Az Avatar Cameron nélkül elképzelhetetlen, kivéve egyetlen esetben

James Cameron neve annyira összenőtt az Avatarral, hogy nehéz elképzelni a sorozatot nélküle. A Fire and Ash után azonban felmerül a kérdés, mi történik akkor, ha a rendező, aki lassan hetven felett jár, valóban hátrébb lép, és nem akar több évtizedet kizárólag a Sully család történetének szentelni. Cameron már most is arról beszél, hogy más történetek is érdeklik, és a jövőben inkább együttműködne, mintsem minden apró részletet egyedül irányítana. Ez nem búcsú, inkább egy ajtó résnyire nyitása.

Az Avatar különlegessége nemcsak a technológiában rejlik, hanem abban, hogy szinte teljes egészében Cameron személyiségéből épül fel. A tudományos kíváncsiság, a természet iránti rajongás, a katonai technika iránti fetisiszta érdeklődés, a családi konfliktusok és a határokat feszegető filmes újítások mind egyetlen vízióban találkoznak. Kevés rendező kapna ma akkora bizalmat, hogy hullámtartályokat építsen, új motion capture eljárásokat fejlesszen, és éveket áldozzon kizárólag kutatásra. Ezért is tűnik elsőre lehetetlennek a stafétabot átadása.

Mégis van egy név, amely meglepően logikusan illeszkedik ebbe az elképzelhetetlen feladatba. Chloé Zhao pályája csendesen, de következetesen bizonyította, hogy képes egyszerre intim emberi történeteket és monumentális mítoszokat mesélni. A Hamnet című filmje, amely Shakespeare fiának halálát és a gyász átalakító erejét dolgozza fel, látszólag a lehető legtávolabb áll az Avatar világától. Mégis ugyanazt a célt szolgálja: a látvány mögött megbúvó emberi igazságot keresi, és nem fél a fájdalomtól, a melodrámától vagy a spirituális rétegektől.

Zhao különleges érzékenységgel bánik a színészekkel, miközben nem idegen tőle a grandiózus vizualitás sem. A nomádok földjével Oscar-díjat nyert, majd gondolkodás nélkül belevetette magát a Marvel világába az Örökkévalókkal, ahol a kozmikus méretű történetet is földközeli, természeti képekkel és csendes pillanatokkal töltötte meg. Hatásai között ugyanúgy ott vannak az amerikai független filmek, mint az anime, a manga és a mitologikus gondolkodás, amelyben a jó és a rossz ritkán fekete-fehér.

Ami igazán összeköti Cameront és Zhaót, az a rendezői módszerük. Mindketten a színészi teljesítményt helyezik az első helyre, és a technikát alárendelik ennek. Cameron a performance capture világában dolgozik úgy, mintha dokumentumfilmet forgatna, Zhao pedig a fikciót közelíti meg dokumentarista eszközökkel. Mindketten hisznek abban, hogy a kamera helye, a látvány végső formája később is eldönthető, az emberi pillanat viszont megismételhetetlen.

Az Avatar jövője valószínűleg nem pusztán arról szól majd, ki ül a rendezői székbe, hanem arról, hogy ki képes ilyen léptékű filmeket személyes szenvedéllyel, technológiai bátorsággal és érzelmi súllyal elkészíteni. Ha James Cameron egyszer valóban hátrébb lép, kevés alkotó van, aki nem pusztán folytatná, hanem értelmezné is azt, amit elkezdett. Chloé Zhao ezek közé tartozik, és a Hamnet után nehéz nem úgy érezni, hogy Pandorában is lenne mondanivalója.