Miközben a One Piece második évadát néztem a Final Fantasy VII Remake jutott eszembe újra és újra. Amikor el tudtam felejteni az általános ellenérzéseimet, akkor Odát láttam magam előtt, aki kapott egy második esélyt arra, hogy elmesélhesse ugyanazt a történetet. Az eredeti One Piece itt van, szinte teljes egészében. Igen, egy kicsit átrendeztek dolgokat, kihagytak ezt-azt, de közben ki is egészítették a sztorit. Olyan dolgokat adtak hozzá, amik régen nem voltak itt, részben mert így azok is kaphattak egy új élményt, akik olvasták/látták az eredetit, részben pedig mert így könnyebb elmesélni egy kerek sztorit még a valóság korlátai között is. Mackenyu kommentjei alapján márpedig tudjuk, hogy Eiichiro Odának konkrét céljai vannak a szériával, és ezen célok beteljesítését a második szezonnal kezdte megalapozni.
Irány a Grand Line!
Az élőszereplős sorozat első évada azzal volt elfoglalva, hogy bemutassa a világot, bemutassa a fontosabb karaktereit és belengesse a jövőbeli konfliktusokat. A sztori ott kapja fel a fonalat, ahol az előző eleresztette: a Going Merry a Grand Line felé tart, az óceán azon részére, aminek áramlatai elvezethetik kedvenc legénységünket a One Piece-hez. Ez viszont még hosszú út lesz, ami különböző szigetekkel van szegélyezve. Néhány epizódonként új világok várnak ránk, a maguk konfliktusaival, melyek során a Szalmakalapos kalózok vagy új barátokat vagy új ellenségeket szereznek. Utóbbiból ezúttal lesz bőven, élükön a Miss Sundayt alakító Lera Abovával, aki azonnal leigázott minden jelenetet, amiben csak helyet kapott.
A stáb és a színészek láthatóan beleszoktak a tempóba, a karaktereikbe és az egész projekt természetébe. A színészek megválasztását mások agyondicsérték már, de én erre még nem kaptam alkalmat, így hadd hódoljak Mackenyu és Taz Skylar előtt, akik a második évadban még erősebb alakításokat hoztak, mint az elsőben, ahol már egyszer lenyűgözték a nézőket. Ennek a szezonnak egyértelműen Emily Rudd és Skylar a két legerősebb színésze (egy epizódot leszámítva, de annak szentelek egy egész szekciót lentebb), de a Mr. 3 szerepébe beugró David Dastmalchian is kellemes meglepetés volt. Úgy tűnik, hogy Polka-Dot Mannek született tehetsége van a furábbnál fura képregényfigurák megszemélyesítéséhez. (David, ha valaha keresnél egy D&D mesélőt, az email címem az impresszumban.)
Ami a sztorit illeti, a második szezon úgy 60 fejezetet ölel fel, ami azt jelenti, hogy durván a 154-nél kezd majd lepörögni a stáblista, viszont itt jön be a képbe a párhuzamom az FFVII-tel. Vagy Oda vagy a Netflix csapat, de valaki úgy döntött, hogy már itt el fognak kezdeni lefektetni olyan elemeket, melyek nem kerültek elő a mangában még az első 1000 fejezet alatt sem. Luffy története, a világ felépítése, az istenek szerepe mind-mind említésre kerülnek akkor, amikor a szalmakalaposaknak épp ahhoz kellene csak hozzászokniuk, hogy a Grand Line kalózai nem éppen édesvízi csirkefogók. A sztori nagy része persze a megszokott utat járja végig: találkozunk a mélabús bálnával, a szakadatlanul párbajozó óriásokkal, és Drum Islanden összefutunk Kurehával is. Az írók nagyon ügyesen kezelték a főbb szálakat, és bár nem kevés módosítás történt helyeken, alapvetően egyetlen olyan átírást sem tudnék felhozni, ami nagyon feldühített volna. A színészek annyira szeretik a karaktereiket, hogy dacára a sok kimaradt jelenetnek és karakterpillanatnak, még mindig el tudom hinni Iñaki Godoynak, hogy ő lesz a kalózok királya. Még akkor is, ha a többiekhez viszonyítva ő a leggyengébb láncszem a színészi felhozatalban.
A manga szerelmeseként ugyanakkor volt egy epizód, amit nem tudok nem kiemelni.
Episode 7
Gyűlölöm azt a részt. Tudjátok, azt a részt egy animében vagy régóta futó sorozatban, ahol megszakítjuk a cselekményt, hogy egy teljes epizódra visszamenjünk valamelyik karakter életében és a "bővebb kontextus" kedvéért egy egész órát töltsünk a múltban. Mélységesen utálom, untat és ha nem lenne kötelességem mindent végignézni, át is ugornám (köszönheti ezt a világ Masashi Kishimotónak, mert amennyire imádtam a Narutót, ha még egy nyamvadt Uchiha visszaemlékezést végig kell ülnöm, akkor nagyon mérges leszek). Mindezt nem csak azért mesélem el nektek, hogy egy kritikának álcázott blogposztban dolgozzam fel tinédzserkorom traumáit, hanem hogy értsétek a súlyát annak, amikor azt írom: a One Piece 2. évadának hetedik része nem csak hogy ennek a szériának volt az eddigi legjobbja, hanem az összes presztízs TV sorozat közül kiemelkedik mint az egyik legjobban eljátszott és megírt drámaepizód.
Chopper háttértörténetét már kétszer éltem végig, de kevés hatása volt rám a rajzolt vagy az animált elmesélésnek. Ha valaki olvasott annyi mangát mint én, az már messziről felismerte azokat az utakat, melyek nyomán a fura kis rénszarvas és nevelőapjának sztorija íródott. Oda persze csavart rajta annyit az eredetiben is, hogy még a kötet oldalait lapozva is megtekergesse vele a szívünket, de az élőszereplős széria megmutatja, hogy mi a különbség az ötlet és a megvalósítás között. Mark Harelik színészi játéka és Mikaela Hoover hangmunkája a teljes futamidő alatt lefoglalt és elhúzta a figyelmem minden más elől. Az epizód nagyrészt azért működik, mert ha túltesszük magunkat Hiriluk frizuráján és Chopper CGI bundáján, akkor amit valójában kapunk az 40 perc két karakter kapcsolatáról. Egy szobában ülünk, és figyeljük, ahogy egy idealista orvos az idővel harcolva, a remény szirmait próbálja lekaparhatatlanul ráhegeszteni egy gyermek szívére, mielőtt azt a cinikusan keserű valóság újra darabokra törné. Mindenki tudja merre tart ez a mese és mégis könnyfakasztó befejezéssel zárul. Ha másért nem is, ezért az egy epizódért megéri befizetni a Netflix teljes havidíját.
Az igazi kincs
Amikor megnéztem a One Piece adaptáció első évadát, akkor szkeptikusan, karba tett kézzel ültem a TV elé, és bár nem untam vagy különösebben gyűlöltem az első szezont, annak nem sikerült feloldania engem annyira, hogy őszinte izgalommal várhassam a folytatást. A második szezonnak sikerült meggyőznie az élőszereplős verzió létjogosultságáról.
Ez persze nem jelenti azt, hogy innentől nem a mangát fogom ajánlani mindenkinek, aki a One Piece-ről érdeklődik, de ha a kérdésed az lesz, hogy az anime vagy az élőszereplős feldolgozás jobb-e, ott már nehezebben teszek igazságot. Ez mondjuk többnyire a Toei Animation baklövéseinek köszönhető, mert ők minden egyes fejezetből 20 perces epizódot csinálnak, ez pedig olyan esetekhez vezet, mint a hírhedt Arlong Park séta, ami a mangában 3 panel volt, az animében pedig 3 perc. Az élőszereplős változat legalább nem vesztegeti az emberek idejét 4 percnyi shot-reverse shot töltelékbeszélgetésekkel vagy percekig loopoló gifekkel.
Ugyanakkor a Netflix verziónak egy nagyon komoly akadállyal kell szembenéznie. Ezen a ponton a stáb a jelenleg létező történetnek úgy 13 százalékát adaptálta, és ki tudja hol van még a teljes One Piece vége. Amennyire szeretném látni Emily Rudd arcát, amikor feltérképezi a világot, Gol D. Roger kincsét ezek a színészek nem találhatják meg. Meddig megy akkor a hajó útja? Ki tudja, de én biztosan követni fogom őket a végéig.
Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!
