Hajnali négy óra van, megközelítőleg két és fél órára vagyunk attól, hogy a kislányomnak kipattan a szeme. Szorongok. Hogyan fogok tökéletes állagú zabkását csinálni, megfelelő vastagságú banánokat szeletelni és olyan koncentrikus körökben csurgatni a tetejére a mézet, hogy oda merjem tolni a német autógyárakat ellenőrző bizottság elé?
Alapvetően lövészárok-munkavégzésre teremtem, szülőként pedig abszolút hozzá vagyok szokva, hogy az úgynevezett számítózásra szánt időt az alvás röpke órácskáiból kell lecsippentenem. Ezt általában magamhoz mérten átgondoltan teszem, hogy végül ne miattam késsünk a oviból és a reggeli ügyelet se fájjon annál jobban, mint amennyire muszáj. De arra nem voltam felkészülve, hogy a Poncle másodszor is lerúgja a testem éjjeliszekrényéről a biológiai órámat.
Itt egy kisdobozosban megemlíteném az alvásomra szintén komoly hatással lévő új körülményt, amit nem láttam jönni. Lett ugyanis egy fogyatékos harkályunk, aki az utóbbi két hétben fáradhatatlanul kopogtatja az utcai telefonpózna tetején lévő fém dobozt. Nem tudom, hogy csak a hangja tetszik neki vagy csak buta, mint a segg, de a kitartása előtt leborulok.
Ő itt az.
Szóval igazán felkészülhettem volna erre az egészre, hiszen a zsánerteremtő Vampire Survivors után a csapat átmerészkedett a kártyapakolgatós rougelike-ok világába, ahol én egyébként meglehetősen otthonosan mozgok. Az utóbbi években a legtöbb órát a bullet heavenök és a deckbuilderek között flipperezve töltöttem, úgyhogy nem kéne homlokközépig szaladnia a szemöldökömnek, hogy pont a Poncle talál be ennyire azzal, hogy ezeket egybe gyúrja.
A Vampire Crawlers ugyanis fogja a Vampire Survivors alapjait, sőt az assetjeit is és belepakolja egy belső nézetes dungeon crawlerbe. Mindezt a lehető legtermészetesebb módon teszi, megtartva a retró vizuált, a karaktereket, a pályák egy részét, csak éppen rábiggyesztette a kamerát az orrodra.
A látvány szívmelengetően ismerős, a játék görcsösen kapaszkodik a múltjába, de közben egy annyira más játékot kapsz, hogy egy pillanatig sincs okod haragudni az asset flippek miatt.
A kapkodós túlélő-akció helyett egy rácsos táblán mozogsz, és egy folyamatosan bővülő pakli kártyával felfegyverkezve körökre bontott harcokban próbálsz eljutni a pálya végéig. A klasszikus fegyverek mind visszatérnek, csak most kártyák formájában, a gyűjthető tárgyak egy részéből buff lett, egy másikból kristály, a többiből pedig ereklye, de persze visszatérnek az evolúciók is, ami az egyik pillanatban tömegpusztító fegyvernek tűnik, a következő harcban pedig már vízipisztolynak. Csodálatos.
A Crawlers felsorakoztatja azokat a hősöket is, akiket az Survivorsben megismertünk, de valójában nem őket irányítod, hanem csak ugyanolyan kártyaként tartanak veled, mint minden más, egyfajta passzív buffként.
Szóval valójában minden nagyon ismerős lesz, de közben nagyon máshogy működik, amihez azért hozzá kell szokni. A Poncle nem igazán rágja a szádba a rendszerek működését, úgyhogy vagy magadtól kell rájönnöd az apró finomságokra, vagy esetleg meg is nézhetsz egy videót, ha számodra nem ad hozzá az élményhez a felfedezés öröme. Megijedni semmiképp sem kell, kis túlzással a
Vampire Crawlers azt feltételezi rólad, hogy többször egymás után konzekvensen el tudsz számolni négyig. Néha ötig.
Ugyanis az egész rendszer a kombókra van felhúzva, ahol mana-sorrendben kell kijátszanod a kártyáidat, hogy mindig a lehető legerősebb kört hozd össze a kezedben lévő lapokból. Ha egy 0-ás lapra ráhívsz egy 1 manába kerülőt, akkor annak a lapnak a képessége felerősödik, és ha arra tudsz még rakni egy 2-est is, akkor annak is. És így tovább.
Az egész rendszer kőegyszerű, és ahogy a Slay the Spire-ben, úgy itt sem az számít, hogy mit dob a játék, hanem hogy mit hozol ki belőle, viszont a Vampire Crawlers az RNG szempontjából sokkal megértőbb. A Slay the Spire-ben - és főleg a második részben - egy-egy szerencsétlenebb húzás kukázza is menetet, itt viszont a kombórendszernek köszönhetően valahogy mindig ki lehet hozni egy abszurd, mégis működő szörnyeteget.
Ha az alapok megvannak, sikerült felkapni a ritmust, akkor kicsit kiegyenlítődik a tanulási görbe és a játék elkezdi szép lassan adagolni az új rendszereket. Az új relikviák teljesen új mechanikákat nyitnak meg, és nemcsak unalmas sebzést növelnek, hanem például behozzák a gemeket, amivel tovább tudod optimalizálni a buildedet és persze megnyitják a fegyverevolúciókat is.
Ha te sem tudod megjegyezni, hogy mit mivel lehet összekattyintani, akkor ezt az oldalt ajánlom.
Az új hősökkel, gemekkel, passzív kártyákkal és mindenféle roguelike finomsággal egy idő után kialakul az a kontrollált káosz, amiben ez a játék a legjobban érzi magát. Mire megnyitod a harmadik területet pontosan tudod, hogy melyik build mire képes, össze tudsz rakni egy olyan paklit, ami konkrétan megállíthatatlan, megnyomod az auto-playt, és hátradőlve nézed, ahogy minden elolvad körülötted.
Aztán egyszer csak elfogynak a feloldható hősök, itemek és relikviák. Kvázi nincs miért tovább menni. Játszhatnál mást is. Elmehetnél aludni. De csak kihúzol még egy egyesekből és nullákból álló csíkot.
