Magyarországról egyedüliként lehetőségem nyílt nemrég arra, hogy Párizsban kipróbálhassam a Nioh széria harmadik részét. Jártam már pár helyen abból a célból, hogy játékokat nézzek meg és próbáljak ki, Párizs sem ismeretlen számomra, de összességében az a helyzet, hogy több mint tíz éves szakmai pályafutásom alatt ez volt az egyik (ha nem a) legfurább sajtóutam, de ennek extrém részletei semmilyen formában sem kapcsolódnak magához a játékhoz.
A Nioh 3-at ugyanis egészen egyszerűen imádtam, és semmit sem tudott a játék érdemeiből csorbítani az, hogy nagyjából egy órán keresztül kellett kergetni a számomra megrendelt taxit a reptéren, vagy az, hogy a szállásomon egy titkos, a hatodik emeleti lift után már csak csigalépcsőn megközelíthető hobbit-lukban húzhattam meg magam, ahol kiegyenesedve zuhanyozni sem tudtam, olyan apró volt a belmagasság. Mindez teljesen lényegtelen volt azonban, ugyanis nagyjából öt órán át nyüstölhettem a Nioh 3 teljesen új, máshol még be nem mutatott demóverzióját, és bár hulla fáradt voltam, mivel aznap hajnali 3-kor keltem, hogy elérjem a reggel 6-kor induló gépet Párizsba, mégis este széles vigyorral az arcomon ballagtam vissza padlásszállásom tulajdonképpen a maga módján egészen otthonosan minimális négyzetméterei közé.
Harmadik Nioh, háromszoros intenzitás
A Nioh-sorozat sosem volt a könnyed élmények birodalma. Már az első rész is egy sötét, mitológiával átitatott, sebészi precizitást igénylő akció-szerepjáték volt, amely a Sengoku-kor leginkább borzongató oldalát mutatta meg - ez mondjuk nem a világ legnagyobb vállalása, hiszen hadakozó fejedelemségek korának is hívják ezt az időszakot. A 2020-as Nioh 2 tovább mélyítette a formulát: teljesen testreszabható főhős, új fegyverek, hibrid ember-yokai képességek és egy olyan pörgős harcrendszer érkezett, amelyet a rajongók világszerte imádtak. A számok pedig magukért beszéltek. Nyolcmillió eladott példány felett már nem kérdés, hogy a Team Ninja saját stílust teremtett a soulslike műfajon belül, amely különös eleggyé formálja a valós történelmet, a japán folklór lidérceit és a kihegyezett reflexekre épülő akciót.
A Nioh 3 pedig értelemszerűen ezen örökségek mentén halad tovább. A főhős ezúttal Tokugawa Takechiyo, a későbbi sógun, akinek útja egyszerre személyes jellegű és kozmikus ívű: testvére, Tokugawa Kunimatsu ugyanis démoni hatalmakat fogad magába, hogy megdöntse bátyja hatalmát, ezzel pedig Japánt ismét káoszba taszítja. A Nioh 3 nem csupán új korszakot nyit a sorozatban (új mechanikákkal, két eltérő harci stílussal, brutális kihívásokkal és egy időutazással átszőtt történettel) hanem egyértelmű üzenetet is hordoz: a Team Ninja még mindig tudja és akarja is emelni a tétet.
A harcrendszer, amely a határaid kitolására játszik
A Nioh 3 visszahozza a klasszikus Ki-alapú harcot, de a rendszer agresszívabb, dinamikusabb és büntetőbb is lett, mint valaha. A Ki itt nem egyszerű stamina, hanem egyfajta stratégiai alap. Erősebb támadások, védekezés, kitérések, technikák - minden egyes mozdulatnak ára van. És miközben a játékos még mindig képes Ki Pulse-zal visszanyerni energiája egy részét, a yokai ellenfelek immár nem képesek erre. Ez súlyos taktikai előnyt hoz magával: ha sikerül kimeríteni ellenfeled Ki-jét, egy pusztító Grapple fogással gyakran végzetes erejű csapást mérhetsz rá.
A harc két merőben eltérő megoldás mentén épül fel: a szamuráj és a nindzsa stílus között egyetlen gyors gombnyomással váltva teljesen más ritmusú összecsapásokat élhetünk át. A szamuráj stílus lassabb, erőteljesebb, a harci állásokra épül, és az Arts Gauge ad hozzá bónuszokat - több sebzés, alacsonyabb Ki-fogyasztás, egymás után köthető Martial Arts technikák - ilyesmikre kell itt gondolni. Ez a mérő, mármint az Arts Gauge automatikusan töltődik, ha támadunk vagy védekezünk. A deflect újításként jelenik meg: tökéletes pillanatban alkalmazva visszatölt Ki-t, miközben felfrissíti az Arts Gauge és Ninjutsu töltőket is. A nindzsa stílus ennek tökéletes ellentéte: könnyed, gyors, mozgékony, támadásai alig fogyasztják a Ki-t, és a Mist technika lehetővé teszi, hogy egyetlen elsuhanó mozdulattal táncoljunk ki a halál elől. A Footstool Jump még tovább viszi ezt: a játékos a levegőből rúghatja meg az ellenfelet, majd átlendülve a feje felett és a hátába kerülve brutális sebzést okozhat.
A két stílus közötti váltás akár a csata közben is bármikor megtörténhet. Ha a játékos tökéletes időzítéssel vált, a Style Shift nemcsak folytatja a kombót, hanem a vörösen izzó, Brust Attack nevű yokai támadások csúcspontján Burst Breakkel szakítja meg az ellenfél csapását, HP-t és Ki-t darálva le róla, illetve a lény maximális Ki értékét is csökkenti. A harc ilyen mélysége olyan ritmust ad a Nioh 3-nak, amely egyszerre precíz és kaotikus, és könyörtelenül ragaszkodik ahhoz, hogy minden hibáért megfizess, ugyanakkor a jutalmad sem marad el, ha ráéreztél a mechanikákra.
Ne gondoljátok azonban azt, hogy játék bármit is rátok szeretne kényszeríteni. Én például a Nioh 3-mal eltöltött körülbelül öt óra szinte egészét a szamuráj stílusban töltöttem el, mert nekem személy szerint az feküdt a legjobban, ha felső harci állásban egy ormótlan nagy odachi karddal püföltem a szörnyeket, és csak akkor váltottam nindzsa stílusra, ha az adott helyzet pár pillanatra mindenképpen megkövetelte azt.
A túlvilág kézzelfogható súlya
Nyilván ahogy azt sejteni lehetett, a Guardian Spiritek is visszatérnek, és bizony sosem voltak még ennyire fontosak. A játékos Kusanagi vagy Nekomata vezetésével indul útnak, majd új szellemekkel találkozik, amelyek egyenként saját képességeket adnak. A Spirit Force Gauge a harcban töltődik, és különleges technikákat tesz elérhetővé, amelyek képesek a yokai maximális Ki-jét is rombolni - ez sok esetben kulcsfontosságú a túléléshez, hiszen nem annyiról van szó, hogy lefarigcsálunk valamennyit a szörnyeteg aktuális Ki értékéből, hanem permanensen csökkentjük annak maximumát.
A Living Artifact visszahozza a megszokott "félisten üzemmódot", ahol a játékos ideiglenesen kvázi halhatatlanná válik, valamilyen menő, misztikus alakot vesz fel, és képes visszaverni a legerősebb támadásokat is. Minél tovább küzdesz, annál gyakrabban tudod aktiválni, ami különösen jól jön a Crucible nevű kihívások során. Ezek a zárt, démonoktól fertőzött zónák a sorozat csúcspontjai közé tartoznak, ahol minden yokai erősebb, gyorsabb és agresszívebb. A Life Corrosion nevű negatív állapot ilyenkor megmérgezi a játékost: a maximális életerő fokozatosan csökken, amíg újra meg nem tisztítjuk kicsit azt az ellenségek legyőzésével vagy visszatérésünkkel saját sírunkhoz egy feltámadás után.
Itt jönnek képbe továbbá a Crucible Weapons nevű kétélű fegyverek, amelyek brutális sebzést mérnek a yokaiokra, de cserébe a játékos életéből is elvesznek minden csapás után. Ez a mechanika drámaian megemeli a kockázat-jutalom egyensúlyt: a kérdés mindig az, hogy meddig mered még tovább használni ezt erőt. A Lesser Crucibles és Crucible Spikes nevű helyek kisebb, de ugyancsak fojtogató arénák, amelyek megtisztítása állandó előnyöket ad: legyenek azok épp erősebb Guardian Spiritek, gyorsabban töltődő Amrita, vagy új Spirit Veins a világban - ez utóbbi egyfajta közlekedési mód, gyakorlatilag nagyon gyorsan átpakol minket fix A pontból fix B pontba.
Magában a demóban is lehetőségünk volt megtapasztalni, milyen komoly kihívásokat rejtenek a Crucible-ök, és azt kell mondanom, még a tapasztalt Nioh-veteránoknak is érdemes lesz alaposan felkötniük a szamuráj- vagy nindzsagatyót, mert itt minden korábban megszerzett rutinjukat és tudásukat latba kell vetniük. Nem lehetetlen persze a feladat, de pont a nagyobb kihívás miatt lesz édesebb a győzelem.
Lennél a GS közösség tagja? Gyere a GS Party/Chat Facebook csoportba, dobj fel témákat, dumálj régi és új GS írókkal, olvasókkal!
Történelem és mítosz
A Nioh 3 világának ereje abban rejlik, hogy több korszak és régió között utazunk a sztori során. A Totomi, Kyoto, Edo, vagy Bakumatsu korszakok mind-mind saját, meglehetősen nagy bejárható pályával, új ellenségekkel és saját titkokkal bírnak. Ez az időutazós megközelítés már önmagában is érdekes, a korábban abszolút kisebb, zárt pályákra tagozódó Nioh széria esetében viszont az az igazán nagy váltás, hogy minden korszak egy önálló, kvázi nyílt világ, óriási játéktérrel (ezt egyébként open-fieldnek nevezik a fejlesztők). Miközben felfedezzük az egyes korszakokhoz tartozó grandiózus pályákat, a változó Exploration Level rendszere folyamatosan jutalmazza a felfedezést a térkép feltárásával, statnöveléssel, új melléktevékenységekkel és gyűjthető apróságok feloldásával.
A Kodama, Sudama és Scampuss nevű kedves kis lények mind visszatérnek, de most Chijiko is csatlakozik hozzájuk: ez egy apró yokai, amelynek közelségét harangszó jelzi, és ha repkedés közben kilőjük őt (nem viccelek), akkor mellénk bújik, a kis aranyost megsimogatva pedig ritka jutalmakat kapunk. A világ tele van jóindulatú furcsaságokkal, ahogy az a Nioh esetében mindig megszokott volt, hiszen az összes borzalom mellé kell valami kedvesség is. Az érem másik oldala is jelen van persze: a Crucible Wraithek az ismerős világ rémségeinek legsötétebb változatai: vörös-fekete füstködben úszó démonok, amelyek lelke Soul Core formában szerezhető meg. Ezeket az Onmyo Box segítségével varázstárggyá vagy idézőpecsétté alakíthatjuk, amelyek még tovább mélyítik a harcrendszert.
A Nioh 3 egy olyan sűrű, sötét és adrenalintól túlfűtött élmény, amely a sorozat minden erényét összegyúrja, bővíti és továbbfejleszti. Miközben tiszteletben tartja a Nioh alapfilozófiáját, új rendszerekkel, mélyebb harci lehetőségekkel és az időn átívelő történetével olyan játékot alkot, amely mellett nehéz lesz elmenni. És ki tudja, talán végre még sztori szinten is sikerül valami értelmezhetőt gurítani, mivel bár a Nioh és Nioh 2 játékmenete, harcrendszere zseniális volt, azért történetmesélés terén sosem érték el az alkotók a felsőpolcos szintet. Most még akár ez is benne lehet a közmondásos pakliban.
