A Super Mario Galaxis: A film pontosan azt csinálja, amit a címe alapján sejteni lehet: fogja az első rész Nintendo-ünnep jellegét, aztán még nagyobbra, még színesebbre és még pörgősebbre húzza az egészet. A gond csak az, hogy miközben a látvány, az energia és a fan service tényleg maximumon pörög, a történet közben még egyszerűbbé válik, mint legutóbb volt. A film gyakorlatilag az első percektől padlógázzal rohan végig a kozmikus kalandon, és esze ágában sincs hosszabban időzni a karakterein, a konfliktusain vagy az érzelmi pillanatain.
Ez a megközelítés nyilván nem véletlen, mert a film nagyon egyértelműen a gyerekeket célozza, és azt akarja elérni, hogy egyetlen pillanatra se unatkozzanak. Ebben pedig működik is. A bolygóról bolygóra ugráló látványvilág, az állandó mozgás és a Nintendo-utalások végtelen áradata miatt az egész olyan, mint egy gigantikus, folyamatosan zakatoló vidámparki attrakció. Aki azért ül be rá, hogy ismerős figurákat, helyszíneket, zenéket és kikacsintásokat kapjon, az valószínűleg boldogan fog vigyorogni rajta.
Közben viszont egyre inkább az érződik, hogy a fan service már nem plusz réteg, hanem maga a film egyik fő tartópillére. A jelenetek sokszor nem önmagukban erősek, hanem azért, mert felismerünk bennük valamit. Peach továbbra is aktív és jól használható figura, Mario és Luigi működnek együtt, Fox McCloud cameója kifejezetten izgalmas húzás, Lumalee pedig továbbra is ugyanaz a bizarr, kissé nyomasztó kis rémálomüzemanyag, mint korábban.
A Super Mario Galaxis: A film így végül egy nagyon látványos, nagyon energikus, szerethető, de történetileg feltűnően könnyű folytatás lett. Ha valaki még több Nintendo-móka miatt ül be rá, megkapja, amit akar. Ha viszont azt várta, hogy a második rész végre szintet lép narratívában is, annak ez az űrutazás inkább csak szép és hangos lesz, mint igazán emlékezetes.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
