Ahogy pörgettem a pályákat a Splatoon Rairdersben a Warhammer 40,000: Space Marine 2 járt a fejemben. Nem azért, mert itt is a hulla-császár trónját védve tocsogtam a xeno vérben, hanem mert a kategória egészen hasonló volt. Valahol a történelem évtizedei során a fejlesztés művészete két részre szakadt: vagy többjátékos szolgáltatások készülnek, vagy nagy költségvetésű, filmszerű átvezetőkkel tálalt egyszereplős eposzok. A kettő kategória között lennének azok a mókák, melyek tiszta játékélménnyel szeretnének lefoglalni minket, és esetleg tartalmaznak multis elemeket is, de azok csak amolyan fűszerként vannak jelen anélkül, hogy átvennék az ízélmény döntő szerepét. Ilyen volt a Space Marine 2 és most ilyen a Splatoon Raiders. Nincs sallang, csak lövöldözés, felfedezés, és kooperatív küzdelem, már ha egyáltalán vágyunk ilyesmire.
A Splatoon hazánkban talán nem olyan ismert széria, de Japánban a festékes lövölde népszerűsége vetekszik a Pokémonéval. Az első három rész vegytiszta kompetitív háború, ahol a játékosoknak az a feladata, hogy a különböző paintball fegyvereikkel lefedjék az adott aréna legnagyobb részét. Ezt a játékosok két csapatra osztva teszik, és bár alapvetően van haszna egymás kilövésének, de pont úgy, ahogy egy League of Legends meccsben sem a killek nyerik a mérkőzést, itt is az győz, aki a saját színébe tudja borítani a pálya jelentős részét. A fejlesztők rengeteget dolgoznak azért, hogy folyamatosan különböző események és frissítések tartsák életben az adott epizódot, ami sikerrel aktivizálja is a közönséget. Mindemellett a Splatoon vizuális stílusa annyira egyedi és magával ragadó, hogy azonnal felismerhetővé és szerethetővé teszi a játékot és annak ikonikus karaktereit.
A gond az, hogy ezek a karakterek eddig csak a betöltés alatti dialógusokban beszéltek hozzánk, és túl sok szerepük nem volt a játékokban. Nem is lehetett, lévén egy multis lövöldében rajtunk és a teljesítményünkön van a hangsúly, de a Splatoon Raiders végre megadja nekünk azt, amire az első rész óta várunk. Ez egy egyszereplős kaland, ahol a Splatoon 3 bemondóival, a Deep Cuttal megyünk egy expedícióra. Shiver, Frye és Big Man velünk, a pilótával repül, amikor kényszerleszállást vagyunk kénytelenek végrehajtani egy ismeretlen szigetcsoportnál. A karakterek úgy döntenek, hogy felderítik a környéket, begyűjtenek, amit tudnak, csinálnak egy bárkát, aztán majd azzal hazahajóznak. Hamar kiderül azonban, hogy a környék dugig van kincsekkel, szóval a Deep Cut hirtelen jobbnak látja, hogy itt maradjunk egy darabig. Mi, mint a Mechanic leszünk azok, akik festékpisztolyokat ragadva elindulnak a szigetek egyes pontjaira, hogy összeszedjék, amit csak össze lehet.
A sztori nagyjából itt ki is merül, mert a lényeg ismét nem egy 100+ órás narratíva felgöngyölítésén van, hanem a szigetek feloldásán, a karakterünk finomításán és a különböző helyszínek kitakarításán. Mi a Mechanicot alakítva teljes szabadságot kapunk arra, hogy a bázisunkként funkcionáló bárkán finomhangolhassuk felszerelésünket, magunkra pakoljunk fegyvereket és kiegészítőket, majd megválasszuk a célpontunkat. Az alapvető loop nagyon egyszerű: megbeszéljük a Deep Cut egyik tagjával, hogy hova akarunk menni legközelebb, majd egy kar elhajít bennünket a célponthoz. Ott meg kell küzdenünk a helyi Salmonid szörnyekkel, meg kell oldanunk platformer kihívásokat vagy környezeti fejtörőket, aztán el kell jutnunk a pálya végére, hogy bezsebelhessük a kincseket. Mindeközben szinteket lépünk és extra kütyüket szerzünk, melyeket hazahurcolva tovább finomíthatjuk a karakterünket, és új célpontokat nyithatunk meg.
A játék gördülékeny, mókás és a sokadik órában is le tud kötni, a darálást pedig csak néhanapján szakítja meg egy-egy dialógus, ahogy egyre több szigetet nyitunk meg. Nyilván egy ennyire játékmenet-fókuszú címnél kulcsfontosságú a megfelelő mennyiségű variációs lehetőség, a Nintendo pedig ezt szállította is bőséggel. Már mélyen a Splatoon Raiders mókatárában turkálva is találunk ott újdonságokat, legyen szó egy harcélményt gyökeresen megváltoztató fegyverről, ellenfél típusról vagy pályakihívásról. A dungeonok kifejezetten érdekesek, ahol a dizájnerek elvesznek tőlünk mindent, és csak specifikus eszközöket adnak a kezünkbe: ezekkel kell megoldanunk az adott feladványt, ami például az első dungeonnal annyi, hogy végig kell mennünk az egészen. Itt csak annyi a buktató, hogy egy festékbomba robbanásának erejével kell áthidalnunk a pálya egyes részeit, más ugrási lehetőségünk nincs. A második dungeonban dobozokat és salmonideket kell szétlőnünk, de nem kapunk fegyvert, csak egy lerakható tornyot, amit ügyesen kell pozícionálnunk, miközben be vagyunk szorítva járatokba, ahonnan nem tudunk kimenekülni az érkező szörnyek elől.
A Splatoon Raiders minden sarkon teszteli a tudásunkat, de sosem lesz annyira mechanikailag nehéz, hogy ne tudjunk felülkerekedni a kihívásain egy kis gyakorlás után. Mivel az elbukott raidekért is kapunk tapasztalati pontot, így az is megoldást jelenthet, hogy felszenvedjük magunkat arra a szintre, ahol már a fegyvereink eleget csapnak a győzelem kiharcolásához. A karakterünk festéktankjainak ugyanis szintjeik is vannak, ezek növelése különböző statisztikai módosítók feloldását teszi lehetővé: extra HP, extra sebzés és egyebek. A többi kütyü a feloldott fegyevereink és eszközeink képességeit befolyásolják. A Shot Pot nevű hordozható lőtoronyra például aggathatunk sebzés- vagy hatótávnövelőt is, de kis bombákat is lerakathatunk vele. Mindennek azonban ára van, így csak adott mennyiségű extrát szerelhetünk egy-egy kütyübe. Vannak ezek mellett Relicek is, melyek dupla ugrást, kevesebb festék fogyasztást és egyéb passzív extrákat biztosítanak. Mindezeket a választható fegyverek fűzik össze, mert természetesen itt van minden Splatoon klasszikus, a hatalmas ecsettől, a festékszóró gépfegyveren át, a Shrimp Rollerig.
Minden egyes mechanikát finomítottak a fejlesztők, hogy azok jól működjenek egy single player kalandban, de a festéktankunk még mindig kifogy, ha csak nyomva tartjuk a ravaszt. Cserébe még mindig képesek vagyunk elmerülni a padlón maradt festékben, hogy felszívhassuk azt, és folytathassuk a lövöldözést. A legtöbb expedíció azonban vagy időre vagy túlélésre megy, így bizony nem érünk rá folyton elmerülni a talajban: folyton menedzselnünk kell az erőforrásainkat, és figyelnünk kell a pozícionálásunkat, mert könnyen körbevehetnek az ellenfelek vagy lecsenghet az időkeretünk.
A Splatoon Raiders meglepően kemény kihívásokat tud ránk hajítani, ami ugyanakkor nagy motivációt is ad a kitartó grindhoz. Mindig van egy pálya, ahol kinyírnak minket a salmonidok, ami aztán megadja a löketet a cuccaink rendezéséhez és további erőforrások gyűjtéséhez. Ha pedig minden kötél szakad, a Splatoon Raiders tartalmaz kooperatív opciót is, hogy a haverok vagy ismeretlen online jótevők segíthessenek át minket a nehezebb pályákon.
A Nintendo új lövöldéje nem akar több lenni annál, ami, de nem is kell neki. A stúdió kiszabott maga előtt egy célt, ami egy élvezetes, egyszereplős lövölde felépítése volt, és hibátlanul megoldották azt, anélkül, hogy felesleges komplikációkkal maszatolták volna el a mókás kis vegyület lényegét. A Splatoon Raiders nem fogja millióknak eladni a Switch 2-t, de azoknak, akiknek már van otthon egy a konzolból, pár kellemes hétvégét biztosan fog nyújtani.
