A Super Mario Bros.: A film kapcsán annak idején az volt az egyik legfontosabb tanulság, hogy ez egy valódi kis szerelmeslevél volt a Nintendónak, csak közben akadt benne pár furcsa, sötétebb meglepetés, és egy esetleges folytatásnál már nem ártott volna jobban ráfeküdni a narratívára meg a karakterek kidolgozására. A Super Mario Galaxis: A film erre a felvetésre lényegében azt válaszolja, hogy ugyan már, inkább lőjük ki az egészet az űrbe, tekerjük maximumra a tempót, és csináljunk egy még direktebben gyerekekre szabott, még egyszerűbben fogyasztható, még harsányabb kalandfilmet. Ez a folytatás ugyanis nem mélyebb akar lenni, hanem gyorsabb, színesebb és sokkal inkább az azonnali élményekre csavarodott rá.
És ezt a film már az első percekben világossá teszi. A Super Mario Galaxis: A film nem akar sok időt tölteni azzal, hogy hosszabban magyarázza a világot, nem akar sokat időzni az előző rész következményeivel sem, mert abból indul ki, hogy aki itt ül a moziban, az pontosan tudja, ki kicsoda, mi a tét, és igazából nem is azért jött, hogy egy komolyabban felépített történetet kapjon. A film ezért villámgyorsan felvázolja az új konfliktust, majd azonnal ráfordul a nagy kozmikus hajszára, és onnantól gyakorlatilag meg sem áll. Yoshi megjelenése, Rosalina elrablása, Bowser Jr. felbukkanása, Peach, Toad, Mario és Luigi egymástól való újabb elszakadása, az űrbéli helyszínek, bolygók közötti rohanás mind egyetlen egyenes sínre van felfűzve, és a Super Mario Galaxis: A film erről a sínpályáról egy pillanatra sem akar letérni.
Ez azért is érdekes, mert már az első rész sem arról volt híres, hogy különösen bonyolult, rétegzett vagy meglepő történetvezetéssel dolgozott volna, a Super Mario Galaxis: A film viszont ennél is egyszerűbb lett. Itt már tényleg csak a lehető legtisztább, leggyorsabban követhető váz maradt meg, minden fölösleges kitérő, minden komolyabb dramaturgiai elágazás és minden olyan elem nélkül, ami akár csak kicsit is lelassítaná a legfiatalabb nézők számára tökéletesen befogadható tempót. Ez az a pont, ahol teljesen egyértelművé válik, hogy a készítők ezúttal még inkább a gyerekeket célozták meg narratívában és történetvezetésben is. A Super Mario Galaxis: A film nem akar komolyabb lenni, nem akar árnyalatokban gondolkodni, egyszerűen csak biztos szeretne lenni abban, hogy a célközönsége egyetlen pillanatra sem unatkozik majd.
Ez az egyszerűsítés nemcsak előnyökkel jár. Egy idő után ugyanis már nem azt érezni, hogy a Super Mario Galaxis: A film feszes, hanem azt, hogy túlzottan is leegyszerűsített. Mintha a film minden alkalommal, amikor lehetősége lenne egy kicsit jobban elmélyíteni a szereplőit, árnyalni a konfliktust vagy hagyni, hogy valamelyik érzelmi pillanat egy fél perccel tovább éljen, inkább gyorsan odébbállna a következő látványos helyszínre, a következő poénra vagy a következő akcióra. Emiatt ugyan végig gördülékeny, nézeti magát, de közben ott van benne az a furcsa üresség is, hogy igazából nem sok mindent cipel magával a színes, hangos felszínen túl.
A Super Mario Galaxis: A film másik nagy ismertetőjele a fan service olyan mértékű előtérbe helyezése, ami már önmagában külön teljesítmény. Ez nem az a fajta film, amely néha-néha elrejt egy-egy ügyes utalást a háttérben, hanem az, amely szinte minden jelenetében odakacsint valamerre. Van itt Nintendo-utalás, Mario-utalás, Galaxy-utalás, zenei visszakacsintás, hátterekben megbújó apróság, ismerős tárgy, mozdulat, helyzet, és az egész olyan sűrűn van telerakva ilyen pillanatokkal, hogy néha már azt sem tudja az ember, hova nézzen. A Super Mario Galaxis: A film ebből a szempontból tényleg olyan, mint egy mozgó Nintendo-ajándékcsomag. Aki azért ül be rá, hogy folyamatosan azt érezze, hogy igen, ezt is ismerem, ezt is értem, erre is emlékszem, annak ez maga lesz a mennyország.
Csakhogy a fan service itt nem díszítés, hanem szinte maga a film. Nem egy plusz réteg, nem egy kedves jutalom a rajongóknak, hanem sokszor konkrétan ez adja a jelenetek súlyát és ritmusát. A Super Mario Galaxis: A film nagyon sokszor nem azzal akar hatni, hogy a jelenet önmagában mennyire jó, hanem azzal, hogy a néző mennyire örül annak, amit felismer benne. Ez működik, csak egy ponton túl már látványosan elkezdi kiváltani a valódi történetmesélést. A film egyre többször nem azért szórakoztató, mert ügyesen építkezik, hanem azért, mert újra és újra odadob valami ismerőset. Ez pedig hosszabb távon egy kicsit olcsóbb trükknek érződik, mint amennyire a film valószínűleg szeretné.
A látvány persze közben nagyon is rendben van. A Super Mario Galaxis: A film képi világa pontosan azt hozza, amit egy ilyen címtől várni lehet. Színes, mozgalmas, sokszor tényleg kifejezetten ötletes, a bolygóról bolygóra ugráló szerkezet pedig önmagában ad annyi vizuális játékteret a készítőknek, hogy még akkor is folyamatosan tudjanak újat mutatni, amikor a történet egyébként teljesen nyílegyenesen halad. Az egész filmnek van egy olyan érzete, mintha a Nintendo kedvenc motívumait, figuráit és játékaiból ismerős hangulatdarabkáit összegyúrták volna egy gigantikus, folyamatosan mozgó vidámparki attrakcióvá. Ezzel pedig nehéz vitatkozni, mert a Super Mario Galaxis: A film tényleg látványos, tényleg energikus, és tud olyan pillanatokat hozni, amikor egyszerűen jó nézni, mennyire bátran nyúl az egész kozmikus játszótérhez.
A szereplők közül Peach ezúttal is erősen jelen van, és továbbra sem az a klasszikus, passzív hercegnőfigura, akit csak meg kellene menteni. Van súlya, van mozgástere, és a film láthatóan szeretné megtartani őt aktív, cselekvő központi figurának. Mario és Luigi továbbra is jól működnek együtt, de a Super Mario Galaxis: A film esetükben sem próbál igazán mélyebbre ásni. Egyszerűen nem ez érdekli. A karakterek itt elsődlegesen funkciók egy pörgős kalandgépben, és csak másodlagosan személyiségek. Ez a gyerekeknek szánt ritmusban érthető döntés, csak éppen a film emiatt sosem lesz igazán több egy nagyon ügyesen összerakott, nagyon látványos felszíni élménynél.
Az új mellékszereplők közül viszont akad egy kifejezetten izgalmas húzás. Fox McCloud felbukkanása ugyanis nem pusztán egy újabb kipipált név, nem csak egy rajongóknak bedobott pillanat, hanem tényleg olyan cameo, amelynek van energiája. Már önmagában az is érdekes, hogy a Super Mario Galaxis: A film ilyen irányba nyit, de még fontosabb, hogy Fox jelenléte nem érződik teljesen erőltetettnek. Röviden is tud olyan pluszt hozni, amitől az ember rögtön elkezd tovább gondolkodni, hogy ebből a filmes játszótérből még mennyi minden sülhet ki. Ez a fajta univerzumépítős gesztus önmagában még persze nem ment meg egy filmet, de itt legalább tényleg van benne valami izgalom, nem csak kötelező marketingfogás.
És akkor persze ott van Lumalee. Az első részben is ő volt az a figurácska, akiről az ember úgy jött ki a moziból, hogy jó, ezt az ötletet most mégis hogy engedték át egy alapvetően családi animációs filmben. A Super Mario Galaxis: A film szerencsére vagy sajnos ezt a bizarr kis mellékszálat sem hajlandó teljesen elengedni. Lumalee most is felbukkan egyetlen gyors jelenet erejéig, és továbbra sem lett kevésbé nyomasztó attól, hogy ezúttal kevesebb idő jut rá. Ugyanaz a halálról elmélkedő, végtelenül para kis kék csillag maradt, akitől normális emberként továbbra sem nagyon lehet tudni, mit kellene érezni. Viccesnek kéne találni, mert annyira abszurd, vagy inkább aggódni kellene, hogy hány kisgyerek fog emiatt este furcsákat álmodni. És igen, még mindig nem teljesen világos, hogyan nem fognak megállni a növésben a gyerekek emiatt a nihillista kis lény miatt.
A Super Mario Galaxis: A film egy sajátos folytatás lett. Sok mindenben még bátrabb és még nagyobb, mint az első rész, de közben a lényegi történetmesélésben nemhogy nem lép szintet, hanem még egyszerűbbé is válik. A film egyértelműen a gyerekekre lő, és ezt nemcsak a humora, hanem a történet ritmusa, szerkezete és általános működése is bizonyítja. Közben a Nintendo-rajongókat gyakorlatilag megszakítás nélkül eteti mindenféle utalással, easter eggel és kikacsintással, ami sokaknak bőven elég lesz ahhoz, hogy végig vigyorogják az egészet.
Ha az első részben azt szeretted, hogy egy színes, könnyen szerethető, végig pörgő Nintendo-ünnep volt, akkor a Super Mario Galaxis: A film valószínűleg még jobban be fog találni nálad. Ha viszont abban reménykedtél, hogy a folytatás majd egy fokkal bátrabb lesz történetben, karakterekben és netán még érzelmi súlyban is, akkor ezt az űrutazást inkább úgy fogod megélni, mint egy elképesztően látványos, nagyon ügyesen összerakott, de végül mégis meglepően könnyű attrakciót. Szórakoztató, szerethető, tele van energiával, csak közben egy pillanatra sem akar több lenni annál, mint aminek elsőre látszik.
