Az idei Euróvíziós Dalfesztiválról nehéz ódákat zengeni. Már az eseményt megelőző hónapok is súlyosak voltak, ahogy a résztvevő országok könyörögtek Izrael kizárásáért, Izland, Írország, Hollandia, Szlovénia és Spanyolország pedig ki is léptek tiltakozásuk jeléül. Gondolhat bárki bármit az országgal kapcsolatban, de tagadhatatlanul különös, hogy míg Oroszországot minden hasfájás nélkül kicsapta az EBU, Izraelt a szakadatlan tiltakozások ellenére sem hajlandó.
Ezek után elve nehéz volt megidézni a szokásos lelkesedést az esemény kapcsán, de azért így is akadtak előadok, akik az elődöntőben és a főeseményen pillanatokra elfeledtették velünk a felvezetés drámáját. Franciaország, Horvátország, Ukrajna és Románia parádés előadásokkal érkeztek, de a hét mindhárom estéjén felléptek lenyűgöző művészek. Mondjuk a győztes nem közülük került ki.
A döntő utolsó percei iszonyatos feszültséggel teltek, ahogy Izrael (akinek politikai helyzetén kívül is egy rémgyenge versenyszáma volt) a közönségpontok erejével kilőtt a tabella tetejére. A New York Times írói május 11-én publikáltak egy tartalmas és tanulságos esszét az ország és az Euróvíziós Dalfesztivál kapcsolatáról, így a magas pontszámok indokaiba itt bele sem megyünk, de a lista hirtelen átfordulása sokakat megrémisztett. Nehéz lenne elképzelni, hogy az EBU állva marad egy olyan helyzetben, ahol Izrael nem csak benne marad a versenyben, de rendezővé is válik. Hányan szálltak volna még ki akkor a Dalfesztiválból? Ezt nem fogjuk megtudni szerencsére, mert Bulgária teljesen indokolatlan száma megmentett minket ettől.
A közönségszavazatok csak úgy záporoztak DARA - Bangaranga című produkciójára, ami bár messze volt egy zenei érdekességtől vagy énekesi túlteljesítéstől egy vállalható partiháttér lett. Az arénában pedig mindenki azért bulizott, mert jövőre nem kell majd megtudnia, milyen lenne Izraelben fellépnie.
