem az a klasszikus, makulátlan képregényhős, aki belép a szobába, és mindenki azonnal érzi, hogy megérkezett a jófiú. Chandler imádnivalóan utálhatóvá teszi a karaktert. Egyszerre karizmatikus, arrogáns, fárasztó és elképesztően magabiztos, miközben nagyon hamar világossá válik, hogy ennek a magabiztosságnak komoly ára van. Az a fajta ember, akivel valószínűleg fantasztikus lenne meginni néhány sört, aztán a harmadik után már azon gondolkodnánk, miért nem mentünk inkább haza. A sorozat pedig szerencsére nem próbálja folyamatosan felmenteni őt. Hal lehet szerethető, lehet vicces és lehet elképesztően menő, de ettől még nagyon sokszor egy seggfej.
Pontosan ettől válik érdekessé John Stewarttal való kapcsolata is. Aaron Pierre már a Rebel Ridge-ben bebizonyította, milyen jól tud szinte teljes nyugalomból fenyegető jelenlétet teremteni, itt pedig ennél jóval szélesebb skálán mozoghat. Az ő Johnja fegyelmezettebb és jóval kontrolláltabb Halnél, de egyáltalán nem valamiféle makulátlan erkölcsi ellenpont. Már az első néhány epizódban érezni, hogy nem egyszerűen egy új Zöld Lámpást akarnak bemutatni rajta keresztül, hanem egy teljes karakterdrámát építettek köré. És itt érkezünk el a sorozat egyik legmerészebb húzásához. A Lámpások alaposan eltér a képregényektől, különösen John Stewart esetében. Nem arról van szó, hogy néhány dátumot megváltoztattak, két mellékszereplőt összevontak, vagy modernebb környezetbe helyezték ugyanazt az eredettörténetet. John múltját nagyon jelentősen átírták, és olyan új hátteret kapott, amely elsőre könnyen felbosszanthatja azokat, akik mindenáron a képregényes változat pontos másolatát akarják látni. Néhány epizód után viszont egyre világosabbá válik, hogy ezek a változtatások nem öncélúak. Az írók nem azért alakították át a figurát, mert nem ismerték az alapanyagot, hanem azért, mert ehhez a történethez egy másfajta John Stewartra volt szükségük. És szerencsére piszkosul jól írták meg őt.
Bűn nem marad észrevétlen
A Lámpások meglepően sokáig mer egyszerűen beszélgetni. A mai képregény-adaptációk jelentős része mintha attól rettegne, hogy ha öt percig nem történik valami látványos, azonnal mindenki előveszi a telefonját. Itt ezzel szemben néha egyetlen párbeszéd hordozza egy egész jelenet súlyát. Nem akarom azt mondani, hogy ettől hirtelen David Fincher-filmmé változik egy DC-sorozat, mert ez túlzás lenne, de nagyon érezhető, hogy az HBO-nál nem abból indultak ki, hogy a Zöld Lámpás neve önmagában eladja majd a produkciót. Rendesen meg kellett írni a szereplőket. A korábban már előcitált komorság pedig nem pusztán esztétikai döntés. A Lámpások nem úgy "sötét", hogy minden képet szürkére húztak, mindenki suttog, és folyamatosan esik az eső. Maga a történet lett kemény, mint a kád széle. Ahogy halad előre a nyomozás, egyre több olyan információ kerül elő, amely új megvilágításba helyezi azt, amit korábban láttunk, és néhány fordulat tényleg képes alaposan átírni a szereplőkről alkotott képünket. Kifejezetten üdítő, hogy a sorozat nem akarja ezeket azonnal feloldani valamilyen poénnal. Ha valami súlyos történik, annak hagynak időt, hogy súlyos maradjon.
Emiatt a Lámpások azoknak okozhatja a legnagyobb meglepetést, akik James Gunn DCU-jából eddig leginkább a könnyedebb, színesebb oldalra figyeltek. Gunn neve sokaknak automatikusan zenére vágott poénokat, furcsa mellékszereplőket és érzelmesen összeboruló kívülállókat jelent, de már az új univerzum kezdetén világossá tette, hogy nem minden produkciónak ugyanolyan hangon kell megszólalnia. A Lámpások ennek talán az eddigi legjobb bizonyítéka. Ugyanabban a világban létezik, mint a Superman, de teljesen más műfaji szabályok szerint működik. Ez egyébként a DC számára hosszabb távon is sokkal fontosabb lehet annál, hogy éppen hány cameo vagy képregényes utalás kerül egy-egy epizódba. Az MCU egyik legnagyobb problémája idővel éppen az lett, hogy hiába készített elvileg politikai thrillert, fantasyfilmet vagy vígjátékot, az alkotások jelentős része végül ugyanabba a hangnembe simult bele. Ha Gunnék tényleg hajlandók arra, hogy egy Superman-film, egy Különc Kommandó, egy Peacemaker és egy Lámpások ennyire különbözően nézzen ki és szólaljon meg, akkor ettől az egész univerzum sokkal érdekesebb lehet.
Sötét erők csatlós népe, reszkess
A True Detective-hangulat persze önmagában még nem lenne elég. A Zöld Lámpás karaktere és kánonja nem egyszerű rendőrdráma, és szerencsére a sorozat ezt sem felejti el. A képregényes háttér folyamatosan ott húzódik a történet mögött, de nem tolakszik minden jelenet előterébe. Ilyen például az előzetesekben is megvillantott manhunterek beleszövése a sztoriba - ők nem a Marsbéli Vadász népe, hanem egy szintetikus lényekből álló galaktikus rendfenntartó sereg, amelyet az Univerzum Őrzői hoztak létre, mielőtt megalapították volna a Zöld Lámpás Hadtestet. Ez az egyensúly hét epizód alapján meglepően jól működik, amikor a történetnek emberi drámára van szüksége, hagyja az embereket beszélni, amikor pedig emlékeztetnie kell minket arra, hogy egy jóval nagyobb világról van szó, képes erre anélkül, hogy hirtelen egy teljesen más sorozatba csöppennénk.
A legnagyobb kérdőjel természetesen a befejezés. Hét rész után már rengeteg mindent felépítettek, és több történetszál is olyan pontra jutott, ahol az utolsó epizód nagyon sokat javíthat vagy ronthat az összképen. Az viszont már most látszik, hogy a Lámpások nem simán csak egy érdekes koncepció, amelyből végül hagyományos szuperhősös sorozat lett. Tényleg végig merte vinni azt az elképzelést, amellyel eredetileg beharangozták.
Mert jön a Zöld Lámpás fénye!
Kyle Chandler remekül hozza azt a Hal Jordant, akit az egyik pillanatban megölelnénk, a másikban pedig legszívesebben állcsúcson vágnánnk. Aaron Pierre pedig nemcsak méltó társa, hanem egy olyan John Stewartot épít fel, aki annak ellenére működik nagyon jól, hogy az alkotók több fontos ponton is eltávolodtak a képregényektől. A kettejük közötti dinamika viszi előre a történetet, de közben a háttérben egy olyan komor és egyre nyugtalanítóbb rejtély bontakozik ki, amely miatt tényleg van értelme a True Detective-párhuzamnak.
A Lámpások első hét része alapján tehát egyáltalán nem azt a Zöld Lámpás-adaptációt kaptuk, amelyre évekkel ezelőtt számítottunk. Sokkal komolyabbat, furcsábbat és bátrabbat. Ez a széria nem akar folyamatosan szórakoztatni, nem akar minden második percben nevetést kicsikarni, és nem fél attól sem, hogy a nézőnek időnként kifejezetten kényelmetlen legyen az, amit lát. És pontosan ettől működik annyira jól.
