Sokunkban keserű utóízt hagyott maga után a 2019-ben megjelent a The Sinking City, mintha csak romlott polipot szolgált volna fel a pincér. Ott hevert a tányérunkon egy ínycsiklandó akció-kaland tele ambícióval és pazar ötletekkel, de mindezt nehézkes irányításból, suta harcokból és középszerű látványból összekevert mártással sikerült nyakon önteni, a kegyelemdöfést pedig a technikai döccenők vitték be, ólomsúlyként rántva a mélybe a jobb sorsra érdemes alkotást. Most, több mint fél évtizeddel később, a Frogwares újra vízre bocsátotta a játékot, ezúttal az Unreal Engine 5-re támaszkodva, egy olyan nagyvonalú gesztus kíséretében, amihez foghatóval a profitorientált videójáték-iparban ritkán találkozunk: amennyiben már rendelkezünk a játék PC-s, PS5-ös vagy Xbox Series X|S-es kiadásával, megkapjuk ingyen az újrakevert változatot. Nem kell tehát ismét kicsengetnünk az árát, de még az sincs, hogy a letöltés előtt a digitális áruház egy félig-meddig jelképes összeggel megterheli a számlánkat.
Ebben a kétségkívül játékosbarát húzásban fontos szerepet játszott, hogy az ukrán stúdió már a folytatásra gyúr, amely váratlanul nagyot ment a Kickstarteren, és a remaster kiválóan alkalmas az érdeklődés felkeltésére a túlélőhorrorrá áthangszerelt The Sinking City 2 iránt. Na de fenn is tudja tartani? A válasz határozott igen vagy nem helyett egy kicsit összetettebb, és leginkább a játékos kompromisszumkészségén múlik.
Rémület Oakmontban
A látvány valóban sokat lépett előre. A textúrák élesebbek, az effektek modernizáltak és Xbox Series X-en (mi ezen a platformon lestük meg) még úgy is szembetűnő a különbség a korábbi kiadásokhoz, pláne a 2019-es Xbox One-oshoz képest, hogy a játék nem élvezi az olyan PC-s technológiák előnyeit, mint az FSR vagy a DLSS. Külön öröm, hogy ehhez nagyszerűen optimalizált, tükörsima 60 fps-t nyújtó teljesítménymód tartozik. A minőségmód már tökéletlenebb, arra váltva érezhető némi fps-ingadozás, de cserébe szebben csillog a halnyálka, még sűrűbben gomolyog az elárasztott tengerparti várost alkalmanként beborító köd, még hevesebben zuhog az eső, még nyúzottabbnak tűnik a rémálmai miatt Oakmontba érkező bostoni magányhekus ábrázata. Az 1920-as évek esztétikájában megmerítkező vizualitással tehát nincs gond, éppen ellenkezőleg, csak jobban ráerősít a The Sinking City atmoszférájára, amely ma is hipnotikus módon szippantja be a játékost, hogy aztán félelemmel vegyes izgalommal tárja fel a helyiek borzalmas titkait, egyiket a másik után, rétegről rétegre haladva egyre mélyebbre az őrület spiráljában képletesen és szó szerint is (utóbbihoz korabeli búvárruhát viselve).
Szerencsére nem csupán a képi világot és a hangulatot, de a történetvezetést is a kozmikus horror atyja, H. P. Lovecraft munkássága inspirálta: Reed fő ügye (derítse ki, mi történt azzal az expedícióval, amely a katasztrófát kiváltó vízözön és a kollektív hallucinációk kapcsolatát kutatta) mellett az opcionális megbízatások mindegyikének érdemes a végére járni. Meghálálják a rájuk szánt időt, a lezárásukért kapott jutalmak (tapasztalati pont, lőszer és barkácsoláshoz való alapanyagok) pedig nagyban megkönnyítik azoknak a szituációknak az átvészelését, amikor muszáj tűzet nyitnunk, gyalogsági ásóval odasóznunk, vagy kereket oldanunk, ha minden kötél szakad, és már egy utolsó elhajítható Molotov-koktélunk vagy gyógyító injekciónk sem maradt. A jobb optimalizáció ugyanis csupán szerény mértékben javít a lövöldözés élvezeti értékén, továbbra sem a The Sinking City az etalon, ha akcióról van szó, inkább érződik a hátunk közepére kívánt tehernek, semmint szórakozásnak a szörnyekkel teli házak kipucolása.
Még jó, hogy az élmény gerincét nem a sok szörnyűséget látott Reed elméjét is megviselő összecsapások, hanem a nyomozás alkotja, és ebben a Sherlock Holmes-játékokon edződött Frogwares mindig is remekelt. Az, ahogy összegyűjtjük a nyomokat, archívumokban kutakodva és NPC-kel csacsogva megszerezzük a számunkra fontos információkat, majd ezeket fejben rendszerezzük, és levonunk belőlük valamilyen konklúziót (ezúttal sajnos valódi következmények nélkül), visszaköszön a stúdió későbbi alkotásaiban is.
Árnyék Oakmont felett
Ha már szóba kerültek az NPC-k, feltétlenül muszáj megemlíteni, hogy semmivel sem lettek okosabbak az elmúlt években. Még most is mindennaposak az olyan jelenetek, amikor fél tucatnyian egymásba állva sok karú és sok lábú szörnyet rögtönöznek, mert mind ugyanott, ugyanakkor és ugyanazon az ajtón akarnak bemenni, amin egyébként nem lehet. Az elöntött utcák miatt lovecrafti Velencévé változott Oakmont épületeinek túlnyomó többsége valódi funkció nélküli díszlet csupán, ahogy az NPC-k zöme is céltalanul lődörgő statiszta. A Frogwares srácainak mentségére szóljon, ez volt az első (kvázi) open world játékuk, és az ezzel szerzett tapasztalatokat kamatoztatták aztán a Sherlock Holmes: Chapter One-ban.
Ezen a ponton valószínűleg mindenki számára világos már, hogy az újrakeverés során a stúdió kizárólag a látvány felturbózására és a teljesítmény javítására fókuszált, ellenben más, szintén kipofozásra szoruló elemekre, mint az enervált gunplay, a beleerőltetett karakterfejlesztés, a fapados lopakodás, vagy a már említett butuska mesterséges intelligencia, már nem maradt ideje vagy erőforrása. Ezek hiányosságait a fotómód aligha ellensúlyozza, ám aki szereti a lassan kibontakozó, hátborzongató történeteket, és képes elnézni a játék hibáit, mechanikai döcögését, annak most is megéri elmerülni ebben a borzongatóan ismerős, nedves lidércálomban.