Mostanra egyértelműen Taylor Sheridan neve vált a Paramount egyik legértékesebb, brandjévé. A cowboy, akinek a lábai előtt hever egész Hollywood, egyebek mellett a Sicario - A bérgyilkos, A préri urai, valamint a Wind River - Gyilkos nyomon írójaként tette le a névjegyét - mi több, az utóbbinak a rendezését is elvállalta, mielőtt a sorozatok világa felé fordult volna a figyelme, ahol végül pályafutása eddigi a legnagyobb sikereit aratta. Az elmúlt években olyan témákhoz nyúlt biztos kézzel - időnként podcastokból inspirációt merítve -, mint a vadnyugat megmaradt szellemisége és a mindenen átgázoló modernizáció ütközése a Yellowstone-ban, vagy a klíma- és a geopolitikára is kiható, napjainkban újra teljes hőfokon égő texasi olajláz Az olajügynökben (Landman). De ide tartozik a rendőrség, a büntetés-végrehajtás és a szervezett bűnözés összefonódása a Kingstown polgármesterében (Mayor of Kingstown), valamint a CIA, vagyis a Központi Hírszerző Ügynökség globális terrorizmus elleni háborúja a Lionessben.
Sheridan az imént felsoroltakkal párhuzamosan megcsinálta a maga sorozatát a maffiáról is azzal a Sylvester Stallone-nal, aki végül a Tulsa királya (Tulsa King) miatt döntött úgy, hogy mégsem megy nyugdíjba. A 79 éves színész korábban úgy nyilatkozott, hogy leforgat két évadot, aztán visszavonul, ehhez képest az első tévés (vagy ha jobban tetszik, streaminges) főszerepe a várt hattyúdal helyett karrierje másodvirágzását hozta el. Rég nem láttuk már egy ennyire testhezálló szerepben, mert miközben egyre kevésbé tűnt hitelesnek John Rambóként vagy Rocky Balboaként - nincs mit tenni, múlik az a rohadt idő -, addig úgy viseli Dwight Manfredi karakterét, mint egy tökéletesen rászabott öltönyt.
Családalapítás
Az említett figura igazi nehézsúlyú bűnöző, a New York-i maffia magas rangú, befolyásos tagja, aki a történet elején frissen szabadult a börtönből, ahol 25 évet húzott le, miután gyilkosság miatt elítélték. Ez idő alatt végig hűséges maradt a "családhoz", nem tört meg, nem köpött, de odakint megbecsülés helyett száműzetés várt rá - ha nem is a világ végére, de elég messzire küldték ahhoz, hogy a rezsimváltás előtt álló szervezet számára ne okozzon gondot. Csak épp arról feledkeztek meg, hogy a Tábornok becenévvel illetett Manfrediben és az ötcsillagos tábornokból lett amerikai elnökben, Dwight D. Eisenhowerben nem a keresztnevük az egyetlen közös vonás: hiába tűnt a 400 ezres oklahomai Tulsa poros kisvárosnak a Nagy Almához képest, Stallone karaktere hamar feltalálta magát, és módszeresen nekilátott birodalma kiépítésének.
Persze ahogy Róma sem egyetlen nap alatt nőt ki a földből, úgy ahhoz is idő kellett, hogy megszilárduljanak Dwight királyságának alapjai, pláne mivel azzal kellett dolgoznia, amit helyben talált, legyen szó üzleti lehetőségekről vagy épp a későbbi csapatát alkotó emberekről. Voltaképp ez a bukkanókkal és döccenőkkel teli folyamat alkotta az első két évad cselekményének a gerincét, amivel párhuzamosan Manfredi igyekezett visszanyerni elhidegült lánya bizalmát is. A második szezontól úgy búcsúztunk el, hogy ha áldozatok és veszteségek árán is, de megszilárdította a hatalmát Tulsában, ellenfelei - köztük egy helyi motorosbanda, a területét féltő kansasi maffia, az arrafelé terjeszkedő triádok, egy fűbizniszbe belekóstoló milliárdos és a jussukat akaró New York-iak - meghaltak, elmenekültek vagy szövetségre léptek vele, és közben a magánélete is sínre került, szóval úgy érezhette, mindent elért, amit lehetett. Aztán bekopogott az FBI, pontosabban szólva rátörte egy taktikai egység az ajtót az éjszaka közepén.
Nyomás alatt
Az új évad pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az előző elhullajtotta. A Kevin Pollak alakította Musso ügynök minden apró részlettel tisztában van Dwight üzelmeit illetően, és mivel történt egy s más, ami törvényszegésnek minősül, nemes egyszerűséggel megzsarolja: ha nem működik együtt vele egy terrorista kézre kerítésében, nemcsak ő veszít el mindent, és vonul élete hátralevő részére rács mögé, de magával ránt mindenkit, aki fontos neki. Abból, ahogyan az írók - köztük egyébként maga Stallone is - eddig Dwight karakterét formálták, logikusan csak egy reakció következhetett, mégpedig az, hogy fogcsikorgatva ugyan, de beadja a derekát. Mert lehet ugyan, hogy ő sokszor a törvény rossz végére téved (természetesen tudatosan), de nincs benne kegyetlenség: sosem robbantaná fel például riválisa autóját, benne annak egy családtagjával, ahogy eszébe se jutna megölni valakit, majd porig égetni az otthonát, csak mert az illető visszautasítja az üzleti ajánlatát. Az ő módszerei ennél elegánsabbak, és épp ez a mélyen a zsigereibe ivódott zsiványbecsület teszi őt rokonszenvessé.
Ugyanakkor pont ezek miatt a vonások miatt kerül egyértelmű hátrányba az évad fő antagonistájával, Jeremiah Dunmire-rel szemben. Robert Patrick karaktere más ligában játszik, mint Manfredi korábbi ellenlábasai: a szeszbizniszben utazó Dunmire család ugyanis ezer szállal kötődik a dixie maffiához, és Jeremiah nem mezei zsarukat tart a zsebében, hanem magát a főügyészt. Továbbá azt állítani, hogy az erőszaktól sem riad vissza, az eufemizmus tökéletes példája lenne. Kár, hogy az írók túlságosan rágyúrtak az imént taglalt tulajdonságaira, olyannyira, hogy meg sem próbálták árnyalni az idősebb Dunmire-t, akinek az egyetlen motivációja, hogy megvédje birodalmát az üzletébe betolakodó és a Montague családdal generációk óta fennálló viszályába beletenyerelő Dwighttól. Kerül, amibe kerül. Persze hátra van még négy epizód az évadból, ami alatt változhat a megítélése, de pillanatnyilag érdekesebb figura a fia, Cole, aki bár sokszor nem mutatkozik többnek szimpla verőlegénynél, időnként kivillan egy másik oldala is, amelyet nyilvánvalóan titkol az apja elől.
A 150 millió dollárt érő, 50 éves Montague whiskey-re pályázó Manfredi-csapatnak alaposan fel kell tehát kötnie a gatyáját, mert New Yorknak is a fülébe jutott a pompás - és ami a legjobb - teljesen legális üzlet híre, ennyi pénzről pedig még a közös idők kedvéért sem hajlandóak lemondani Dwight régi barátai. Ennek szellemében a harmadik évad a csillagos égig fokozza a téteket, folyamatosan növelve a nyomást a tábornokon és társain, akik nélkül a Tulsa királya egészen más lenne. Az alkalmi sofőrből Dwight protezsáltjává avanzsáló, időnként túlságosan is lelkes Tyson (Jay Will) mellett még inkább kidomborodik, hogy Stallone karaktere egy másik korban szocializálódott, ami a rács mögött töltött negyed századdal megfejelve rengeteg szórakoztató pillanathoz vezet. Ezúttal nincsenek ugyan tengeri kagylók a mosdóban, mint A pusztítóban, de már egy önvezető autó is elég ahhoz, hogy összezavarja Dwightot, akinek az életkorából tudatosan űz tréfát újra és újra a sorozat, ami láthatóan Stallone-nak sincs ellenére.
Mindenesetre Tyson jellemfejlődésére továbbra is kiemelt figyelmet fordítanak az írók, amikor épp elszállna magától, visszarángatják a valóságba. Mellette a csapathoz először csak fenyegetés hatására csatlakozó fűbolttulajdonosnak, Bodhinak (Martin Starr) jut most szignifikánsan több képernyőidő, aki sajátos módon gyászolja legjobb barátja elvesztését, és persze az egykori sittes Mitchnek (Garett Hedlund), akinek az életébe váratlanul visszatér a régi szerelme, ezzel újabb bonyodalmak sorát indítva el. Nem lenne rossz, ha hasonlóan teret adnának más csapattagoknak is, mert nincs annál szomorúbb, mint amikor egyetlen sornyi dialógus nélkül állnak a sarokban biodíszletté redukálva, de talán majd a már beharangozott negyedik évad ezen is javít.
A Tulsa királya legújabb hat epizódja csak megerősíti a korábbi benyomásainkat, miszerint annak, aki megismerkedne Taylor Sheridan univerzumával, itt érdemes kezdenie. Könnyedebb hangvétele és sziporkázó humora miatt tökéletes kapudrog, de azért nem válik Oscarrá, tud komoly is lenni, ha muszáj. Ráadásul nem mozgat végtelenül sok szereplőt, könnyű követni a történetszálakat és épp a szükséges arányban tartalmaz akciót. Nem véletlenül kezdték el a Yellowstone mellett épp ezt a sorozatot franchise-zá bővíteni. Jövőre indul a NOLA King forgatása annak a Samuel L. Jacksonnak a főszereplésével, akinek a karaktere az évad későbbi részeiben kell, hogy felbukkanjon. Izgatottan várjuk, hogy a New Orleans-i gengszter, Russell Lee Washington Jr. színre lépése hogyan befolyásolja majd az erőegyensúlyt. Persze nem kérdéses, hogy kinek a javára billenti majd el a mérleg nyelvét, ha cameónál komolyabb szerepet kap.
Nyilván sok még a megválaszolatlan kérdés, kevéssel túl az évad közepén a szálak elvarratlanul lógnak a levegőben (nem tudni például, hogy mi lett a magát egyre mélyebb gödrökbe ásó Armanddal), de mostanra kristálytisztán kirajzolódtak a frontvonalak, és a napnál is világosabb, az epizódról epizódra eldurvuló konfliktusnak nem lehet békés feloldása. Addig is öröm nézni az olyan veterán színészek játékát, mint Frank Grillo, Neal McDonough, Michael Beach, Anabella Sciorra és Dana Delany, akiknek láthatóan nem derogál a mozivásznat a tévé képernyőjére cserélni. Ők valószínűleg akkor is elvinnék a hátukon a produkciót, ha a sztori szétesne, a szájukba adott szövegek hallatán pedig elöntene bennünket a szekunder szégyenérzet, de erről szó sincs. Várjuk a folytatást!
