Szerintem folytatásokat a legnehezebb csinálni. Persze, hatalmas kihívás, amikor egy új világot, karaktereket és játékmenetet kell nulláról megalkotni, majd szép csokorba kötni, de jó esetben bármit is csinálsz, azt nincs mihez hasonlítani, a játéknak nincs mihez felnőnie, a kreativitásod szabadon szárnyalhat, mert nem köt gúzsba valamilyen mesterségesen generált elvárás, amit egy évtizeddel korábban támasztottál saját magadnak. Az én összevissza drótozott agyamnak, ami lelkes labradorkölyökként szabadulna el a kódmezőn, felszabadító érzésnek tűnik új dolgokat csinálni, előre meghatározott keretek között mozogni pedig fullasztóan korlátoltnak. És ezzel nem csak én vagyok így. Nem hiszed? Szerinted miért nincs sok olyan franchise, ami a folytatásával lapot tudott húzni az eredetire anélkül, hogy újraírta volna az alapokat?
A Techland eredetileg egy mezítlábas kiegészítőt szeretett volna csinálni a The Beastből, de addig hízott a dizájndoksi, hogy a fejlesztők végül úgy határoztak, hogy mégsem a második epizódba erőltetik bele az első történetének folytatását, hanem egy teljesen új játékban mesélik el Kyle Crane hattyúdalát.
A következő rész spoilereket tartalmaz a Dying Light és a The Following DLC történetével kapcsolatban.
A Dying Light és egyben Crane történetének végére a The Following rak pontot. Vagyis pontosvesszőt, mint kiderült, mert a kétféle befejezésből csak a kevésbé szomorú, de sokkal furcsább lett kánon, amikor is a főszereplőnk egyfajta hibrid zombivá avanzsál. A The Beastben több mint egy évtizeddel ezután járunk, amikor is egy már-már komikusan gonosz zseni csapra veri hősünket, és olyan kísérleteknek veti alá, amikből nem könnyű felállni, ha nem egy videójáték-karakter vagy.
Azt javaslom, hogy lágyan emelkedjünk is el a realitás talajáról, mert a karaktereknek és a történetnek is az teszi legjobbat, ha mostantól közösen megegyezünk abban, hogy a zombis kalandok narratívájánál általában már az is elsöprő győzelem, ha nem botlik meg a saját logikájában és koherens tud maradni a saját kis világában. Ettől függetlenül szeretném kiemelni, hogy Roger Craig Smith teljes átéléssel alakítja Kyle Crane-t és mondja azokat a szövegeket, amiket emberek a valóságban még sosem mondtak ki. Feltételezem, hogy az előzmények ismeretében senki sem várt The Last of Us-i mélységeket a Dying Lighttól, de még véletlenül sem akarom, hogy csalódjatok, mert ez egy meglehetősen lineáris bosszúsztori, amit közben ügyesen színeznek a világot gazdagító mellékküldetésekkel. Fogalmazzunk úgy, hogy meglepődnék, ha ezt megfilmesítenék. Bár, amilyen lelkesedéssel gyártja Hollywood a videójátékos filmeket és sorozatokat, igazából bármi lehet, úgyhogy felejtsétek is el, amit mondtam.
Mindezek ellenére a Beast története meglepően koherens, nincsenek benne kényszerűen meghozandó döntések mint a második részben, amik feleslegesen szétágaznák a sztorit, csak a különböző NPC-kkel való beszélgetések során szerepjátszhatunk egy kicsit. Számomra a szerepjáték része az élménynek inkább abban merült ki, hogy annyira be voltam szarva a sötéttől, hogy csak akkor mentem ki lámpaoltás után, ha a játék rákényszerített és akkor sem szívesen. Az éjszakai versenyfutások, vagyis a gyanúsan barnás nadrágban menekülések korábban sem voltak különösebben megnyugtató részei a franchise-nak, most viszont olyan horrort sikerült összerakni, hogy szó szerint pánikszerűen kapkodva, elfehéredő ujjbegyekkel nyomom az előrét, ahogy Kyle rápillant az órájára a sötétedés előtt.
Amit a Dying Light mindig jól csinált, azt most is jól csinálja, sőt talán nincs is olyan eleme a játéknak, ami nem lenne lényegesen jobb a korábbi epizódokhoz képest. A játékélményt három epizód alatt sikerült tükörsimára csiszolni, a parkour és a közelharc valójában kifogástalanul működik és most a nehézséget is kifejezetten jól sikerült eltalálni, mert még egy nagyon megfaszázott Crane-nel és a zsebedben a legjobb fegyverekkel is olyan óvatosan közlekedsz, mint hajnali kettőkor a Blaha aluljárójában. A játék a végéig kihívás marad, még annak ellenére is, hogy az újonnan bevezetett Beast Mód valójában szinte már egy cheat, mert ha sikerül a rutinszerű adok-kapokkal betölteni a Morcos O' Metert, akkor Kyle-ből előbújik a kisnyugdíjas, aki elé betolakodtak a Tescóban és szó szerint szanaszét tép mindenkit, aki körülötte van.
Bármennyire is szórakoztató másodperceket okoz ez, és nem egyszer mentette meg az életemet, amikor véletlenül egy kicsit elmértem, hogy mennyire is vagyok ügyes a játékban, az én játékstílusommal nem volt annyira domináns része az élménynek. Ugyanis a The Beastben is vannak lőfegyverek. Mondhatjátok, hogy a belső nézetes közelharcra optimalizált játékot már-már csalás főleg távolsági fegyverekkel játszani, de én bizony abban a pillanatban, hogy a játék felajánlotta, hogy nem kell közel mennem a kicsit túl jól is sikerült élőhalottakhoz, örömmel éltem a lehetőséggel. Ahogy öregszem, egyre beszaribb vagyok, úgyhogy valószínűleg sokkal hamarabb végeztem volna a játékkal, ha nem négykézláb kúszom végig a Castor erdőt lőszer után kutatva.
A Dying Light sorozat legkülönlegesebb része számomra mindig az volt, hogy a nappalok és az éjszakák váltakozása szinte két különböző játékot eredményez. Amíg az égen fent virít az életet adó bogyó, vidáman parkourözök a háztetőkön át és szállok bele páros lábbal a mit sem sejtő zombikba, gondtalanul keresgélek - és gyűjtöm a gyáváknak szétszórt lőszert -, de ha leszáll az este, akkor izzadó tenyérrel spammelem a "túlélő ösztönömet", üldögélek egy sarokban, majd kellemetlenül lassan a seggemen csúszom végig a porban a legközelebbi biztonságos házig. Értem én, hogy csak egy játék, de az alkonyat olyan atmoszférát teremt, mint amikor Will Smith-nek elkezdett csipogni a Casiója a Legenda vagyokban. A századik alkalommal is a hideg borsódzott a hátamon, és videójátékban szerintem egyedülálló élmény az, amit a The Beast nyújt.
A Dying Light: The Beast tökéletes példája annak, amikor egy játék jót tesz azzal, ha visszavesz egy kicsit az ötletekből, és inkább a sorozat legnagyobb erősségeire koncentrál. A földhözragadt talán nem is jó szó, de az biztos, hogy sokkal fókuszáltabb élmény, amelyben az open-world elemek feszesebbek, nem fulladsz bele a melléktevékenységeket jelző kérdőjelekbe, és ami a térképen van, az általában számít is, mert nemcsak egy-egy jobb történetbe futhatsz bele, hanem olyan eszközöket is szerezhetsz, amik valóban hasznosak. A The Beast nem próbálja meg túlszárnyalni önmagát, és ezért nagyon hálás vagyok neki, mert a hasonló franchise-ok gyakran esnek bele abba a hibába, hogy "az eddigi legnagyobb pályát", "a valaha volt legtöbb NPC-t" vagy éppen ezerféle kreatív fegyvert ígérnek, majd a kényszeres fejlődés miatt a legjobb részeik tűnnek el a zajban.
Technikai oldalról az a helyzet, hogy nem igazán tudok panaszkodni, a The Beast egy kifejezetten jól optimalizált játék, ami egy i913900HX procival, 32 giga RAM-mal és egy RTX 4090 mobil GPU-val felszerelt laptopon bőven 100 fps felett tudott maradni magas beállítások mellett is. Igaz, a beállításokban megkértem a videókártyát, hogy képzeljen még oda pár képkockát, de nélküle is teljesen élvezhető framerate-tel ment a játék, olyannyira, hogy kíváncsiságból feltelepítettem a ROG Ally X-re is, ahol alacsony beállítások mellett ugyan nem jó, de egészen játszható élményt nyújtott.
A játékban van ugyan kooperatív mód, viszont cross-play egyelőre nincs. Hatalmas kihagyott ziccernek érzem, hiszen már rég nem ott tart az ipar, hogy egy baráti társaságban mindenkinek ugyanazt a platformot kell preferálnia és nekünk pont nagyon hiányzott, hogy a PlayStation 5-ös pajtásaimmal nem tudtuk együtt játszani a The Beastet. A fejlesztők tudják, hogy erre van igény, de már hónapokkal a megjelenés előtt jelezték, hogy a startra nem lesz kész. Remélem, hogy előbb-utóbb azért sikerül összehozni.
A The Beast a legjobb Dying Light, ami bőven megéri az árát, mert nemcsak egy remek túlélő-horrorjáték, hanem úgy viszi tovább és épít a sorozat legjobb részeire, hogy közben nem fojtja meg magát az ambícióval. Ha szerettétek a korábbi epizódokat, akkor pedig ez számotokra nemcsak, hogy megéri az árát, hanem egyenesen kihagyhatatlan.
Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!
