World of Warcraft: Mists of Pandaria Classic teszt - hazajöttem, és senkit sem érdekelt

Tesztet írni egy 13 éves World of Warcraft kiegészítőről egy nagyon furcsa élmény. Egyrészről hálás vagyok a lehetőségért, mert a Mists of Pandaria volt egyike annak a két kiegészítőnek, amit nem volt alkalmam a teljességében kiélvezni. A Cataclysm második fele és a Mists életciklusának nagy része pont arra az időszakra esett, amikor az élet nagyon sűrű lett. Kijöttem a középiskolából, várt rám Budapest (és a GS gyakornokság), és számítógépnek csak egy Intel Atom hajtotta eeePC volt a közelemben. Esélyem sem volt belenézni a Mistsbe addig, amíg annak utolsó frissítése már javában nem pörgött. A Classic verzió érkezése megadta a lehetőséget, hogy láthassam végre a Vale of Eternal Blossoms sértetlen lankáit, mielőtt azokat Garrosh pusztítása széttépte volna.

Másrészről ugyanakkor nem lett ez annyira hálás feladat, mint szerettem volna. Ahelyett, hogy regélhetnék nektek a megannyi leckéről, amit Lorewalker Cho hagyott rám, kénytelen vagyok egy tétlenül álldogáló Blizzardról mesélni, aki mindenkinek jót akar, de közben senkinek sem kedvez igazán.

Ami jó volt

Néhány évvel ezelőtt, a Dragonflight hajnalán összeírtam a saját rangsoromat a World of Warcraft kiegészítőkről, és akkor a Mists a második helyre került. A sárkányok története eggyel hátra tolná mostanra a Pandaria pozícióját, de a lényeg nem változott, mivel a 2012-es tartalmi csomag ma is az egyik legjobb bővítmény, amit a Blizzard valaha összerakott.

Attól a pillanattól, hogy a karakterünk talpa szárazföldet talál a Jade Forest partvonalán, azonnal egyértelművé válik, hogy itt egy teljesen más kaland vár ránk, mint bármi, amit addig megtapasztalhattunk. A küldetések nagyobb sztoriszálakba folynak bele átvezetőkkel, hibátlan szinkron munkával és érdekes missziókkal tálalva. Pandaria egy kétségek és félelmek tépázta föld, ahol a lakók aggályai valódi szörnyekké válnak, a Horde és az Alliance érkezése pedig nem segíti a helyzetet. A faji háborúk, amiket magunkkal hozunk, sosem látott sötétségbe burkolják a pandarenek jádezöld erdőit, és a helyi szerzetesek semmit sem szeretnének jobban, minthogy a hadigépeinket belehajítsák a tengerbe, minket pedig hazarepítsenek a hajókon, amiken jöttünk.

Az Alliance és a Horde bajnokaiként a feladatunk egyértelmű: tanulni. Ahogy bejárjuk ezt az ismeretlen, de gyönyörű kontinenst lassacskán kiderül, hogy milyen borzalom rejlik a békés birodalom hegyei alatt, miért olyan népszerű a sörfőzés és a szakácsművészet a pandarenek körében, és hogy mit zár el a hatalmas fal, ami a nyugati határvidéken húzódik. A Mists of Pandaria nem csak a világot mutatja be, de fontos üzeneteket is hagy a lelkünk mélyén, melyeket a pár napos szintezési időszak után is magunkkal hordozunk majd. Ez volt az első alkalom, hogy a Blizzard ennyire komolyan vette a saját történetének elmesélését, és a 2012-ben megírt leckék még most sem évültek el.

A tanulást nagyban segíti, hogy a Blizzard csapata a keleti mitológiákból merítve csodálatosan egyedi régiókat pakolt le elénk. A Jade Forest erdői, és a Kun-Lai Summit hegyei a mai napig a kedvenc zónáink közé tartoznak, és újra meglátogatni ezeket legalább akkora élmény volt, mint először bejárni őket. Ebben segített Neal Acree, Russell Brower és Jeremy Soule mesteri zenei körítése is, amihez foghatót a World of Warcraft csapatának karmesterei azóta sem tudtak összehozni.

Kezdődhet a munka

A fentiek mellett a Mists of Pandaria azért is lopta be magát az emberek szívébe, mert a végjáték is hibátlanra sikerült. Rengeteg panaszt kapott annak idején a kiegészítő a végeláthatatlan napi küldetések sora miatt, de akit nem hajt a kényszeres teljesítési inger, azt nagyon érdekes teendők várják. Ennél a frakciónál egy sárkányhátast nevelgetünk, annál a földjeinket műveljük, egy harmadiknál bogarakat írtunk. Bárhová is megyünk, van mit csinálnunk, és akkor még meg sem említettük a dungeonöket, raideket és a Scenariókat. Az utóbbiak itt az igazi sztárok, mivel azokat csak körülményesen lehet előrángatni a mai WoW-ban, pedig a Classicban 10-20 perces sztorieseményeket rejtenek, melyek látványosak, érdekesek és komoly jutalmakkal kecsegtetnek. A Challenge Mode Dungeonök is sokat tettek azért, hogy az embereknek legyen mire hajtaniuk, a grindot pedig megkönnyítette, hogy a legtöbb kaszt nagyon jó állapotban volt a Mists of Pandaria során. A Classic verzióban egy új dungeon nehézséget is kaptunk, ami ugyan nem kifejezetten kemény (vagy különösen érdekes), de segít felszerelést farmolni azoknak, akik nem akarnak a raideléssel bajlódni.

Ezek alapján hihetnétek is azt, hogy a Mists of Pandaria Classic egy abszolút győzelem, minden pont olyan jó, mint régen volt, és mehetünk is játszani. A helyzet azonban ennél bonyolultabb, mert az indulás bizony nagyon problémásra sikerült. Felejtsétek el a szerver problémákat vagy a bejelentkezési sort, hiszen ilyesmivel még az első nap sem kellett szembenéznünk. Cserébe egyes küldetések nem működtek, másokat szimplán átugrott a rendszer, megint másokat csak szimplán elfelejtett tovább vinni a játék, amikor az adott ponthoz értünk. A Classic kalandjaink rögtön azzal indultak, hogy az Alliance első missziója megszakadt, és a játék elegánsan átugrotta a teljes bevezető küldetés sort.

A problémák sora azonban nem akadt el a Jade Foresten, mivel bárhová mentünk sorozatosan merültek fel gondok. A keményvonalas tábor a Challange mód hibáival szenvedett, vagy épp az elbaltázott raid-nyitások következményei miatt szívta a fogát. Láttam én már nehézkes kiegészítő indulást, hiszen én is ott voltam, amikor a Warlords of Draenor megnyitójának nyomában napokig használhatatlan volt a Ragnaros szerver. Ennyire bugos kezdést azonban még nem tapasztaltam. Olyan hibákba botlottunk bele, amit a bétatesztelők az első percekben felfedeztek, de vagy senkit nem érdekelt a jelentésük, vagy a Blizzard nem tudott foglalkozni velük. Ha pedig az utóbbi rejti az igazságot, akkor felmerül egy kérdés.

Mit csinálunk még itt?

Amikor a World of Warcraft Classic elindult 2019-ben, akkor mindenkit elvitt a hype és a rajongás, és csak keveseket érdekelte komolyan az a kérdés, ami kezd egyre zavaróbb mennyiséget elfoglalni a perifiás látásunkból.

"Meddig fog ez tartani?"

A World of Warcraft Classic részlegének egy listányi verziója fut épp:

• Classic Era
• Hardcore
• Season of Discovery
• Anniversary Realms
• Hardocre Anniversary Realms
• Mists of Pandaria Classic

Ezeknek egyikét sem lehet lelőni anélkül, hogy valamilyen veszteség ne érné a játékot, de ami a progresszív szekciót illeti (azon fut épp a MoP), ott valamikor le kell ereszteni a függönyt, és nem csak azért mert néhány éven belül utolérheti a modern játék verziószámát. A Blizzard láthatóan széthúzta az erőforrásait, és egyre kevesebb személyzete van egyre több játékverzióra (a Season of Discovery helyére is kapni fogunk valamit, csak még nem tudjuk, hogy mit). A Mists minősége messze van már attól is, amit a WotLK Classic tudott produkálni, és ott sem úsztuk meg a dolgot pár komoly rendszerhiba nélkül.

A srácokra vár egy kemény döntés, amiből az Anniversary Realms jelentheti a könnyű kiutat. A 20. szülinap alkalmából indított új Classic verzió át fog váltani a The Burning Crusade kiegészítőre, gyakorlatilag újraindítva ezzel a teljes ciklust. Itt csak az a kérdés, hogyha az Anniversary fogja leváltani a jelenlegi progresszív verziót, akkor az ottani karakterekkel mi lesz. A Blizzardnak erre nincs válasza, de nagyrészt azért nincs, mert nem akarja lelőni egyik partit sem, amíg még néhány ezren ott vannak mindegyiken. Márpedig előbb-utóbb kénytelen lesz, ha azt a minőséget akarja garantálni a játékosainak, amit megérdemelnek.

Ami engem illet, én nagyon élvezem a Mists of Pandariát, de nem tudom, hogy a Warlords of Draenor Classicra mennyi szükségem van nekem, vagy a folyamatosan szétmorzsolódó Classic tábornak. A szolgáltatás egy újabb vízválasztóhoz ért, és bár minden percért hálás leszek, amit Taran Zhu és a Shado-Pan társaságában tölthetek, én már ezt úgy teszem, hogy sejtem, a közös hadjáratunk vége már itt figyel a sarok mögött.