Amikor egy nagy stúdió bejelent egy furcsa projektet, akkor mindig számítani lehet rá, hogy a közösség jó része pesszimistán viszonyul majd hozzá. Hiszen ez valójában változás, eltérés a normától, amiben eredendően benne van, hogy esetleg szubjektíven rosszabb lesz, mint az eredeti. Ne adj isten: MÁS. Én, lelkes kölyöklabradorként ünneplem az innovációs szándékot, hiszen ez volt a mozgatórugója annak a csodának is, amin keresztül az eredeti trilógia gomberőszakolós bélbalettjétől eljutottunk addig a narratív mestermunkáig, amit Cory Balrog kínok között izzadt ki magából. Szóval én alapvetően igyekszem magamhoz képest pozitívan, tárt karokkal, nyitott szívvel - és kigombolt sliccel - fogadni, amikor valaki odajön és azt mondja, hogy ő most kitalált valami nagyon jót, mert reménykedni mindig sokkal szórakoztatóbb, mint bármi a redditen.
De nincs mindig igazam. Sőt, emiatt a hozzáállás miatt gyakran csalódom is, ahogy azt a God of War: Sons of Spartában is tettem. Bevallom, az első pár óra után szomorúan gomboltam vissza a nadrágom, mert Mega Cat Studios sem a God of Wart, sem pedig a metroidvaniát nem érzi annyira.
Mi az a Sons of Sparta és mire jó?
Szóval ez a játék egy metroidvania jellegű mellékszál a God of War univerzumában, ami Kratos előzménytörténetét igyekszik elmesélni az arra legkevésbé alkalmas zsánerben. A történet Kratos fiatalkorában játszódik, amikor ő és testvére, Deimos még a spártai hadseregben próbálnak bizonyítani. A cselekmény párhuzamosan két idősíkon fut, az egyikben a felnőtt Kratos, Terrence Carson csiklóbizsergető hangján meséli el ezt az időszakot lányának, Calliopének, a másik pedig a tényleges kalandot mutatja be, amelyben Kratos és Deimos egy eltűnt fiút keresnek, illetve persze csinálják a szokásos metroidvania és God of War dolgokat.
Nagyon jól hangzik, ugye? Ugye. Megindult a labradoros nyáltermelés és alig vártam, hogy lássam az egyik kedvenc sorozatom és az egyik kedvenc zsánerem nászéjszakáját, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy ez nem lesz nagyon jó, vagy legalább egy különleges élmény.
Nem akarlak letörni, de a Sons of Sparta jóindulattal is csak közepes, amihez nyilván hozzájárulnak az átlagosnál magasabb elvárásaim, amikben jó eséllyel te is osztozol. Ha játszottál az újvonalas God of Warokkal, akkor valószínűleg van egy narratív szint, amit már alanyi jogon elvársz ettől a franchise-tól, ha pedig ismerősen mozogsz a metroidvaniák világában, akkor tudod, hogy mekkorát ment az elmúlt években ez a műfaj az olyan mesterműveken keresztül, mint az Ori, a Hollow Knight vagy éppen a Sons of Spartához legközelebb állítható cím, a Prince of Persia: The Lost Crown.
Még ha ezeket az elvárásokat fel is hígítod a majdnem ismeretlen Mega Cat Studiosszal és eltekintesz attól, hogy minőségi jelzőként ott van a Santa Monica logója is, a Sons of Sparta messze elmarad a God of Warok és a metroidvania úttörői mögött.
Egyre jobb lesz, csak épp sosem lesz jó
A történet elején Kratos nemhogy nem különösebben érdekes, hanem szabálykövető merevségével és lekezelő stílusával nem is különösebben szimpatikus, bár ez a tinikkel kapcsolatban talán nem annyira meglepő. Később ez finomodik és a karakter is árnyaltabbá válik, viszont soha nem érünk a közelébe annak a narratív mélységnek, amit az új generációs játékokban megszokhattunk, vagy amit egyébként minden idők egyik legjobb játékkarakerének coming-of-age története megérdemelt volna.
Ezen egyébként relatíve hamar túl is tettem magam, a metroidvaniák általában nem a történetükkel bilincselnek magukhoz és az első dialógusoknál megkötöttem a békémet azzal, hogy ez most sem lesz másképp. A Sons of Sparta legnagyobb gyengesége viszont a zsáner legfontosabb eleme, a felfedezés. A metroidvaniák sikerét nagyrészt a zseniális pályatervezés alapozza meg, hiszen ezek miatt válnak érdekessé az új képességek, mert játékosként izgalmas kitalálni, hogy hol, mit, mikor és a hogyan tudunk használni ahhoz, hogy továbbjussunk ott, ahol korábban nem sikerült. Ebben a játékban viszont a legtöbb képesség nagyon kötött módon működik, a különböző isteni áldások, vagy boonok többnyire csak bizonyos objektumokra használhatók, egy bizonyos módon és egy bizonyos pillanatban, ami mesterkéltté teszi az egészet.
Ez a mechanikusság egyébként több helyen is visszaköszön a játékban, például az Oriban edződött - és oda gyakran visszavágyó - lelkem nehezen dolgozta fel a nehézkes mozgást és utazást. Kratos eleinte meglepően lassú, ezért az állandó gurulás és ugrálás tűnt a leggyorsabb megoldásnak, amiket hosszú-hosszú képkockányi szünetek szabdalnak, úgyhogy valójában nem tudom, hogy tényleg gyorsabb voltam-e. A legtöbb metroidvania legalább a második epizódjára rájött arra, hogy a dash-t és a dupla ugrást nagyon gyorsan a játékosok kezébe kell adni és nem szabad korlátozni, különben a mozgás nem, vagy csak nagyon későn válik igazán gördülékennyé. A Mega Cat tapasztalanságának számlájára írnám azt is, hogy a gyorsutazás is túl későn, szinte a játék végén válik elérhetővé, amikor már őszintén szólva se lassan, se gyorsan nem volt már kedvem utazgatni.
Tudom, hogy sokaknak hiányozni fognak Kratos tradicionális fegyverei és láncra vert menő pengék helyett kicsit szomorúnak hat a hegyes tűvel kivert bot (ismertebb nevén lándzsa), viszont a harcrendszer ettől függetlenül kifejezetten szórakoztató és valójában itt éreztem azt az újító szándékot és kreativitást, amit a többi mechanikából hiányoltam. A folyamatosan fejlesztgethető lándzsa és az egyre szaporodó képességek és varázslatok összetettebbé teszik a harcokat, ami azért is jó, mert nagyon sok van belőle. A játék érezhetően szeretné, hogy harcolj, hiszen ezen keresztül kapod a fontos nyersanyagok egy részét is, viszont még ez a jobban kidolgozott rendszer sem annyira gördülékeny - vagy éppen brutális -, mint ami védjegyévé vált ennek a sorozatnak.
Én kifejezetten szerettem a játék vizuális stílusát, de az internetet böngészve úgy láttam, hogy ez is elég megosztó. Megértem, hiszen a műbőr sem olyan szép, mint a mű pixel art, de a Sons of Sparta a maga nemében egy kifejezetten szép játék. Ez kevésbé a karaktereken és sokkal inkább az aprólékosan kidolgozott háttereken látszik, amik az jól sikerült zenével együtt néha megteremtik azt a hangulatot, amit ebben a játékban kerestem.
Az a helyzet, hogy a God of War: Sons of Sparta egy középszerű játék, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy rossz lenne. Inkább oké. Van benne egy pár kifejezetten jó ötlet, újszerű mechanika, sokszor meglepően hangulatos és a végére a narratívát is összerántja a félelem, viszont mégsem tudom jó szívvel ajánlani, mert ennél azért bőven jobb metroidvaniák vannak, God of Warokról meg nem is beszélve.
