A The Boys a legtöbbeteknek teljesen bizonyosan az azonos című Prime Video tévésorozat miatt lesz ismerős, ami kétségtelenül egy remek széria, de egyáltalán nem mellékesen annak is iskolapéldája, mennyire jó lehet egy olyan adaptáció, ami nem a szolgai másolást tűzi ki céljául, hanem mer drasztikusan is változtatni az alapanyagon úgy, hogy közben hű tud maradni annak mondanivalójához és szellemiségéhez. Nos, a tévés The Boys ebben jelesre vizsgázott, de bármennyire is más legyen az eredeti képregény, önmagában az is annyira durva gyomrosokat tud osztani az olvasónak (természetesen abszolút jó értelemben), hogy egy (vagy több) képregényrajongói álom vált valóra a magyar kiadással.
Képregényes fronton is igaz a The Boysra az, hogy a mű egyik legerősebb pontja az, hogy a klasszikus szuperhősöket a tipikus klisék megtörésével mutatja be. A Marvel/DC-sztereotípiák helyett karakterei hibákkal, árnyoldalakkal, de legfőképpen masszív romlottsággal bírnak. Pontosan ezzel a szemlélettel bontja le a várható narratívát, mert itt a képesség nem teszi automatikusan hőssé a szupiket. Magát a hétköznapinak cseppet sem mondható sztorit Garth Ennis adja, aki nem fél a sötét, depresszív és gyakran bizarr kosságoktól, ugyanakkor briliánsan bánik a fekete humorral. A dialógusok taglalják a mocskos oldalakat, azonban nem billennek öncélúan eltúlzott szappanoperaszerűségbe. A szereplők nem vérüket markolják sírva, de nem is mosolyognak mindig viccesen. Mindig ott egy apró rezdülés, amely eredendően emberi - bár súlyosan átitatva önsajnálattal, tettvággyal, bosszúval, hazugsággal.
A The Boys nem csupán a szuperhős-mítoszt darabolja fel, hanem kipécézi a médiát, a politika működését, a cégek és kormányzati együttállások mutyiját. Ebben a világban a szuperhősök nem önzetlen megmentők: a civil pénzek, a marketingcég, a PR-szlogen mögött óriási politikai befolyás húzódik.
Darick Robertson rajza tökéletesen illeszkedik Ennis hangvételéhez. A stílusa realistább, földhözragadtabb, nincs túlzott idealizálás: az emberek testesek, zsírosak, bőrfoltosak. Ha elkövetnek egy brutális akciót, azt érzékeljük minden porcikánkban. A panelek kompozíciója feszes, a fekete-fehér, magával ragadó stílus bemutatja a sötét és kegyetlen világot, de nem szimpla vértenger vár ránk. Ennél azért sokkal okosabban van összerakva a The Boys. Még úgy is, hogy azonnal érezhető, az eredeti képregény két téren is drasztikusan eltér az alapján forgatott tévésorozattól: egyrészt más a tempója, vagyis sokkal gyorsabban történnek az események, csak kapkodjuk a fejünket, és hip-hop a címszereplő banda tagjai már szuperhősökkel bunyóznak (és verik el őket nagyon csúnyán). Itt nincs finomkodás, szemérmeskedés, hanem csak brutálisan diktált tempó.
És ha már brutalitás: még ennél is feltűnőbb talán az, hogy bármennyire is kemény és polgárpukkasztó a Prime Video tévésorozata, a kanyarban nincs ahhoz, amit az eredeti képregény az olvasó elé tár. És ehhez sem kell explicit elénk tolni a szörnyűségeket (nyugi, abból sincs hiány), van, hogy simán a paneleken kívül történt borzalmak is elég mély benyomást tudnak tenni. Egyetlen gyors példát engedjetek meg, aki látta a sorozatot, az érteni fogja. Emlékeztek arra, mit kellett megtennie Csillagfénynek ahhoz, hogy bent maradhasson a Hetek között, mire kényszerítette őt Mélység? Nos, a képregényben ezt nem ő teszi meg, hanem a Hetek három(!) másik tagja, egyszerre.
Sőt, a fókusz a képregényben itt még messze nem a Hetek van, előtte a Fiúk kisebb, bénább szuperhőscsapatokkal kerülnek összetűzésbe, rajtuk keresztül pedig sokkal átfogóbb képet kap az olvasó arról, hogyan is épül fel, illetve valójában mennyire elfajzott ez az egész világ.
A Szukits Kiadó fordítása (akárcsak az első Invincible kötetnél) méltó a forrásműhöz. A nyelvezet gördülékeny, a vulgáris, időnként durva szövegek is hitelesen csengenek, de nem hangzanak hatáskeresőnek. Az összes szleng, mocskos poén, kiszólás mind élőnek tűnik, nem erőszakkal odapofátlankodott megoldásnak. A könyv minőségében sem kell csalódnia senkinek: a papír vastagon tapintásra is prémium érzést ad, a kötés masszív, a borítóanyag minőségi. Se görbülés, se kopás. A belívek mérete miatt a darabosabb képek jobban működnek, öröm ránézni. Fénylő fekete, élénk fehér, és ahogy a háttérbe burkoltan kirajzolódik a mocskos valóság, ez az anyag minősége jól kihangsúlyozza.
Ha unod a sablonos hősmeséket, és szereted a moralitást érintő többrétegű narratívákat, ez aranybánya. Olvasd, ha szereted a Tarantino-féle nyers, fekete humort; ha érdekel, hogyan csúszik egy híresség politikai bábfigurává; és ha nem félsz attól, hogy a képregény ütni fog. Természetesen, ha te személy szerint csak a cukros, színes-szagos, családbarát képregényeket preferálod, akkor kerüld el nagyon messzire a The Boyst, de ez igaz volt magára a tévésorozatra, így nyilván ez a helyzet az alapjául szolgáló képregénnyel is. Ha elvársz egy tisztán "jó hős harcol a rosszal" narratívát, itt nem kapsz még csak hasonlót sem. A The Boys nem adja neked piros masnival átkötve a happy endet, sokkal inkább kikényszeríti, hogy saját felelősségedre szembenézz az erkölcsi kérdésekkel. És pont ezért annyira szerethető a széria már most, az első kötet elolvasása után is. Szerencsénkre a Szukits azóta kiadta a The Boys 2. kötetét, augusztusban érkezik a harmadik, a negyedik, ötödik és hatodik vaskos kiadvány pedig előjegyezhető a kiadó oldalán.
