Egyszerre vagyok a legjobb és a legrosszabb ember arra, hogy meséljek nektek a Marathonról, az egyik kedvenc stúdióm ugyanis nem nekem csinálta a legújabb játékát.
Ha nem is játszottál soha a Bungie játékaival, a hatását biztosan érezted. Ez a borzasztóan különleges - és különc - stúdió rakta le a konzolos FPS-ek alapjait, amire azóta mindenki szorgosan építkezik és később ugyanígy szabadította rá a világra az MMOFPS-t, még ha nem is hajlandó így hívni. Ezek a srácok a shootermechanika zsenijei, akik sosem féltek kockáztatni, ami a játékipar ismétlésben fuldokló jelenében egy ünneplendő és csodálatos dolog.
Mindezek mellett viszont csináltak egy extraction shootert, amire mind igaz, amit fentebb írtam, viszont ez a zsáner nagyon távol áll tőlem, ezért furcsa mentalizációs gyakorlatként megpróbálok belehelyezkedni valakinek a fejébe, aki nemhogy nem bánja, de még élvezi is, ha egy játék körről-körre kirántja alóla a szőnyeget, majd pár havonta szervertörlésekkel rágyújtja a házat is. Én nem ez az ember vagyok, nehezebben élem meg a veszteséget, mint sokan, ezért sem az eredeti Division dark zone-ja, sem pedig a nagyon sikeres ARC Raiders nem tudott megfogni.
Ha kicsi a tét, a kedvem setét
Azt viszont én is látom, hogy az extraction shooter reneszánszában a Bungie játéka messze a legizgalmasabb és legbátrabb próbálkozás. A zsáner szerelmeseinek a Marathon alapötlete a non-plus-ultra, mert ez a játék azt kérdezi, hogy mi történik, ha a high risk, high reward, lootolós, halálkor mindent elveszítős játékmenetet összeházasítjuk a Bungie tökéletesre csiszolt shooter mechanikáival.
A válasz pedig tényleg attól függ, hogy milyen játékos vagy te valójában, mert a Marathon egy nagyon specifikus játékos számára minden idők legjobb kompetitív shootere, mindenki másnak viszont egy szebb napokat is látott stúdió utolsó - előtti - próbálkozása a fennmaradásra.
A játék egyszerre brutális, addiktív, feszült és meglepően mély. Szerintem ez a legnehezebb műfaj a földön, mert egy extraction shooternek egy olyan különleges élménynek kell lennie, ahol egyetlen sikeres menet után azonnal el akarod indítani a következőt, de még akkor is motoszkálnia kell benned a folytatás gondolatának, amikor harmadszorra szopatnak taknyosra. Na, ezt balanszold ki.
Az alap loopot mindannyian ismeritek, sőt, lehet hogy már unjátok is. Bementek az egyik mapra, megpróbáljátok összekukázni a lehető legjobb lootot, majd pedig mindezt kimenteni, hogy később erősebben mehessetek vissza. Mindezt különféle küldetések színesítik, amikhez fejlődési láncok is kapcsolódnak, egy kis rouge-like csavart adva az élménynek, hogy még akkor se üres kézzel távozz, amikor egyébként üres kézzel távozol. Láttatok már ilyet, de ahogy az összes hasonló játékban, itt is a részletek miatt válik ez igazán különlegessé. Kezdjük a jó dolgokkal.
Mestermű
Ez a legjobb szó. A Marathon legnagyobb ereje egyértelműen a lövöldözés. Mindig nehéz pontosan megfogalmazni, miért olyan jók a Bungie fegyverei és mechanikái, de a Destiny után azonnal otthon érezte magát a kis lelkem, mert a fegyvertípusoknak súlya és "személyisége" van, a kielégítő kattogó gépfegyverektől a pisztolyok istentelen visszarúgásán át a pajzsok poppanásáig minden szinte tökéletesen áll össze azzá a tükörsimára csiszolt élménnyé, amit tényleg csak a Bungie tud összehozni.
Ebben nyilván benne van az is, hogy technikailag a Marathon hibátlan. A lövedékek sebessége, az enyhe célzássegítés, a hitboxok és a találatok visszajelzése mind úgy működnek, hogy egy kicsit jobbnak érezd magad, mint amilyen valójában vagy. Ha a játék egészét nem is érzem annyira magaménak, a stúdió négy másodperces gameplay loopját viszont nagyon, valószínűleg emiatt tartott indokolatlanul sokáig elszakadni a Destinytől is és emiatt nem olyan már a Halo, mint annak idején.
A Marathon viszont nem a barátod, inkább egy olyan szigorú autoriter figura az életedben, akit valamiért mégis megtanultál szeretni. Ez a mozgáson látszik talán a leginkább, a játék azt várja tőled, hogy megfontolt legyél, ott ugorjál, ahol valóban kell, ne essél le túl magasról és közben arra is figyelj, hogy ne melegedjen túl a kis robotod. Ez valójában a staminád, amit később fejleszthetsz, de első körben frusztráló keretek közé szorít, miközben lenyűgözően taktikussá is teszi az élményt, hiszen az esőben is le tudod hűteni magad, ami egy szuper mechanika. Azt éreztem, hogy nagyon ki van ez találva, mert mesterségesen lassít téged, hogy ne rohanj gondolkodás nélkül, fontold meg a lépéseidet, főleg azért, mert a Marathon sokkal inkább a PvP-re épít, mint a legtöbb hasonló játék a piacon.
A dizájngödör, ahova az álmok járnak meghalni
Nemcsak ez a játék gyűlöl téged, hanem mindenki, aki benne rohangál. Furcsán hathat, de ez ad a legtöbbet hozzá az alapélményhez, mert a sokadik kör után még a leglassabbak is elfogadják és feldolgozzák, hogy ebben a dizájnpöcegödörben mindenki arra vár, hogy megszerezze a nehezen összekukázott izéidet, téged is beleértve. Furcsán kielégítő érzés, amikor két csapat szembekerül egymással egy sötét, szűk folyosón, és mindenki próbálja kijátszani a másikat, miközben pontosan tudja, hogy a szokatlanul rövid TTK miatt egyetlen rossz mozdulatba kerül mindent elveszíteni. De belemész, mert a Marathon megtanított arra, hogy lootolni sokkal kevésbé szórakoztató, mint az elhullott ellenfeleid teteméből kihalászni azokat a dolgokat, amiket jó eséllyel majd valaki más lelophat a tiedről.
A játék egyre bonyolódó pályái pontosan ezt a folyamatos, feszült konfliktust szolgálják. A kezdő pálya, a Perimeter viszonylag nyitott és egyszerű, ezért ideális arra, hogy a játékosok megszokják a Marathon világát, a Dire Marsh viszont már tele van nyílt terekkel, ahol sokkal megfontoltabban kell majd közlekedni. A csúcs viszont egyértelműen az Outpost, ami az egyik legjobb extraction shooter pálya, amit valaha készítettek. Iszonyatosan tele van pakolva, remekül építkezik vertikálisan is, tele van titkokkal, rövidítésekkel, rejtett helyiségekkel és persze egy csomó olyan játékossal, aki sokkal ügyesebben tájékozódik, mint te magad. A játékosok folyamatosan azért versenyeznek, hogy megszerezzék a megfelelő kártyákat, bejussanak a pálya közepén található lezárt létesítménybe, és megszerezzék a legjobb cuccokat.
A negyedik pálya, vagyis a Marathon endgame-je a Cryo Archive, ami valójában egy Destiny raid. Az eredeti Marathon játék híres űrhajójának belsejében egy elképesztően összetett kalandon kell végigmenni, biztonsági szinteket gyűjteni, robotokat legyőzni, labirintusszerű folyosókat megtanulni, miközben pontosan tudod, hogy más csapatok is ugyanezen ügyeskednek éppen.
A Cryo Archive az egész Marathon legkülönlegesebb része, amit nagyon kevesen fognak látni.
Ez itt a hardcore elit játszótere, ide azok jönnek, akik nagyon vágják már a Marathont, ismerik a pályát, foson vannak magas szintű cuccokkal és magamfajta koszos kazuárokkal táplálkoznak. Ez egyik oldalról ez tök érthető, a Destinyben sem járt mindenki raidelni, de ez a Cryo nemcsak egy skill check, hanem egy olyan magas küszöb, amiben a játékosbázis egy jó része meg fog botlani és sosem tapasztalhatja meg, hogy milyen csodálatos tud lenni ez a játék.
Ami minden mapra igaz, az a retrofuturisztikus dizájn. Ez a látványvilág a dizájnok Worcestershire szósza, amit vagy imádsz, vagy pedig nem tudsz elviselni. A Marathon, mint játék szempontjából azt mondanám, hogy funkcionális, számomra viszont egy nagyon színes, de közben mégis egysíkúnak ható látványvilág, ami egyáltalán nem vonz, de több olyan emberrel is beszéltem, akik hanyatt vannak esve attól, hogy milyen gyönyörű az egész. Szóval azt mondanám, hogy ez leginkább preferencia kérdése, amit két videó alapján meg fogsz tudni állapítani.
Miért is harcolunk?
Ez nemcsak a legjobb Band of Brothers epizód címe, hanem az a pont, ahol a legtöbben lemorzsolódhatnak a Marathonról.
Mert a játék fejlődési rendszere egyébként kellően addiktív, de ez leginkább preferencia kérdése. Rengeteg küldetés, fejlesztés és tárgy vár rád és minden menetet alapos tervezés előz meg, hogy melyik pályára mész, milyen küldetést próbálsz teljesíteni, milyen alapanyagra van szükséged, és mi kell ehhez. Aztán általában jön egy csapat, aki belerobbantja a világűrbe a terveidet, de ennek ellenére is úgy érezheted, hogy azért haladsz valamerre. Még ha ki is lopják a darabokra tört fém testedből az összes felszerelésedet, gyakran legalább megszerzel néhány alapanyagot vagy teljesítesz egy küldetést, amivel új fejlesztéseket nyitsz meg, megszerezhetsz egy perket, ami csökkenti a futásból származó hőt vagy az esési sebzést. Ezek az apróságok hosszú távon sokat számítanak, mondhatni befogadhatóbbá teszik az élményt.
Mert félreértés ne essék a Marathon egy tanult ízélmény, ami látszólag a gondolatát is gyűlöli annak, hogy új játékosok csatlakozzanak a későbbiekben.
A tutorial kicsit olyan, mintha nem is lenne, a rendszerek nagy részét alig magyarázza el a játék, a Bungie szerint majd a Redditről kibogarászod, hogy melyik mod mire való, hogyan működnek a fejlesztési fák, vagy mit kell csinálnod egy-egy küldetésnél.
Ez önmagában sem teszi barátságossá az első találkozást, de legalább megszokható, ami viszont a századik alkalommal is pontosan ugyanolyan frusztráló, az a borzalmas felhasználói felület. Biztos van köztetek nálam okosabb, de engem már a menü is összezavar, az inventory pedig számomra majdnem használhatatlan. Ez biztosan olyasmi, amin már dolgozik a Bungie, de jelenleg egy átláthatatlan káosz, amiben nem tudom megkülönböztetni egymástól az ikonokat, ami azért is baj, mert meglepően idegesítő számomra, amikor a látszólag ugyanolyan izék között bogarászva ölnek meg.
Marathon 2.0
Ha a UI-t sikerült megoldani, akkor rá is lehet kanyarodni a karakterekre, mert a hero shooter-inspiráció papíron szuper, a gyakorlatban viszont erős balanszolásra szorul. A Runnereknek saját képességeik vannak, van a láthatatlanná váló Assassin meg a gyógyító Triage, de a Destiny karaktereihez szokott kis lelkemnek ezek meglehetősen egydimenziósnak és túl általánosnak érződnek. De még egysíkúságuk ellenére is elég egyértelműen látszanak az erőbeli különbségek, a Recon például sokkal gyengébb, de legalábbis kevésbé hasznos, mint a többiek, az Assassin pedig már most a szóló játékosok rémálma. Az új karakterek érkezése előtt ezt mindenképpen rendbe kell tenni, mert egyedül például nemhogy nem szórakoztató, de kifejezetten idegesítő a Marathon.
Mindezek ellenére a Marathon az idei év egyik legkülönlegesebb játéka. Nyers, kegyetlen, nehezen tanulható, néha kifejezetten ellenséges, viszont mindezek ellenére megtalálta azokat a játékosokat, akik erre nyitottak. Én azt gondolom, hogy a hosszútávú siker és folyamatosan bővülés érdekében muszáj lesz egy kicsit lejjebb hozni a belépési küszöböt, mert a legtöbb játékost már az alapjáték és az első szezon mechanikái is elijesztik, és rossz belegondolni, hogy mi lesz akkor, amikor valaki majd a második szezonnál akar bekapcsolódni, és szembe találja magát a vérben izzó szemű hardcore közösséggel.
Személy szerint lelkes vagyok, tetszik a lore, iszonyatosan jó a játékmenet és a Destinyhez visszakacsintó megoldások pont ott vakarnak meg, ahol viszketek és ezek miatt még talán azt is meg tudom bocsátani, hogy a Marathon gyűlöl engem és egy szép napon mindent elvesz tőlem, amiért olyan sokat dolgoztam.
(Illetve nagyon szeretném, ha a Sony nem szántaná be a Bungie-t a Destiny 3 előtt, úgyhogy kérlek titeket, vegyétek meg!)
