Annak ellenére, hogy a média, azon belül is a sajtó és maga a GS sem valaha volt legkönnyebb és leggördülékenyebb időszakát éli, időről időre történik valami, ami egyfajta elismerése az elmúlt közel 30 évnek és a jelenleg tett erőfeszítéseinknek egyaránt. Idén ezek egyik legnagyobbika egyértelműen az volt, hogy portálunkat beválogatták a The Game Awards szakmai zsűrijébe, így mi is leadhattuk szavazatainkat az egyes kategóriákra, még ha nem is értettünk egyet végül minden győztessel.
Emellett arra is lehetőséget kaptunk, hogy a szerkesztőség delegáljon egy tagot, aki személyesen is részt vehet az átadón. A csapat közös megegyezés alapján úgy döntött (gyakorlatilag senkinek nem volt kedve a 12+ órás repüléshez, szorozva kettővel, így a legkisebbet dobtuk az oroszlánok elé - Csirke), hogy én legyek az a tag, én pedig amellett, hogy rendkívül izgatott voltam, azóta is büszke vagyok arra, hogy a döntés születése és az utazás között eltelt idő alatt csak kétszer kellett nadrágot cserélnem annak a gondolatára, hogy teljesen egyedül átrepüljem a fél világot.
Azóta hazaértem, így aki nem arra fogadott, hogy ott ragadok, kitoloncolnak Mexikóba, szörnyethalok, vagy épp ezek valamely kombinációja, az bizony bukta a pénzét (bár ezekre valószínűleg eleve alacsonyabb volt az odds, mint arra, hogy épségben megjárom). Kaptam egy extra napot is, így Hollywood ennyi idő alatt bejárható nevezetességeit is megnéztem. Végigjártam a hírességek sétányát, megnéztem a kéz és láblenyomatokat a TCL Chinese Theaternél és felmentem a Griffith obszervatóriumba is, ahonnan remekül látszik a Hollywood felirat (ami nem akkora, mint gondoltam - that's what she said).
Ám a metropolisz méretű Blaha Lujza tér érzetét keltő Los Angeles mellett azért mégis csak dolgozni voltam kint, még akkor is, ha az itthon maradt és az átadó eseményeiről hajnalig körmölő kollégáim vitatkoznának is ezzel. Mindenesetre december 11. egészében a videójátékokról szólt. A The Game Awards gálát megelőzően az S-Game irodájában jártam, a srácok ugyanis úgy voltak vele, ha már egyébként is a világ minden tájáról jelen vannak újságírok az esti átadó miatt, lehetőséget biztosítanak kipróbálni a Phantom Blade Zerót. Én is így tettem, a benyomásaimat pedig hamarosan olvashatjátok is, elöljáróban annyit, hogy a koncepció ígéretes, de azért szeptemberig lesz még min dolgozni a csapatnak.
Miután itt végeztem megebédeltem, majd némi belvárosi nézelődés után a Peacock Theaterbe vettem az irányt, ahol helyi idő szerint délután fél 5-től már kezdődött is a show. Hogy ez milyen élmény volt, azt remekül leírja egy beszélgetés, ami az előttem lévő sorban játszódott le egy gyanúsan újságírónak kinéző fickó és egy elegánsan öltözött, nagy valószínűséggel kísérőként érkezett hölgy között. Az úr megkérdezte a nőt, hogy tudja-e mire számítson, mire azt felelte, hogy csak annyit tud, díjakat fognak átadni. Erre az általam újságíróként aposztrofált pasas csak annyit mondott "olyan is lesz, de nagyrészt a sötétben fogunk ülni és videójátékok előzeteseit nézzük".
Természetesen nem hazudott. A helyszínen ugyanazt a műsort láthattuk, amit ti odahaza online néztetek, csak épp élőben, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Mókás volt, hogy érezni lehetett a különbséget a valóban nagy bejelentések és azon előzetesek között, melyek csak és kizárólag azért voltak ott, mert a stúdió megvette a reklámhelyet. Ezeket a helyszínen nem is a nagy kivetítőn mutatták, hanem csak a két kisebb kijelzőn, ahol gyakorlatilag az online közvetítés képét lehetett figyelni.
Természetesen a nagyobb durranások esetén a közösségi reakció egy intenzívebb élményt teremtett az előzeteseknél, mint ha az ember csak otthonról követné figyelemmel az eseményt, de mint "experience", ez önmagában még inkább egy mozi előtti reklámösszeállítás érzését keltette. A show legerősebb pillanatait minden esetben azok a momentumok jelentették, amikor valamilyen performansz is tartozott hozzá. Többek között statisztákkal és színészekkel előadott kisebb jelenetek, mint például a Control Resonant vagy a Divinity előtti röpködő emberek tették igazán "megérőssé" a jelenlétet.
A valódi GOAT viszont minden esetben az élőzene volt. A The Game Awards Orchestra ezúttal is kitett magáért és a legemlékezetesebb pillanatokat hozták el. Személyes kedvencem a nyitány volt, ahol az Une vie à t'aimert adták elő kiegészülve a játék zeneszerzőjével, Lorien Testarddal, énekes fronton pedig a soundtracken is hallható Alice Duport-Percierrel és Miki Martz-cal, aki Victor Borbát helyettesítette. Ugyanakkor természetesen fantasztikus volt élőben hallani a Game of The Year jelöltjeit beharangozó produkciót is, ami mindig az esemény egyik fénypontja, Flute Guy pedig most is kitett magáért. Kiemelendő még az Evanescence rövidke fellépése is, ahol a Devil May Cry sorozathoz írt Afterlife című dalt adták elő. Számomra ezek voltak azok a pillanatok, melyek ténylegesen feledhetetlenné teszik az eseményt, az élményt pedig megkoronázta, hogy a Sandfall Interactive csapatát is sikerült elkapnom egy kép erejéig, és személyesen is gratulálhattam nekik az Expedition 33 sikeréért (még akkor is, ha nem minden kategóriában szerzett díjjal értek egyet, de a GOTY-t egyértelműen megérdemelték).
Ez volt hát röviden az utam a 2025-ös The Game Awardsra, ami amellett, hogy a GS-nek is egy remek lehetőség volt, számomra is megtiszteltetés, hogy én képviselhettem első magyarként a csapatot ezen a rangos eseményen. Életre szóló élmény volt, ezúton is köszönöm drága szerkesztőtársaimnak is, hogy megadták erre a lehetőséget! (Szívesen, most már csak az érdekel bennünket, hogy milyen ajándékokat, meglepetéseket, kedvességeket hozott Rixon a csapatnak - Csirke)
