Hetvenéves korában meghalt Tarr Béla Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a hírt Fliegauf Bence közölte az MTI-vel a család nevében. Távozásával egy olyan életmű zárult le, amely nemcsak a magyar, hanem az egyetemes filmművészetben is megkerülhetetlen hivatkozási ponttá vált, miközben soha nem próbált alkalmazkodni sem a közízléshez, sem az aktuális trendekhez.
Tarr Pécsett született, és pályája korántsem a klasszikus művészi ívet követte. Az érettségi után dolgozott hajógyári segédmunkásként és szállodaportásként is, mielőtt amatőr dokumentumfilmesként kapcsolatba került a Balázs Béla Stúdióval. Innen vezetett az útja a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1981-ben szerzett rendezői diplomát. Ugyanebben az évben alapító tagja volt a Társulás Filmstúdiónak, amely fontos alkotói műhellyé vált számára.
A nyolcvanas évek közepétől szoros alkotótársi kapcsolatba került Krasznahorkai László íróval, amely meghatározta későbbi filmjeinek világát. Első közös munkájuk, a Kárhozat már magán viselte mindazt, ami később Tarr védjegyévé vált: a kilátástalanság, az elmagányosodás és a lassú pusztulás motívumait, a hosszú beállításokat, a fekete-fehér képi világot és a szinte állandó esőt, amely nemcsak díszlet, hanem lelkiállapot is volt.
Legismertebb alkotása az 1994-ben bemutatott Sátántangó, amelynek forgatása három évig tartott, és hét és fél órás játékidejével mindmáig a leghosszabb magyar film. A mű kultikus státuszt vívott ki magának világszerte, egyszerre vált próbává és beavatássá a nézők számára, akik hajlandók voltak alávetni magukat Tarr radikális időkezelésének és következetes filmes nyelvének.
Életművét tudatosan zárta le A torinói ló című filmmel, amelyet maga is utolsó alkotásának szánt. A szintén Krasznahorkai szövegeire épülő film 2011-ben a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a zsűri nagydíját, az Ezüst Medvét, valamint a FIPRESCI fődíját, és három kategóriában is Európai Filmdíjra jelölték. A film végletesen letisztult formában foglalta össze mindazt, amit Tarr Béla a világról, az emberről és a mozgókép lehetőségeiről gondolt.
Tarr Béla halálával nemcsak egy rendezőt veszített el a magyar kultúra, hanem egy olyan alkotót is, aki kompromisszumok nélkül, kérlelhetetlen következetességgel járta a saját útját, és akinek filmjei még sokáig vitára, gondolkodásra és türelemre kényszerítik majd a nézőket.
