Amikor James Gunn 2022-ben a The Suicide Squad - Az öngyilkos osztag legönteltebb, legbunkóbb, legkevésbé szerethető karakterére építette első DC-sorozatát, kevesen gondolták volna, hogy ebből születik meg a modern képregényadaptációk egyik legőszintébb darabja, aztán lássatok csodát, végül pontosan ez történt. A Peacemaker - Békeharcos első évada igazi meglepetés lett: egyszerre volt véresen vicces, mélyen tragikus és bántóan emberi. Egy történet egy férfiról, aki bármire képes a békéért, de fogalma sincs, mit jelent ez valójában. A folytatás pedig most még merészebben ásott le a karakter lelkébe, miközben átemelte a sorozatot az új, James Gunn által vezetett DCU világába. És ami a legfontosabb: minden félelmünk ellenére a Peacemaker második évada nemhogy megőrizte, de még magasabb szintre is emelte az első szezon zabolátlan szellemét.
A váltás a DCEU-ból a DCU-ba elsőre trükkös vállalkozásnak tűnt, de Gunn írói zsenije abban rejlik, hogy nem próbál mindent újramesélni vagy kimagyarázni. Az új évad eleji montázs néhány frappáns képsorral helyére tesz mindent, és máris ott találjuk magunkat egy új korszakban, ahol ugyanazok a karakterek próbálnak túlélni, de a világ, amelyben mozognak, már egy kicsit más. Peacemaker és csapata az előző évad fináléja után szétszóródott, és mindenki a maga módján próbál boldogulni. A brutális és érzelmileg zárt Harcourt (Jennifer Holland) feketelistára került, Adebayo (Danielle Brooks) próbálja elindítani saját ügynökségét, de ügyfelek híján inkább a párkapcsolata omlik össze, Economos (Steve Agee) ismét olyan döntésekbe sodródik, amikhez semmi kedve, Vigilante (Freddie Stroma) pedig továbbra is az a végtelenül szerethető, de agyament figura, akinek minden megszólalása aranyat ér - kivéve, amikor az anyukáját ócsárolja, az nagyon csúnya dolog, olyat sose csináljatok. És persze ott van Christopher Smith, a Békeharcos, aki bár világot mentett, még mindig senki sem veszi komolyan, és leginkább saját bűntudatával küzd.
Dimenziókon át
Az új évad központi motívuma egy dimenziókapu, amely Peacemaker előtt egy olyan világot tár fel, ahol minden úgy alakult, ahogy szerette volna. Ebben az alternatív valóságban ő nem egy megvetett, Zs-kategóriás antihős, hanem egy igazi szupersztár, a város megmentője, a nép szeretett hőse. James Gunn pedig mesterien használja ezt a mi lett volna, ha szituációt arra, hogy szembesítse a karaktert és minket, a nézőket is azzal a kérdéssel, vajon a megváltás elérhető-e egy olyan ember számára, aki már annyi hibát követett el, hogy maga sem tudja, melyik volt az első, és messze nem látja, melyik lesz majd az utolsó. Ez az egész szál nem a szokásos multiverzumos, látványos agymenés, hanem egy nagyon személyes, nagyon földhözragadt dráma: mi van, ha egyszer megmutatják neked azt az életet, amit mindig is szerettél volna élni, de tudod, hogy nem érdemled meg? Ehhez a párhuzamos valósághoz kapcsolódik egyébként az évad legnagyobb csavarja, amit itt és most inkább nem lövünk le, bár elég nehéz volt nem belefutni valahol a világszőttesen - vagy akár a Fortnite játékban.
John Cena játéka lenyűgöző, és ez nem vicc, én is tudom, hogy egy pankrátorból lett színészről van szó, de nincs mese, ezt a karaktert rá írták, és hibátlanul hozza is őt. Már az első évadban is megmutatta, hogy több egy izomkolosszusnál, de most végleg bebizonyítja, hogy képes finoman, sőt, fájdalmasan emberien játszani. Az új Peacemaker nem csak poénkodik, hanem szenved, vágyik, és néha sír is - nem látványosan, hanem csendben, ahogy egy férfi, aki egész életében a gyengeséget gyűlölte, sírni képes. Gunn szkriptje tele van finoman megírt, érzelmes pillanatokkal, amelyek a humor és az ultrabrutális akció közé ékelődve még erősebben hatnak. Cena és Holland között valódi kémia van: kapcsolatuk egyszerre feszült, gyengéd és kíméletlenül őszinte. Harcourt nem a címszereplő szerelmének célpontja, hanem egy tükör: Peacemaker önmagát látja benne, minden sebét és hazugságát.
A mellékszereplők ezúttal is fantasztikusak. Danielle Brooks Adebayója a sorozat lelke, akinek minden mondata valóságos érzelmi kapaszkodó az őrület közepette. Freddie Stroma továbbra is zseniális, és minden alkalommal ellopja a jelenetet, amikor megszólal - főleg, amikor arról próbálja meggyőzni a többieket, hogy ért a kvantumfizikához vagy a nőkhöz, pedig mindkét témában totálisan vakon van. És aztán ott van Frank Grillo, aki Rick Flag, Sr.-ként végre hús-vér fenyegetéssé válik, nem csak a háttérből irányító figuraként jelenik meg. Az ő jelenléte egyszerre idézi fel a The Suicide Squad emlékét és vetíti előre a DCU jövőjét: egyfajta sötét Nick Fury ő, aki nem szövetséget épít és szuperhős csapatokat ránt össze, hanem simán csak masszív, kézzel foghatóan sűrű bizalmatlanságot teremt maga körül.
Michael Rooker igazi csemege Red St. Wild szerepében, és azonnal feleleveníti azt a groteszk Gunn-humort, amit A galaxis őrzői Yondújaként is tökéletesen hozott. Az ő és Sasi, a sas közti "ellentét" az évad egyik legszürreálisabb, de egyben legviccesebb pillanatsora - egy újabb bizonyítéka annak, hogy Gunn képes még egy CGI madárra is valódi karakterként tekinteni. És ha már Sasi: aki szerint egy ember és egy sas közötti ölelés nem tud meghatni, az még nem látta ezt a sorozatot.
A Peacemaker második évada továbbra is a legjobb James Gunn-formát hozza: a rendező-író három epizódot maga dirigált, de a teljes szezonon érződik az ő kézjegye. A dialógusok pengeélesek, a vizuális világ mocskos, de stílusos, a zenehasználat pedig ismét telitalálat - mondjuk az utolsó részben talán egy picivel kevesebb hangsúlyt lehetett volna fektetni a muzsikára, és többet a történetépítésre, de azért így is szép volt a finálé, sőt meglehetősen izgalmas is. Az itt látottak komoly hatással lehetnek majd az egész DCU jövőjére, kiváltképp a második Superman-mozira. Az új főcím pedig - amelyben ismét egy abszurd táncjelenet vár minket - nem egyszerűen poén, hanem maga a sorozat esszenciája: őrült, komoly, szívből jövő, és teljesen kihagyhatatlan.
A béke nyomában
Ami igazán különlegessé teszi a Peacemaker második évadát, az a tónusváltás. A humor továbbra is Gunn védjegye, ebben ne kételkedjetek egyetlen kósza pillanatig sem, de a korábbi évad harsány káosza most érettebb, melankolikusabb színt kapott. És az a nagy harci helyzet, hogy ez piszok jól is áll neki. A sorozat ugyanúgy képes röhögtetni egy obszcén szóviccel, mint megríkatni egy egyszerű de csontig hatoló mondattal. Peacemaker útja ezúttal már nem a bűn és a hősiesség közötti ingadozásról szól, hanem arról, hogy mit jelent felelősséget vállalni önmagunkért és a tetteinkért - még akkor is, ha senki sem kérte.
James Gunn és csapata valami olyat hozott most létre, amit a legtöbb nagyobb DC-projekt csak megközelíteni próbált: valódi karakterdrámát egy szuperhős-sztori köntösében. A Peacemaker 2. évad egyszerre groteszk akcióorgia és szívből jövő önismereti utazás, amely a multiverzum, a humor és a brutalitás mögött egyetlen dolgot keres - a békét. Nem a világban, hanem az emberben. És ez az, amitől a sorozat több lesz, mint egy újabb képregény-adaptáció: ez egy tökéletesen őrült, véres, és meglepően gyönyörű történet egy férfiról, aki végre megérti, hogy a békéért nem ölni kell, hanem elképzelhető, hogy simán csak bocsánatot kérni.
És ha mindehhez hozzávesszük, hogy mindez egy ember fejéből, tollából és szívéből pattant ki, az még lenyűgözőbbé teszi az egészet. James Gunn egymaga fogja össze a DCU teljes kreatív szövetét, és ez a Peacemaker minden képkockáján érződik. Nem iparosként dolgozik, hanem rajongóként, aki tiszteli és érti az alapanyagot, és mer kockáztatni vele. A karaktereket nem marketingtáblázatból, hanem szeretetből írja, és ez az őszinte, szenvedélyes hozzáállás az, ami új életet lehel a DC-univerzumba. Olyan szintű alkotói hűség és elhivatottság sugárzik ebből a sorozatból, ami ma már ritka, mint egy őszinte szuperhős - és ez talán a legnagyobb dicséret, amit egy ilyen őrült, mégis szívből szóló történet kaphat.
