Az Odüsszeia azok közé a klasszikusok közé tartozik, amelyekről szinte mindenki tud valamit, még akkor is, ha sosem olvasta végig Homérosz eposzát. Ott van Odüsszeusz hosszú bolyongása, Poszeidón haragja, a küklopsz, Kirké, a szirének, Ithaka, Pénelopé és a kérők véres vége. A történet mára annyira beépült a popkultúrába, hogy sokszor már nem is irodalmi alapműként, hanem kalandfilmes sablonként gondolunk rá. Gareth Hinds képregény-adaptációja éppen ezért érdekes:
nem úgy próbálja "modernizálni" az Odüsszeiát, hogy viccesebbre, gyorsabbra vagy menőbbre gyurmázza, hanem megpróbálja megtartani az eposz súlyát, miközben képregényként is olvashatóvá teszi.
Egy ilyen adaptációnál könnyű lenne csak a legismertebb epizódokat egymás után pakolni, mintha egy kötelező olvasmányból készült illusztrált kivonatot kapnánk. Hinds ennél okosabban nyúl az alapanyaghoz. A kötet természetesen sűrít, mert muszáj sűrítenie, de nem csak rövidít. Figyel arra, hogy Odüsszeusz útja ne puszta szörnyparádé legyen, hanem egy ember hazatérésének története. A trójai háború után induló király nem egyszerűen kalandokat él át, hanem folyamatosan veszít. Embereket, éveket, biztos pontokat, és közben egyre nagyobb kérdés lesz, mi marad belőle, mire végre visszaér Ithakába.
A történet elején Hinds jól elkapja azt a furcsa kettősséget, amitől az Odüsszeia ma is működik. Odüsszeusz egyszerre hős és bajkeverő. Ravasz, okos, kivételes túlélő, de sokszor éppen a saját büszkesége sodorja újabb katasztrófába. A küklopsz, Polüphémosz története erre a legjobb példa. Odüsszeusz esze menti meg a társait, amikor Senkiként csapja be a szörnyet, de utána nem bírja ki, hogy ne fedje fel a nevét. Ez a pillanat a képregényben is kulcsfontosságú, mert innen már nem csak a tengerrel és a szörnyekkel küzd, hanem Poszeidón bosszújával is. Hinds jól érti, hogy Odüsszeusz nem attól érdekes, hogy hibátlan, hanem attól, hogy a nagy képességei mellé nagyon emberi gyengeségek társulnak. A kötet legerősebb részei azok, ahol a képregényes forma tényleg hozzáad az ismert történethez. A tengeri út, a viharok, a szigetek és a különböző természetfeletti helyszínek mind látványban kapnak új életet. Hinds akvarelles képi világa nem steril, nem túlcsiszolt, inkább eleven és változatos. A tengerek világosabb, levegősebb képei után a küklopsz barlangja sokkal zártabb és nyomasztóbb, az alvilág pedig nem egyszerűen "sötét hely", hanem kifakult, élettelen tér. Ez a vizuális gondolkodás sokat segít abban, hogy az olvasó ne csak kövesse az eseményeket, hanem érezze is, mennyire más világba kerül Odüsszeusz minden új állomáson.
Kirké szigete, a szirének jelenete vagy Szkülla és Kharübdisz fenyegetése mind olyan epizódok, amelyeket könnyű lenne túlmagyarázni, de Hinds gyakran jobban bízik a képekben, mint a szövegben. Ez jó döntés. Az Odüsszeia eredetileg is erősen képszerű történet, és a képregény pont azt tudja kiemelni belőle, amit prózában vagy versben sokszor a képzeletnek kell összeraknia. A szirének például nem csak azért veszélyesek, mert "csábítanak", hanem mert a jelenetben ott van a teljes emberi gyengeség, Odüsszeusz tudni akar, látni akar, hallani akar, még akkor is, ha előre tudja, hogy ez majdnem a vesztét okozza. Ettől a hős nem távolodik el tőlünk, hanem közelebb kerül.
A képregény másik nagy erénye, hogy Pénelopé és Télemakhosz szálát sem kezeli felesleges mellékszálnak. Az Odüsszeia nemcsak arról szól, hogy Odüsszeusz hazajut-e, hanem arról is, mi várja otthon. Ithaka nem megállt az időben, hanem lassan szétesik. A kérők beköltöztek a házába, fogyasztják a vagyonát, nyomás alatt tartják Pénelopét, és közben Télemakhosznak is el kell döntenie, mikor lesz már nem csak az eltűnt király fia, hanem saját jogán cselekvő ember. Hinds adaptációja ebből a részből is megtart annyit, hogy a hazatérésnek legyen valódi tétje. Odüsszeusz nem csak egy helyre akar visszamenni, hanem egy életet akar visszaszerezni, amelyet közben mások már elkezdtek szétlopni.
Amikor Odüsszeusz végül hazatér, a történet már nem egyszerű kalandmese. Ott van mögötte minden veszteség, minden hiba, minden túlélés. A kérők lemészárlása mai szemmel kemény és kényelmetlen rész, Hinds pedig nem próbálja teljesen megszelídíteni. Nem csinál belőle szuperhősös igazságosztást, de azt is érzékelteti, hogy az eposz világában ez a rend helyreállításának része. Ez az egyik pont, ahol a kötet jól mutatja, mennyire más erkölcsi és társadalmi közegből jön a történet. Nem akar minden ókori mozzanatot mai mércéhez igazítani, inkább hagyja, hogy az olvasó érezze a távolságot. Ez a távolság egyébként az adaptáció egyik legnagyobb értéke. A képregény olvasmányos, de nem infantilis. Iskolai belépőnek is működhet, mert segít követni a szereplőket és a helyszíneket, de nem csak diákoknak készült. Felnőtt olvasóként is van benne elég erő, főleg azért, mert Hinds nem kezeli egyszerű kalandhősként Odüsszeuszt.
Persze a képregényes forma miatt vannak veszteségek is. Az eredeti eposz nyelve, ismétlései, énekszerű ritmusa és részletező mesélésmódja nem férhet át teljesen egy ilyen kötetbe. Aki Homérosz teljes költői erejét keresi, annak ez nyilván nem helyettesíti az eredetit. Néhány epizód gyorsabban pereg le, mint ahogy szeretném, és akadnak részek, ahol a nagy mítoszi súlyból óhatatlanul kevesebb jut, mert a képregénynek haladnia kell. De ez nem az adaptáció hibája, inkább a vállalkozás természetes ára. Hindsnek választania kellett, és többnyire jól választott, a történet íve egyben marad, a fontos fordulópontok működnek, és a főszereplő útja végig követhető.
Ami miatt az Odüsszeia képregényként is erős, az a tisztelet és az önállóság jó aránya. Hinds nem akar okosabb lenni Homérosznál, de nem is fél saját vizuális döntéseket hozni. Nem múzeumi tárgyként kezeli az eposzt, hanem élő történetként. Ezért tudja elérni, hogy a jól ismert epizódok ne puszta kipipálandó jelenetek legyenek, hanem egy hosszú, fárasztó és sokszor kegyetlen út állomásai. A küklopsz, Kirké, az alvilág, a szirének vagy Ithaka nem különálló attrakciók, hanem mind ugyanarra a kérdésre vezetnek vissza, haza lehet-e térni ugyanannak az embernek, aki annak idején elindult?
Szerintem ez a kötet pont azoknak lehet jó, akik eddig tartottak az Odüsszeiától, mert túl távolinak, túl régi vagy túl iskolás szövegnek érezték. A képregény nem veszi el az eposz komolyságát, de ad hozzá egy erős vizuális kapaszkodót. Azoknak is ajánlható, akik már ismerik a történetet, mert Hinds képei miatt több jelenet új hangsúlyt kap. Nem tökéletes, nem teljes értékű pótléka Homérosznak, de remek kapu hozzá, és önálló képregényként is megáll a lábán.
Az Odüsszeia képregényváltozata végső soron azt bizonyítja, hogy a klasszikus történetek nem attól maradnak életben, hogy érinthetetlennek kezeljük őket, hanem attól, hogy új formákban is működni tudnak. Gareth Hinds adaptációja érthető, látványos, tiszteletteljes és elég erős ahhoz, hogy ne csak egy témazáróhoz vedd elő akkor, ha a teljes művet lusta vagy elolvasni.
