Harminc éve mutatták be Terry Gilliam 12 majom című filmjét, és ma talán közelebb érezzük magunkhoz, mint valaha. Az 1995 végén mozikba került sci-fi nem Gilliam legismertebb alkotása, de könnyen lehet, hogy ez a legletisztultabb, legerősebb filmje, egy olyan történet, amelynek jövőképe még mindig nem ért minket utol.
A 12 majom világában egy 1996-ban elszabadított vírus szinte teljesen kipusztítja az emberiséget. A túlélők a föld alá kényszerülnek, és elítélteket küldenek vissza az elnéptelenedett felszínre mintavételre és információgyűjtésre. A párhuzam a 2020-ban induló COVID-járvánnyal ma már megkerülhetetlen, de Gilliam filmje valójában nem egy klasszikus járványfilm Steven Soderbergh Fertőzéséhez hasonló módon. A középpontban sokkal inkább a bizonytalanság, az elidegenedés és az a modern szorongás áll, amelyben már nem lehetünk biztosak sem a világ működésében, sem a saját józan eszünkben.
A történet szándékosan homályos. A jövő tudósai nem magyarázzák el pontosan az időutazás szabályait, csak annyit állítanak, hogy a múlt nem változtatható meg, legfeljebb megfigyelhető. James Cole, Bruce Willis karaktere, rabként vállalja a küldetést abban a reményben, hogy enyhítik az ítéletét. A film nem árulja el, miért került börtönbe, és azt sem, milyen igazságszolgáltatás működik ebben a szétesett jövőben. Ezek a hiányok nem véletlenek, hanem tovább erősítik azt az érzést, hogy ebben a világban senki sem rendelkezik teljes képpel.
Az időutazás maga is megbízhatatlan. Cole nem oda érkezik, ahová tervezték, először 1990-be kerül, ahol megismeri Jeffrey Goinest, Brad Pitt őrült energiáktól fűtött figuráját, valamint Kathryn Raillyt, Madeleine Stowe pszichiáterét. Amikor végül eljut 1996-ba, mindkettejükkel újra találkozik, miközben a nézőhöz hasonlóan ő maga is egyre kevésbé biztos abban, hogy valóban a jövőből jött, vagy csupán egy téveszméktől gyötört beteg. Gilliam sosem játszik igazán azzal, hogy a jövő talán nem létezik, a kérdés inkább az, hogy Cole képes-e bármin is változtatni, vagy csak újra és újra végignézi a világ pusztulását.
Bruce Willis egyik legjobb alakítását nyújtja. Akcióhősi múltja segít hitelessé tenni a figurát, de a film igazi ereje az a sebezhetőség, amit Cole hordoz. Egy jelenetben, amikor egy autórádióból felcsendül egy ismerős dal, teljesen összeomlik, és ebben a pillanatban világossá válik, hogy nem egy kemény túlélőt, hanem egy traumáktól szétmarcangolt embert látunk. Brad Pitt túlfűtött, már-már rajzfilmszerű játéka szándékosan kontrasztos, mégis tökéletesen illeszkedik Gilliam torz világképéhez.
A film egyik kulcsjelenete Alfred Hitchcock Szédülésének vetítésén játszódik. Cole arról beszél, hogy minden alkalommal mást jelent számára ugyanaz a film, mert ő maga is változik. Ez a gondolat tökéletesen összefoglalja a 12 majom működését is. Ahogy telnek az évek, a film új jelentéseket kap. Egykor az ezredforduló bizonytalanságáról szólt, ma az információs túlterheltségről, az összeesküvés-elméletekről és arról az érzésről, mintha folyamatosan egy széteső valóságban élnénk.
Gilliam filmje meglepően előre látta azt a világot, ahol a tények, pletykák és féligazságok összemosódnak, és ahol senki sem tudja biztosan, kinek higgyen. A 12 majom nem magyaráz túl semmit, nem kínál megnyugtató válaszokat, és épp ezért hat ma is ennyire erősen. Lehet, hogy a film jövője még nem következett be teljesen, de az az érzelmi és mentális állapot, amit ábrázol, fájdalmasan ismerős.
Harminc év távlatából a 12 majom talán Terry Gilliam legnagyobb közönségfilmje lett, nem azért, mert könnyen befogadható, hanem mert olyan világot mutat, amelybe akaratlanul is beleismertünk. Egy törékeny, zavaros, bizonytalan világot, ahol az ember legnagyobb félelme nem a vírus, hanem az, hogy elveszíti a kapaszkodóit.
