A The Last of Us második évada más akkordokkal játssza ugyanazt a dallamot, ami idegenül cseng annak a fülnek, amelyik ismeri az eredeti számot, viszont másoknak összeáll azzá a gore-szimfóniává, aminek a készítői szánták. Az igazság az, hogy kétféle The Last of Us tévéshow megy a Maxon. Az egyik egy fantasztikus történet egy kislányról, aki elveszít mindent és kétségbeesetten keresi a helyét egy kegyetlen világban, a másik pedig egy szinte tökéletes videójáték tökéletlen adaptációja, ami néha csodálatos érzékkel egészíti ki az eredeti történetet, máskor viszont aggasztóan távol sodródik attól, amihez izzadó gémermarkokkal ragaszkodom.
A The Last of Us Part II egyik legkülönlegesebb része az volt, hogy valójában rossz volt játszani minden idők egyik legjobb videójátékával. Ez az ambivalencia végigkísérte az egész kalandot az epilógus után, hiszen fájt persze Joel halála, de az talán még jobban az, ahogy a következő órákban lassú tűzön, hibátlan érzékkel ölték ki az embert abból a relatíve boldog kislányból, akit annyira szerettem. A Part II első fele ezt a kedves, szilánkokra tört lányt fokozatosan rángatja le abba a morális emberi fertőbe, amiben az apokalipszis legtöbb túlélője élni kénytelen, és amikor már a szívedben a szeretet helyét majdnem teljesen átveszi a szánalom, a játék felpofoz és a kezedbe adja annak az embernek az irányítását, aki - látszólag - minden bajunk okozója. Undorítóan zseniális húzás volt ez, és talán az egyetlen oka, hogy én többé nem akarom átélni az egyik legmeghatározóbb videójátékos élményemet.
Az adaptáció valakinek mindig fáj
A The Last of Us első évadának objektíven egyszerűbb dolga volt az adaptációval, hiszen az első játéknak van egy úgynevezett vége, ami pont(osvesszőt) rak egy szép kerek történetre. A második játék viszont már egy sokkal összetettebb sztori, amit nem lehet ilyen rendezetten felhúzni egy narratív fonálra, se nem lehet egy évadban elmesélni, úgyhogy az HBO is kénytelen volt felpattanni arra az adaptációs szopóbiciklire, aminek az ülését megannyi stúdió seggizzadtsága áztatta már. Craig Mazin szerencséjére és szerencsétlenségére csak egy átlagos Facebook-kommentelő arroganciájával lehetne most pálcát törni a The Last of Us második évada felett, hiszen a történet felének ismeretében most még fogalmunk sincs, hogy azok az anomáliák, amik jelenleg ennyire idegennek hatnak, vajon feloldódnak-e a harmadik évadban.
A The Last of Us szopóbiciklije - csak, hogy maradjunk a kellemetlen hasonlatnál - háromkerekű. A szolgai adaptáció nem működne, hiszen ebben a médiumban nagyon máshogy működik a történetmesélés, akármilyen filmszerű is a forrásanyag, de közben sokat változtatni sem lehet, mert minden apró módosítás ledönt majd egy későbbi narratív dominót is, mindamellett valamennyit viszont muszáj, hiszen az a pár tízmillió ember, aki ismeri a történetet nem akarja mégegyszer ugyanazt végignézni. Craig Mazin ezzel a biciklivel indult útnak, amiről már az első kanyarban Pedro Pascal elvesztésével leesik lánc, a fék pedig soha nem is működött. Szomorú és idegesítő velejárója ennek a formátumnak, hogy legjobb esetben is csak három év múlva tudjuk meg, hogy valóban sikerült-e hazaérnie.
A sorozat legerősebb pillanatai azok, amikor bátor nemtörődömséggel mer önmaga lenni. Az első évadot ért kritikák közül láthatóan az akció hiányát vették igazán a szívükre készítők, most lényegesen többet látunk a The Last of Us világának nyers brutalitásából, ami Jackson ostrománál remekül működik, de többször inkább csak útban van és olyan felesleges jeleneteket szül, mint Ellie háromperces raboskodása a szerafitáknál. Ez a történet sokkal inkább szól a világvégében élni kényszerülő emberek lelkének lassú elsorvadásáról, morális kríziséről és görcsös ragaszkodásáról a normalitás maradékához, és a második évad legjobb pillanatai azok, amikor erre ráerősít. Joel küzdelme a démonaival és generációs traumájával, Ellie és Dina lassan kibontakozó szerelme, az óvatosan reményteli jacksoni társadalom, az emberek elveszenvedett sebeinek lehelletfinom érzékeltetése mind valóságossabbá teszik ezt a világot és kiemelik a The Last of Ust a tengernyi zombiapokalipszisben játszódó film, sorozat és játék közül.
Nem spore-oltak semmin
A sorozat minden szempontból szintet lépett, a produkciós- és kosztümdizájn csapat a zsebében érezheti az Emmyt, a tökéletes képek és felépített díszletek megteremtik azt a hideggyönyörű atmoszférát, amiben a The Last of Us világa a legjobban érzi magát és azt a hátteret, ami előtt az emberi drámák lejátszódhatnak. Abból pedig most is van bőven, a bemutatkozó - majd gyakran gyorsan el is búcsúzó - színészek mindegyike jelentőségteljesen tesz hozzá a történethez és építi ezt a kegyetlen világot vagy épp megmagyarázza a benne élők működését. A játékokat ismerőként öröm volt látni, hogy Young Mazino mennyit adott hozzá Jesse - az eredetiben részint elpazarolt - karakteréhez és mennyivel teljesebb képet kaptunk Dináról, akit a mindig elbűvölő Isabela Merced az évad legszerethetőbb karakterévé varázsolt, de a legtöbbet mégis Gail és Javier Miller dobtak az élményen. Catherine O'Hara egy pszichológust alakít, akin keresztül nemcsak Joel lelkébe pillanathatunk bele, de Ellie-vel való kapcsolatának fordulópontjait is megismerhetjük, az utolsó előtti epizódban pedig találkozunk Joel apjával, Tony Dalton pedig nettó három percben egy egész életet mesél el szavak nélkül.
Ebben az évadban megágyaztak a világot megtöltő frakcióknak is, sokkal teljesebb képet kapunk a paramilitáris W.L.F-ről és a vallási fanatikus szerafitákról is, de ez inkább valószínűleg majd a következő évadban lesz hangsúlyos, most csak Jeffrey Wright Isaac Dixonja miatt érte meg időt tölteni velük. A színész saját játékbeli karakterét alakítja, de végre olyan belépőt kapott, hogy már érdekel a kedvesarcú szomorú pszichopata sorsa, amit valószínűleg látni is fogunk majd a folytatásban.
Az Ellie probléma
Az első évadban szinte semmilyen különbség nem volt a játékokban megismert és a Bella Ramsey által megformált Ellie között, úgyhogy legfeljebb a színésznő külsején lehetett élcelődni, amivel a társadalmunk jelenleg aggasztóan rendben van. A nehezen feldolgozható igazság az, hogy nem az a jó női karakterek mércéje, hogy mennyire könnyű kiverni rá, a még nehezebben feldolgozható igazság pedig az, hogy ezt az Ellie-t is ugyanaz a Neil Druckmann írta, aki a másikat. A második évadban a készítők máshogy képzelték el a karaktert, mint ahogy az eredetiben megismertük, a kőkemény, megtört fiatal lányból egy útját vesztett, kétségbeesett tinilány lett, akiről nem vagy meggyőződve, hogy képes végigmenni azon az úton, amin elindult. Ez egy hatalmas - és számomra is aggasztó - ugrás, de azok számára, akiknek nincs viszonyítási alapja ez nemhogy nem szúr szemet, de tökéletesen illik Ellie karakteréhez. Számukra a logikátlan döntések és a makacs ragaszkodás egy tinilány szeszélyének és érettlenségének tudható be és nem a világvégében horgonyát vesztett kétségbeesett túlélőt hajtó bosszúvágynak. A legnagyobb különbség talán, hogy amíg a játékban Ellie mozgatja a történetet, itt inkább történnek vele dolgok, ami nyilván MÁS, de nem feltétlenül ROSSZ.
Bella Ramsey szuperül hozza azt a karaktert, amit megírtak neki, még ha nem is azt, amit vártam. Az világos, hogy a főszereplő megváltoztatásával, személyiségjegyeinek más karaktereknek való kiszervezésével és motivációinak átdolgozásával nem tud ugyanoda és ugyanúgy kifutni a történet, ami számomra nagyon izgalmas, mert kíváncsi vagyok, hogy Neil Druckmann hogyan akarja máshogy elmesélni Ellie és Abby történetét, esetleg ennyi év távlatából már egy teljesen más üzenetet érez fontosnak, mint amit annak idején a játék átadott.
Future days
A féltörténet végül összeáll, gyakran ismeretlen utakon, de eljutunk oda, ahol a játék átadja a stafétát Abbynek. A készítők közben továbbra is csodálatos érzékkel építették tovább a világot és hoztak be új, vagy egészítettek ki régi szereplőket, egyedül Ellie disszonanciája miatt vakargathatjuk a fejünket, az pedig majd csak a harmadik vagy éppen a negyedik évadban derül ki, hogy valójában jó ötlet volt-e átírni a karaktert. A harmadik évadra viszont több csapdát is ásott magának a sorozat. Azzal nem igazán volt mit tenni, hogy meg kell ölni Joelt, amivel Pedro Pascal mintegy kiesett a történetből, viszont Abbyt - akinek ugye a következő évadot el kell vinnie a hátán -, talán felépíthették volna, mert ameddig a játékban a karakter motivációira csak az évad végi felezőpontnál derül fény és minden vele kapcsolatos dolgot elfedett a plothomály, addig a sorozatban pont annyit tudtunk meg róla, hogy ne igazán érdekeljen.
Duckmann egy interjúban azt mondta, hogy amikor odalép valaki hozzá egy módosítási javaslattal vagy új ötlettel, akkor mindig ugyanazt csinálja: leülnek együtt és a változtatást figyelembe véve lejátsszák az egész történetet és megvizsgálják, hogy milyen hatással van ez az eseményekre. Ezért érzem biztos kezekben az HBO sorozatát. Crag Mazin már most a negyedik évadban gondolkodik, hogy rendesen elmesélhessék a Part II történetét és én egyre inkább úgy vagyok vele, hogy addig csinálják az évadokat, amíg ki nem fogynak a tökéletes Pearl Jam számokból. Abból pedig van egy pár.
