Sokak szemében csak egy halom vasdarab, de azért ha valaha lenyitottad a számítógépház oldalát, feltételezzük, hogy alapvetően pozitívra váltott az összkép a fejedben. Az egész rendszer működése egységként és részelemenként bámulatos csapatmunka, ráadásul van egyfajta hierarchia a gépházon belül, de mi most nem a processzoros és videokártyás legendákra helyezzük a hangsúlyt jelen cikkünkben. A főkomponensek technológiai jellemzőit és teljesítményét tekintve alapvetően határozzák meg a PC erejét és tudását, vannak azonban azok az elemek, amikről a kelleténél kevesebb szó esik, nemcsak most, hanem úgy általában.
Persze, előfordul, hogy egy-egy felkapott téma, technológiai ugrás vagy felhasználói igényváltozás kiemeli a sötétből a mellőzött hardvereket, de a tapasztalat az, hogy amint fordul a "szélirány", olyan gyorsan tűnik el a süllyesztőben a korábban fényárban úszó márka. A Creative-féle Sound Blaster történetet tiszteletlenség lenne eképp jellemezni, de az is tény, hogy aki ott volt a hangkártyák aranykorának csúcsán, mint felhasználó, most furcsállhatja, hogy ez a PC-s összetevő valahogy minden fronton kikerült a PC-építős radar alól. Félreértés ne essék, a számítógépes audio manapság is legalább annyira fontos, mint két-három évtizeddel ezelőtt és a Sound Blaster, vagyis Creative, mint cég is él. A fő különbség talán ott van, hogy más miatt kerül számításba, másképp értékelik és a platformközpontúság kialakulása egyfajta elnyomásba terelte a hanggeneráláshoz szükséges, dedikált eszközöket.
Egy Creative elme tündöklése
Senki ne csináljon belőle hiúsági kérdést, és a fiatalság érzése semmiképp se keltsen rossz érzéseket, de a Creative Technology első perceit 1981-ben élte meg, ami egészen távolinak tűnik. Pedig mintha tegnap vásároltuk volna az első Sound Blaster hangkártyákat, majd dobtuk el a hajunkat a Live! verzióktól, és nem keveset értetlenkedtünk az Audigy 2 és 4 közötti minimális különbségeken. Majd egy teljesen új széria, az X-Fi eljövetele igyekezett a hangkártyákra terelni a figyelmet: ez a széria a hangképzést, mintavételezést, átvitelt mindvégig mérnöki szemmel emelte magasabb szintre.
A sikersztorik természetesen nincsenek meg kisebb vagy nagyobb bukások nélkül, a Creative mindennapjait sem kerülték el a zökkenők. Ilyen ez a hardverbiznisz, amit az alapító Sim Wong Hoo egészen az idei évig töretlen lelkesedéssel képviselt és alkotott benne. A 67 éves korában elhunyt géniusz kiemelkedő érzékkel látta a PC-piac fejlődési irányait, ütemét, és az elsők között ismerte fel a játékos élmények fontosságát és jövőjét. Nagyon egyszerű összegzésnek tűnhet, de a Sound Blaster tündöklése annak köszönhető, hogy nemcsak a hardvert látta benne a vállalat, hanem az iparági partnerségi lehetőséget. A vízió bejött, a számítógépek játékos és multimédiás célú felhasználása robbanásszerűen terjedt a 90-es években, és a fejlesztések tulajdonképpen ezt a két kategóriát priorizálták partneri szinten is.
Amikor a Microsoft 1990-ben bejelentette a "Multimedia PC" nevű konfigurációs szintet, már akkor Sound Blaster hangkártya szerepelt a hivatalos ajánlásban; az ilyen együttműködések pedig aranyat értek, miközben a felhasználók polcról levehető, hardveresen és szoftveresen kompatibilis multimédiás és játékos csomagokat kaptak. Ma már elképzelhetetlen, de a Creative-nak létezett olyan terméke, amiben a hangkártya mellé egy 1x-es Matsushita CD-olvasót és mindenféle multimédiás programot mellékeltek. Nincs ebben semmi forradalmi? Lehet, de Wong Hoo kitűnő érzékkel vezette a Creative hajóját ebben az évtizedben, és nagyon úgy tűnt, hogy a 2000-es évekbe lépve sem csökken a vállalat lendülete.
Az ötödik generációs aranykorszak
A lapka, ami tömeges sikert és éljenzést ért el és vélhetően nagyon sokan emlékeznek rá: EMU10K1. A 2,44 millió tranzisztorból felépülő DSP chip (Digital Signal Processor) 16 bites felbontást és 48 kHz-es mintavételezést támogatott, ami egyébként később az egyik akadálya lett a további üzleti sikereknek. De ne szaladjunk ennyire előre, az SB Live!, valamint ennek különböző kiadása (Gold és 5.1) nemcsak az összepakolt szolgáltatások és a hardver képességei miatt ért el sikereket, a rettentően agresszív üzletpolitika nem hagyott komolyabb teret másnak. A felvásárlásokat és erőteljes marketingkampányokat kiegészítve a szoftveripari partnerségek erős elegyet képeztek, ami mellé merész árazás társult; a felhasználók rengeteget kaptak a pénzükért, még ha azok sok esetben csupán csak marketingüzenetekbe csomagolt egyszerű funkciók voltak is.
Dübörgött a többcsatornás hangfeldolgozás és megszólaltatás ebben az időszakban, a kezdeti négycsatornás kialakítást 5.1-es és később 7.1-es variánsok egészítették ki, miközben a játékosok az EAX (Enviromental Audio Extensions) verziószámának növeléséért izgulhattak. Ez utóbbi volt az egyik aduász a játékfejlesztői kapcsolatokban. A hardveres szinten gyorsított környezeti hanghatások a többcsatornás megszólaltatással lenyűgözték a játékosokat. Vagyis inkább valami olyasmit kaptak az EAX-szel a játékosok, amire más nem helyezett ekkora hangsúlyt, a Creative viszont tűpontos stratégia mentén haladt.
Ennek a szigorú üzleti alapokon számolt menetrendnek felemás szereplőjeként érkezett meg a nagy utódnak szánt Audigy hangkártyacsalád, ami egyfajta szolid evolúciós fejlődés az EMU10K1 lapka életében. A 16 bites feldolgozás és a 48 KHz-es mintavétel megmaradt, az EAX-támogatás azonban 3.0-s szinte lépett és az 5.1-es csatornakiosztás alapértelmezetté vált. Az igazi Audigy utód inkább az EMU10K2.5 kódnevű lapkára épülő 2-es főverzió, aminél a hardver végre képessé vált a 24 bit/192 kHz mintavételezésre, a Dolby Digital EX 6.1 és 7.1 dekódolás támogatása mellé pedig a gyártó történetében először felkerült a "THX Certified" plecsni is. Az Audigy 2 ZS kötelező finomhangolása még elfogadható volt, ám a modellváltás hirtelen 4-es főverzióra ugrott, valójában azonban csak további frissítések történtek a nyomtatott áramkörön és a szolgáltatáskínálaton, a DSP-lapka nem változott. Ezzel addig nem is volt baj, amíg az Audigy 4-es kártyák többet kínáltak elődjeiknél, az a bizonyos "Value" modell azonban sok esetben a 2-es elődöknél is gyérebb tudású volt; igazi töltelékmodell, alacsony ársávba pozicionálva. Ez pedig igen rosszul vette ki magát.
Az utolsó nagy roham
Lehet, hogy a gyártó szemszögéből nézve ez nem így látszik, de felhasználói szemmel talán az X-Fi sorozat volt az utolsó, ami óriási, az Sound Blaster örökségnek megfelelő feltűnést keltett. A Creative mérnökei az EMU20K1 és K2-es lapkákba mindent belesűrítettek, amit lehetett, az elődökhöz képest elért 24-szeres számítási kapacitástöbblet letaglózó. Azonban ez már inkább egy másik történet kevéssé ismert utódmodellekkel. Az alaplapi integrált hangvezérlők fejlődése miatt egyre nehezebbé vált a dedikált hangkártyák helyzete, a gyártó más területeken, piacokon próbált és próbál a mai napig további sikereket elérni.
