Új rovatunkban klasszikusokat, kultfilmeket és -sorozatokat veszünk elő, olyan produkciókat, melyek meghatároztak stílusokat, elindítottak karriereket, kialakítottak trendeket és és az évek során igazi mérföldköveké váltak. Első kiszemeltünk idén ünnepli 55. életévét, de életkora maximum a főszereplő frizuráján és járművek modelljén látszik.
Rémálom az országúton
Sokunk rémálma az, hogy valami üldöz minket. Lehet ez egy álarcos figura, az adóbehajtó, de valami egészen extrém dolog is. Én például egyszer arra riadtam csomóba gyűrt lepedőmet markolva, hogy egy cápa hajkurászott, no nem csak a vízben, hanem a parton is. Sőt, talán még a lépcsőn is utánam jött. Ez az üldözéses rémálom egész zsánereket szült - gondoljunk csak a slasherekre -, és egészen sajátos formában manifesztálódott Richard Matheson, a Legenda vagyok és számos Szürkületi zóna-epizód írója előtt. Los Angelesbe tartó hosszú útján rá merészelt dudálni egy nyergesvontatóra, amely bosszúból végigkergette a fél államon, majd nagyobb tömegét és erejét kihasználva leszorította az útról, majdnem véget vetve a szépreményű író karrierjének.
Azt követően, hogy a rémült Matheson alsót cserélt, elhatározta, hogy klausztrofóbiás perceit megosztja másokkal: írt egy rövid sztorit, amely röpke nyolc év múlva, 1971 áprilisában meg is jelent a Playboyban. És bizony a Földön léteznek olyan emberek is, akik nem a cickók miatt veszik az újságot, hanem a cikkekért. Nona Tyson, Steven Spielberg akkori titkárnője megmutatta az aspiráns rendezőnek a történetet, aki azonnal beleszeretett. Ekkoriban a Universal már megvásárolta annak megfilmesítési jogait és éppen rendezőt keresett hozzá, aki péntek esti tévéfilmet forgathatott volna belőle (az ABC számára). Spielberg Amblin című rövidfilmje és néhány általa dirigált tévésorozat-epizód meggyőzte a Universal producereit arról, hogy a fiatal srác megfelelő kvalitásokkal rendelkezik egy ilyen televíziós produkció megrendezésére.
Nem lehet kijelenteni, hogy a főleg westernfilmekről és -sorozatokról ismert Dennis Weaver seggét verte a földhöz örömében, mikor megkeresték a film forgatókönyvével (azt követően, hogy többek között Gregory Peck nemet mondott rá), ugyanis rühellt vezetni. Eme filmet követően biztos nem jött meg hozzá a kedve, a kizárólag eredeti helyszíneken történő forgatás során közel 2500 mérföldet vezetett le, nem éppen stresszmentes környezetben.
Gyilkos kamion halott szemekkel
A stressz forrása a film másik főszereplője, amire azt is mondhatnánk, hogy egy kamion, de a Párbajban ez a jármű egy halálhozó gépszörny, egy vigyorgó-vicsorgó juggernaut volt. A rendező olyan gépjárművet keresett, amely emberi vonásokkal is felruházható, a megfelelő gonosztevő végül egy Peterbilt márkájú kamion lett vészjósló "flammable" (azaz gyúlékony) felirattal az oldalán. A kamion visszapillantó tükrei fülekre, hűtőrácsa gyilkos vigyorra húzódó szájra, fényszórói viszont érzelemmentes szemekre emlékeztettek, olyan "halott" tekintetre, amilyennel egy cápa rendelkezik. A monstrum tömege és ereje tiszteletet parancsoló, hangja pedig vészjósló - Spielberg az 1954-ben készült A Fekete Lagúna szörnye című filmből ripelt hozzá üvöltéseket, melyeket a későbbiekben több filmjéhez is felhasználta. A jármű elejére csavarozott, különböző államokból származó rendszámtáblák előző áldozataira utaltak.
A kamion sofőrjét a film egyetlen képkockáján sem láthatjuk: nincs olyan vérben forgó szemű örült, amely vissza tudná adni azt a zsigeri rettenetet, amit egy megállíthatatlan, rettenetes erőt képviselő kamion sugároz magából. Az ellenfél ebből adódó elvonatkoztatása az emberi tényezőtől, illetve a gép emberi jegyekkel történő felruházása érdekes párhuzam: alapvető negatív emberi tulajdonságok, gőg és hatalomvágy tükröződik vissza a kereken guruló halál pofájából, megállíthatatlansága, méretei és ereje viszont embertelenné teszik.
Megteremtettük őket és az életünkre törnek
Tekinthetünk úgy erre a kamionra, mint a hidegháború teremtette láthatatlan ellenség újabb manifesztációjára, amely ott garázdálkodik a 66-os úton, hogy elpusztítsa az amerikai álmot. Ugyanakkor bármennyire is kietlen az a vidék, ahol a Párbaj játszódik, a Fém-Góliát és Dávid harca nem csupán bibliai színezetet kölcsönöz a filmnek, hanem egyfajta urbánus mese is; az elgépiesedett, elvárosiasodott környezetben élő puhány ember mindennapos rémálmát jeleníti meg ez a film. A négy fal közé szorult ember tudat alatt attól retteg, hogy a körülötte lévő tárgyak, használati eszközök egyszer csak életre kelnek, fellázadnak, s bosszút állnak teremtőjükön, aki kihasználta és eldobta őket. Ettől már 55 évvel ezelőtt is rettegtünk, és így van ez ma is, amikor már az AI urai is azon dolgoznak, hogy megosszák egymás között az általuk életre hívott hatalmat, mert ha az egy ember kezében összpontosul, annak végzetes következményei lesznek. (Lehet, hogy így is az lesz.)
Ehhez a parához anno már hétköznapi tárgyak is elegendő táptalajul szolgáltak. Stephen King korai regényeiben is mindennapos környezetünk termékei, egy szálloda, egy autó szolgált a horror forrásaként, a Poltergeistben a TV-ből mászott elő mindenféle szörnyűség, az Amityville-filmekben pedig egy ház néz áldozataira gonosz szemekkel. Az ember, akiben még élnek az elemi ösztönök, klausztrofóbiássá válik a négyszögletes falak között, különböző tárgyakhoz való kötődése pedig megkérdőjelezi csúcsragadozói mivoltát. Chuck Paulhniukot idézve: saját tulajdonunk tulajdonává válunk.
A kamiont, amely macska-egér harcot vív a kisautóval az amerikai kietlenségben, ugyan ember irányítja, de ez voltaképp lényegtelen. A hangsúly az egyenlőtlen, reményét vesztett küzdelmen van: ez a motívum Spielberg néhány későbbi filmjében, például a Cápában vagy a Jurassic Parkban is visszatér: motivációnélküli, illetve ösztönök által hajtott mohó szörnyetegek harcolnak az egyszerű emberrel, aki próbálja a győzelem és az életben maradás érdekében túllépni önnön korlátjait. Mindhárom esetben emberi mulasztás, illetve a gőg okozza a katasztrófát, amiért hatalmas árat kell fizetni. A Párbajban egy felelőtlen dudálás, a Cápában egy polgármester mohósága, a Jurassic Parkban pedig az, hogy babrálni mertünk a természet rendjével.
Egyedülálló sorozatgyilkos született
Amerika félkontinensnyi ország, még saját lakói számára sem ismert teljesen. Ebben a világban megtalálható mindenféle fajta ember, mindenféle életmód, túlnépesedett metropoliszok és kietlen sivatagok egyaránt. Bárki lehet idegen saját hazájában, bárki elszakadhat az alapvető erkölcsi normáktól már csak annak köszönhetően, hogy hol él; nem csoda hát, hogy ez az ország termeli ki magából a legtöbb sorozatgyilkost. A Texasi láncfűrészes mészárlásban az elszigetelt társadalmi rétegek alakítanak ki kannibalizmusra épülő szabályrendszert, a Párbajban pedig egy kamion sofőrje képzeli magát mindenhatónak. Szokták mondani, hogy Tobe Hooper gorefestje a hetvenes évek legintenzívebb filmje, szerintem a Párbaj ráver egy kört: míg a Texasi láncfűrészes mészárlás szereplői vágóhídra küldött birkákként hullanak, sorsuk eleve elrendeltetett, és küzdeni is képtelenek ellene, addig a Dennis Weaver által játszott karakter teljesen reménytelenül ugyan, de fogcsikorgatva veszi fel a harcot a gépszörny ellen. A film tehát kínál némi reménysugarat, nem lesz totálisan embertelen, a néző tehát jobban beleélheti magát a történetbe.
Spielberg többnyire maga fényképezte a Párbajt. Zseniális beállításai a bezártságot és az űrt állítják egymással párhuzamba. Dennis Weaver kocsijának belseje szardíniás dobozra emlékeztet, amelyben az izzadt sofőr levegő után kapkodva szorítja a kormányt, négykerekű börtönét azonban kietlen pusztaság veszi körül, amerre a szem ellát, egy olyan szenvtelen és kiszáradt táj, ami semmi kapaszkodót nem kínál. Ez a vizuális ellentmondás, valamint az a nagyon kevés élőszereplő, akik tekintetében a környezethez hasonló üresség ül, kitűnően ábrázolják a férfiban kialakuló és egyre inkább elhatalmasodó vadságot.
Nem is csoda, hogy a Universal producerei megrémültek a fiatal Spielberg klausztrofóbiás filmjétől. Számos jelenetet kivágattak vele, és felszólították arra, hogy frogasson új, kirobbanó befejezést. szerencsére Spielberg nem hagyta magát. Végül egy 60 perces változat került bemutatásra 1971-ben, egy péntek este az ABC országos hálózatán. Hogy a szakmai siker mennyire elsöprő volt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a bemutatót követő reggelen a rendezőt nem kevesebb, mint 12 ajánlat fogadta mozifilmek leforgatására. A sorozatos és egyre sikeresebb újrajátszásokat látva a Universal bűnbánatot gyakorolt, és felkérte Spielberget, hogy vágja újra filmjét (most már széles vászonra), egészítse ki bizonyos jelenetekkel, hogy azt bemutathassák Európa filmszínházaiban, illetve 1973-ban az USA mozijaiban is. A szélesvásznú transzfernek köszönhetően néhány jelenetben fel-feltűnik a fiatal rendező, ahogy a kocsi hátsó ülésén kuporog kameráját szorongatva. Akkor még nem tudta, hogy idővel a világ legsikeresebb rendezőjévé növi ki magát, de azt bizonyára sejtette, hogy valami nagy dolgot forgathat. E filmjénél jobbat azóta se sokat készített.
A Párbaj jelenleg az Apple Store-ban és a Prime Videón kölcsönözhető, illetve vásárolható meg.
