Idén pont annyira jó volt moziba menni, mint a kanapén ülni. Voltak persze csalódások, a Running Mantől én például sokkal többet vártam, de az a helyzet, hogy meglepően számos kiemelkedően jó filmet erőszakolt ki magából a középszerben kényelmesen hempergő Hollywood, mint szokott.
Nagyon menő listákat gyártunk nektek egész decemberben, amikben visszatekintünk az év vidám és kevésbé vidám pillanataira. Írtunk már nektek a sorozatokról, az idei filmtermés komiszabbik oldaláról, sőt az év legjobb indie játékairól is, ha ügyesen ide kattyintotok, akkor mindent el tudjátok olvasni.
Ma viszont a legjobb filmeket ünnepeljük. Mert 2025 volt az az év, amikor egyszerre talált magára a DC és a Marvel, készült zseniális horror és végre nem lesajnálóan kell használnom a Netflix-film kifejezést. Ezt a listát is leosztom a szerkesztők között, mert Csiri például sokkal jobban tudja, hogy miért púposodik a képgregény-rajongó, Chava meg úgy általában mindent jobban tud.
10. Superman
Rögtön Csiri rúgja be a bulivonatot, mert én erről csak annyit tudok ,hogy végre volt egy DC-film, amiről nem akartam kisétálni, az meg kedvcsinálónak talán kevés.
A DC filmes univerzumának újraindítása nehéz örökséget cipel, de James Gunn Supermanje már az első percekben jelzi, hogy ezúttal jó irányba indult el a DCU. A film nem akar mindent egyszerre megmagyarázni, nem terheli túl egy ezredik eredettörténettel a nézőt, hanem magától értetődő természetességgel helyezi el Supermant egy már kész világban. Ez a magabiztosság az, ami azonnal működni kezd, és ami ritkán volt jelen a korábbi próbálkozásokban. David Corenswet Supermanje egyszerre idézi meg a klasszikus, reményt sugárzó hőst és egy emberibb, esendőbb figurát, aki nem a szuperképességeiben, hanem az erkölcsi tartásában különbözik a környezetétől. A film egyik legnagyobb erénye, hogy nem cinikus, nem akarja kiforgatni a karakter lényegét, hanem visszatér ahhoz az alapgondolathoz, hogy Superman elsősorban egy szimbólum. Egy olyan világban, ahol a hősök gyakran antihősökké válnak, ez meglepően friss hatást kelt. James Gunn rendezése érezhetően egyensúlyoz a látványos szuperhős-akció és a karakterközpontú történetmesélés között. Bár a film eleje kissé óvatosan építkezik, ahogy halad előre, egyre világosabbá válik, hogy ez a Superman nem egyetlen epizódként, hanem egy hosszabb távra tervezett univerzum alapköveként is működik. A mellékszereplők és a világ felvillantott részletei is azt sugallják, hogy a DCU végre tudja, mit akar. A Superman összességében nem forradalmi alkotás, de pontosan tudja, mikor és hogyan kell visszanyúlni a gyökerekhez. Egy reménytelibb, emberibb és őszintébb hangvételű kezdés ez, amely nehezen indulhatott volna jobban, és ami hosszú idő után újra elhiteti, hogy a DC filmes világa jó kezekben van.
9. Fegyverek
Na, de a horror. Zach Cregger, aki a Barbariannal lépett ki az ismeretlenségből idén megcsinálta a Fegyverek című remekül finomhangolt horrort, amiben minden szülő rémálmát, a titokzatos körülmények között eltűnt gyerekek témáját járja körül. A Fegyverek azért működik ennyire brutálisan jól, mert nem akarja megmagyarázni magát az első tíz percben, Cregger mesterien játszik az elhallgatással: több, látszólag különálló történetszálból rak össze egy csodálatosan nyomasztó kirakóst. Nem ugrasztja rád a démont, hanem lassan felkúsztatja a hátadon a paranoiát, és mindezt erős színészi játékkal és kifejezetten jó írással húzza át a célvonalon.
8. A Fantasztikus 4-es: Első lépések
A Fantasztikus 4-es: Első lépések végre megadja azt a tiszteletet, amelyet a Marvel "első családja" évtizedek óta megérdemel. Az új adaptáció, melyet Matt Shakman rendezett, az eddigi legjobb Fantasztikus Négyes-feldolgozásként áll a képregényhősök történetében - még akkor is, ha ez nem volt túl magas mérce. A film nem egy bonyolult, világrengető sztorit kínál, hanem egy egyszerű, könnyen követhető és szívvel teli kalandot, amelyben a család ereje és összetartása áll mindenek fölött. A film erőssége abban rejlik, hogy nem próbál meg túlságosan komoly vagy komplex lenni, helyette szerethető karaktereket, igazi csapatdinamikát és megkapó hangulatot ad. A casting remekül működik, a szereplők között érezhető a kémia, és a családtagok közötti viszony drámaisága emberivé teszi a történetet még egy galaktikus konfliktus közepette is. Ugyan a cselekmény nem tör sok újszerűséget a néző arcába, az érzelmi fókusz és a stílusos retró sci-fi hangulat sokat emel az élményen. A film CGI-effektjei és vizuális megoldásai magabiztosan hozzák a képregényes esztétikát, miközben tiszteletben tartják a Marvel-filmek hagyományait. A Fantasztikus 4-es: Első lépések nem csupán egy újabb szuperhősfilm az MCU-ban, hanem egy reménysugár arra, hogy itt bizony a tisztes középszernél is többre lehetnek még képesek.
7. 28 évvel később
Ahogy azt a legrosszabb filmek listáján már ellőttem, ez az egyetlen olyan alkotás, ami valójában mind a kettőre ráfért. Én nagyon nehezen viselem, ha egy művészfilm hosszú órákig szagoltja a saját fingját és bár a 28 évvel későbben is volt ebből egy csipetnyi, valahogy mégis feloldódott a nyers, boyle-os ultraweirdben. Valószínűleg annak volt ez köszönhető, hogy nagyon meglepett ez a film. Sokakkal együtt én is arra számítottam, hogy itt majd folyni fog a kecsöp Európa macskakövein, de arra nem számítottam, hogy Boyle-ék csak kimennek az erdőbe pár iPhone-nal és leforgatnak egy filmet, ami néhol indokolatlanul vicces, de valahogy mégis végig szorongató, de leginkább csak felkavaróan furcsa.
Én itt vagyok a Bone Temple-re is, de tökre megértem, ha ti már nem.
6. Frankenstein
Guillermo del Toro Netflixre készített Frankensteinje egyszerre grandiózus művészi vízió és olykor túlburjánzó alkotói önvallomás, ami lenyűgöző erővel ragadja meg Mary Shelley örökérvényű történetét, de néha saját ambíciói hálójában is megbicsaklik, bár így sem lesz kevésbé szerethető. A film nem egyszerű adaptáció, hanem del Toro mélyen személyes mítosza: a megszállottság, a teremtés és a felelősség kérdései bontakoznak ki egy olyan világban, amelyet a rendező egyedi képzeletének szűrőjén át látunk. Oscar Isaac Victor Frankensteint nem csupán tudósként, hanem egy, a gyász ingoványába süllyedt művészként ábrázolja, akinek ambíciója és fájdalma egyaránt hatalmas terhet ró az életre keltett teremtményre. Jacob Elordi lényét del Toro nem a klasszikus torzszülöttként, hanem egy világból kiszakított, komplex lényként képzelte el, aki saját útját keresi a világban, iránytű és nyelv nélkül, akárcsak egy levágott szárnyú angyal. A film képi világát Dan Laustsen operatőri munkája határozza meg: a tág látószögű optikák mindent lenyűgözően részletesen ragadnak meg, de ugyanakkor szűk, klausztrofób teret teremtenek, amely mintha saját maga alá gyűrné del Toro grandiózus vízióját. Del Toro Frankenstein-je összességében egy szenvedélyesen őszinte, időnként nehézkesen hömpölygő, de magasztos vizuális és érzelmi kaland, amely minden képkockáján átütő odaadással fordul az alapanyag felé, és egyúttal egyfajta rendezői önarcképként is értelmezhető. Ez bizony del Toro munkásságának jelenlegi csúcsa.
