Első ránézésre J.R.R. Tolkien és Frank Herbert művei mintha ugyanannak a képzeletbeli popkulturális hegynek két oldalán állnának. Az egyik oldalon ott van A hobbitból kinövő A Gyűrűk Ura, a modern fantasy egyik alapműve, saját nyelvekkel, történelmi korszakokkal, népekkel, dalokkal, mítoszokkal és olyan háttéranyaggal, amelybe a rajongók évtizedek óta örömmel vesznek bele. A másik oldalon ott a Dűne, a sci-fi egyik legnagyobb hatású regénye, birodalmakkal, vallási manipulációval, politikai játszmákkal, a legendás fűszerrel és egy komplett jövőbeli civilizációval. A két világot sokszor hasonlítják egymáshoz, csak épp Tolkien ezt a párhuzamot valószínűleg nem különösebben értékelte volna.
Egy 1966-os levél alapján ugyanis Tolkien egyáltalán nem volt oda Frank Herbert regényéért. A levelet John Bushnak írta, aki elküldött neki egy példányt a Dűnéből. Tolkien udvariasan megköszönte a könyvet, de azt is jelezte, hogy már korábban kapott egyet Sterling Laniertől, vagyis valamennyire már ismerte Herbert művét. Azt írta, hogy egy még alkotó író számára lehetetlen teljesen igazságosnak lenni egy másik olyan szerzővel, aki hasonló vonalon dolgozik, majd hozzátette, hogy a Dűnét meglehetősen erősen nem kedveli.
A legérdekesebb az egészben nem is az, hogy Tolkiennek nem tetszett a Dűne. Ilyen természetesen előfordul. Az igazán beszédes rész az, hogy nem akarta nyilvánosan szétcincálni Herbert könyvét. A levélben inkább azt írta, ebben a helyzetben az a legkorrektebb, ha csendben marad és nem kommentálja a művet. Ez a mai, végtelenül hangos véleménykultúrában szinte furcsán elegáns gesztusnak tűnik. Tolkien nagyon nem szerette a Dűnét, de nem akarta látványos írói adok-kapokká növeszteni az ügyet. Azt viszont sajnos nem írta le, pontosan mi zavarta benne. Így minden magyarázat csak óvatos következtetés lehet. Könnyű lenne rávágni, hogy két hatalmas világépítő író egyszerűen másképp gondolkodott az eposzról, a hősről és a hitről, de ez már értelmezés, nem tény. Ami biztos, hogy Tolkien katolikus világképe, a jó és rossz nagy erkölcsi küzdelmében gondolkodó mítoszépítése nagyon más tónusú, mint Herbert kegyetlenebb, cinikusabb, politikai és vallási manipulációra épülő univerzuma.
A Gyűrűk Ura világában a gonosz sokszor romboló erőként jelenik meg, amely megrontja, elcsábítja vagy tönkreteszi azokat, akik túl közel kerülnek hozzá. Tolkien hősei sokat szenvednek, hibáznak, félnek, de a történet mélyén mégis ott van az a hit, hogy az önfeláldozásnak, a hűségnek, a barátságnak és az irgalomnak valódi súlya van. A Dűne ezzel szemben sokkal hidegebb és gyanakvóbb világ. Herbert történetében a messiásmítosz nem megnyugtató ígéret, hanem veszélyes politikai eszköz. Paul Atreides felemelkedése nem egyszerűen diadal, hanem figyelmeztetés arra, milyen könnyen válhat a hit, a prófécia és a rajongás tömegeket mozgató, pusztító erővé.
Pont ezért lehet izgalmas, hogy a rajongók mégis gyakran egymás mellé teszik a két művet. Mindkettő gigantikus világépítés, mindkettő teljesen meghatározta a saját műfaját, és mindkettőből készült olyan filmes adaptáció, amely új generációkkal ismertette meg az eredeti regényeket. Peter Jackson A Gyűrűk Ura-trilógiája a 2000-es évek elején lett korszakos moziélmény, Denis Villeneuve Dűne-filmjei pedig a 2020-as évek egyik legnagyobb sci-fi sikerévé tették Herbert univerzumát. A felszínen tehát nagyon is van közös pont: két hatalmas, részletgazdag, rajongók millióit beszippantó mitológia áll egymással szemben. A mélyben viszont két teljesen eltérő alkotói ösztön dolgozik. Tolkien nyelvekből, legendákból, elveszett korok fájdalmából és hősi emlékezetből építkezett. Herbert hatalmi rendszerekből, vallási mérnökösködésből, ökológiai összefüggésekből és politikai csapdákból. Tolkiennél sokszor a világ elvesző szépsége fáj, Herberténél inkább az, hogy az emberi társadalmak még a legnagyobb víziókból is képesek erőszakot és uralmat gyártani.
Ez nem azt jelenti, hogy választani kellene közöttük. Sőt, talán épp attól érdekes a két életmű, hogy ennyire más választ adnak ugyanarra az alapvető kérdésre: hogyan lehet egy kitalált világon keresztül az emberi természet egészéről beszélni. Tolkien a mítosz felől közelített, Herbert a hatalom felől. Tolkien a remény, a veszteség és a megőrzött jóság írója volt, Herbert pedig a nagy narratívák, a karizmatikus vezetők és a vallási-politikai gépezetek veszélyeire figyelmeztetett. A rajongói vita ettől még nyilván nem fog elcsitulni. A Gyűrűk Ura és a Dűne összevetése mindig hálás téma lesz, mert mindkettő olyan hatalmas kulturális árnyékot vet, hogy nehéz nem egymáshoz mérni őket. De Tolkien levele jó emlékeztető arra, hogy az irodalmi óriások sem feltétlenül szeretik egymás óriásműveit. És ez teljesen rendben van.
A legszebb az egészben talán az, hogy Tolkien minden ellenérzése ellenére sem próbálta meg képletesen ledarálni Herbert könyvét. Nem írt hosszú kirohanást, nem akart tekintélyből ítéletet mondani, nem kezdett nyilvános háborúba. Csak jelezte egy magánlevélben, hogy a Dűne nagyon nem az ő világa, majd inkább hallgatott volna róla. Aztán persze a levél előkerült, az internet pedig megtette, amit ilyenkor szokott, újra egymásnak eresztette Középföldét és az Arrakist.
