Amikor a sors az utamba sodorta a System Shock 2-t, még 2000-et írtunk, én pedig épp olyan FPS-ek hatása alatt álltam, mint a Duke Nukem 3D, a Quake II és az Unreal, amelyeknek megvannak ugyan a maguk erényei, de a lebilincselő cselekmény nem tartozik közéjük, miközben a játékmenetük kis túlzással kimerül annyiban, hogy a nyitó képsoroktól a stáblistáig folyamatosan nyomva kell tartani a tűzgombot. Egyáltalán nem meglepő hát, hogy a Looking Glass és az Irrational Games alkotásának demójával kezdetben nem tudtam mit kezdeni: az irányítást lomhának és túlbonyolítottnak találtam, keveselltem az akciót, és különösebben szépnek sem tartottam. Zavart a sok szövegelés, ráadásul a lövöldözés élménye érzetre is elmaradt a 3D Realms, az id Software és az Epic Games imént említett klasszikusai mögött.
Csak évekkel később raktam fel újra a próbaverziót a PC Guru lemezmellékletéről, mert épp nem találtam semmit, ami öt percnél tovább lekötött volna. És ekkor valami átkattant az agyamban, másodjára már elkezdtem odafigyelni arra, hogy mit is mondanak a velem rádión keresztül kommunikáló, esetleg audionapló formájában a múltból üzenő szereplők, és igyekeztem megérteni a mechanikákat, miközben apránként felfedeztem a Sytem Shock 2 értékeit. És milyen jól tettem, hiszen az a macska-egér játék, amit az istenkomplexusos mesterséges intelligencia, az engem folyton ízeltlábúnak becéző SHODAN űzött velem, maradandó élménynek bizonyult, szenvedélyes rajongást ébresztve bennem az immersive sim műfaj iránt.
A hacker, a katona és az űrmágus bemennek a kocsmába
Apropó második esélyek… mint arról a 25 évfordulóját egy év késéssel ünneplő játék címe is félreérthetetlenül árulkodik, a Terri Brosius világbajnok alakításában életre kelt AI már korábban is megpróbálkozott azzal, hogy eltapossa az általa mélységesen megvetett emberiséget, de nagyratörő terveit keresztülhúzta a Citadel állomást elpusztító névtelen hacker. A folytatásban a világ első, fénysebességnél is gyorsabb utazásra képes űrhajója, a Tau Ceti V-re tartó Von Braun, valamint az ahhoz csatlakoztatott Rickenbacker romboló válik a játszóterévé, miután átveszi a rendszereik felett az irányítást, majd gyilkos robotokat és vérszomjas mutánsokat szabadít rá a legénységre. Hogy miként képes minderre, amikor mindenki úgy tudta, odaveszett a TriOptimum vállalat űrállomásával együtt? Nos, a választ fedje csak jótékony homály, mert senkit sem szeretnék megfosztani a felfedezés örömétől, a revelációval felérő nagy hűha!-pillanatoktól. Elvégre lehet, hogy van köztetek olyan, aki laikusként, mindennemű háttérismeret nélkül ugrik fejest a remaster nyújtotta élvezetekbe.
Nyilván mondanom sem kell, egyvalaki állhat csak SHODAN útjába, egy névtelen katona, akinek ezúttal megválaszthatjuk a hátterét (Marine, Navy vagy OSA), ezzel már az elején meghatározva a majdani karakterfejlesztés irányát. Ugyanakkor nincs megkötve a kezünk, konyíthatunk mindenhez egy kicsit, sőt igazság szerint a System Shock 2-t úgy tervezték meg, hogy könnyebben boldoguljon az a játékos, aki nem csak és kizárólag harci, pszichikus vagy hackerképességekre gyúr. Hackelés nélkül például ajtók, konténerek sokasága marad zárva előttünk, megfosztva bennünket értékes erőforrásoktól, köztük a fizetőeszközként szolgáló nanitoktól, amelyekkel még spórolhatunk is, ha fel tudjuk törni az automatákat. És persze az is jól tud jönni, ha képesek vagyunk más komolyabb flintákat is használni, mi több, megjavíthatjuk, karbantarthatjuk és módosíthatjuk is azokat. A lényeg, hogy kétszer is gondoljuk meg, mire költjük a karakterfejlesztéshez nélkülözhetetlen kibermodulokat, mert a mennyiségük korlátozott. Csakúgy, mint a többi erőforrásé, beleértve a lőszert is, tehát bármekkora is a kísértés, hogy eldobjuk azt a fránya csavarkulcsot, mert már nincs több hely az inventoryban, ne szabaduljunk meg tőle - legfeljebb csak egy nagyobbat sebző közelharci fegyver kedvéért.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Közös rémálom
Jóllehet, korábban immersive simként hivatkoztam rá, a System Shock 2 túlélőhorror is, ebből fakadóan bárkivel vagy bármivel találkozunk, meg akar ölni, és bizony sokszor sikerrel is fog járni. Pláne akkor, ha nem a megfelelő eszközzel akarunk visszavágni az életünkre törő fertőzötteknek, kísérleti majmoknak vagy a bennünket agyaggalambnak néző robotágyúknak. (Értelemszerűen a hús és vér ellenfelek leküzdésére való lőszer kevesebb kárt tesz abban, amit fémlemezek borítanak.) Karakterünk sérülékenysége, a küzdelmek nehézsége, a korlátozott erőforrások, a limitált befogadóképességű tárgylista és a szűkmarkúan mért lőszer is szerepet játszik abban, hogy sose érezzük magunkat biztonságban, de a pontot az i-re a System Shock 2 sűrű atmoszférája teszi fel. Ez utóbbi csak kisebb részben a vizuális stílus érdeme, a munka dandárját a hangzásvilág végzi el, márpedig egy horrornál ez kulcsfontosságú. Az űrhajók berendezéseinek duruzsolása, a ránk leső rémségek neszezése és hörgése megfejelve az elektronikus zenével, olyan kakofóniát eredményez, amitől fel és alá futkos a hideg a hátunkon.
A játékoson eluralkodó feszültséget igazán csak a remaster legnagyobb újítása, a kooperatív mód képes enyhíteni. Az, hogy a barátainkkal együtt nézhetünk szembe a kihívásokkal, nemcsak a magány és az elszigeteltség nyomasztó érzésétől szabadít meg bennünket, de lehetővé teszi, hogy bárminemű hátrány elszenvedése nélkül szakosodjunk, elvégre így elég, ha csak egy hacker van a csapatban. Egészen más élmény így a System Shock 2, érdemes kipróbálni. Aztán ha nem tetszik, később újra neki lehet menni. Tudjátok, második esély!
Két kéz is elég
Annak idején PC-n játszottam végig az eredetit, most a kíváncsiságtól hajtva a konzolos verziónak szavaztam bizalmat (Xbox Series X volt a választott platform), és elégedetten nyugtáztam, hogy a Nightdive Studios komolyan vette az optimalizálást: tükörsimán fut a remaster 120 fps-sel, miközben a megnövelt felbontásnak hála tűéles a kép. Mindazonáltal feljavított textúrák ide, átdolgozott UI oda, újrakevert átvezetők amoda, ez egy negyed százados játék, csak most épp úgy néz ki, ahogy a valóságot megszépítő emlékeinkben élt, sőt egy kicsit még jobban is.
De nem csak a kora süt a System Shock 2-ről, hanem az is, hogy PC-re tervezték. A fejlesztők kihozták, amit tudtak a kontrollerek limitált beviteli lehetőségeiből, de sosem fogjuk annyira természetesnek és ösztönszerűnek érezni az irányítást, mint egy egér és egy billentyűzet párosával. A mozgással, leskelődéssel és a harccal nincs gond, de az inventory kezelése és a menük közötti ugrándozás már jóval körülményesebb az optimálisnál. Értem én, hogy a Nightdive srácai nem akartak túlságosan eltávolodni az eredeti kezelőfelülettől, de ezúttal szerencsésebb megoldás lett volna a konzolos változatokét radikálisan átdolgozni. Egy kevéske hitelességet fel lehetett volna áldozni a kényelem oltárán, nem csorbult volna tőle az élmény. Mindazonáltal az, hogy szokni kell az irányítást, olyan probléma, amivel bármikor, bármely játék esetében meg tudnék békélni, és az sem baj, ha a Nightdive tartogat valamit a remake-re is, amit nem titok, hogy örömmel elkészítene. Részemről jöhet, csak ne kelljen rá újabb 25 évet várni.
