A Duffer testvérek azt ígérték, hogy nem kell félnünk a Stranger Things lezárásától, ez a sorozat "nem lesz Game of Thrones". Ez valahogy akkor is nagyon furcsán csengett a fülemben, mert akármennyire is szeretem a Stranger Thingst, számomra sosem tudott olyan magasságokat elérni, mint a Trónok Harca fénykorában. Ennek egy nagyon egyszerű oka van.
Amíg a Stranger Thingst teljesen egészében az előre megírt története alakítja, amihez minden karakter és esemény szolgai módon alkalmazkodik, addig a Trónok Harca sokáig - ti is pontosan tudjátok, hogy meddig - a remekül megírt karakterei által irányított kaland volt. Szóval ebből a szempontból a Dufferék sorozata pont olyan lett, mint a GoT befejező évadai, hiszen a vastag plotarmorba öltöztetett szereplők mindig az aktuálisan fontos tudással és képességekkel felfegyverkezve magabiztosan meneteltek a jó előre kitalált befejezés felé.
Viszont az a helyzet, hogy a Stranger Things egy kicsit olyan, mint a pizza: még ha éppen nem is sikerül annyira jól, vagy már hideg, akkor is fogyasztható.
A kezdetekben végtelenül szórakoztató volt nézni, tehetségesek voltak a gyerekszínészek, a '80-as évek nosztalgiája pont jó helyen simogatta a west-balkáni lelkünket és kifejezetten szórakoztató karaktereket sikerült írni, akiknek még érdekelt is a sorsa.
De azt is be kell vallanunk, hogy ezek a karakterek - egyetlen kivétellel - nem igazán mentek sehova, a közepesnek alig mondható jellemfejlődések az első évadig bezárólag megtörténtek, az izgi potyautasok pedig csak egy-egy évadot utaztak velünk, a következményeket pedig mindig amolyan marveles felszínességgel kezelték. Persze, ha egy kicsit hunyorítunk, akkor mondhatjuk, hogy Hopper egy traumatizált apukából egy szerelmes, immáron szuicid hajlamú, kevésbé szomorú apuka lett, majd pedig off-screen mindezt feldolgozta, de az a helyzet, hogy Willen kívül senki sem fejlődött különösebben sokat: a karakterek érettsége - és képességei - valójában mindig attól függött, hogy az adott szituációban mire van szükség.
Will, akit az első évad első része óta méltatlanul elhanyagolt a sorozat, az ötödikben mindenkit legyorsult. Bár a történet során több-kevesebb sikerrel igyekeztek érzékeltetni a belső vívódását és lehetett sejteni, hogy ez nem csak a túlvilági démonok hatása (mondjuk attól függ, hogy milyen helyről tájékozódsz), a hetedik részében tett vallomása az évad - ha nem a sorozat - legerősebb pillanata volt. Nekem ebben a témában nem osztottak lapot - bármit is kommentelsz majd ide -, és nem ismerem az identitásukkal küzdő fiatalok kálváriáját, de kívülállóként az gondolom, hogy nagyon szépen sikerült ezt megénekelni, és ez sok hasonló helyzetben lévő embernek eshetett nagyon jól. Persze lehet ezt propagandának nézni, meg az is előfordulhat, hogy szarból van a lelked és nem hat meg egy őszinte pillanat, vagy el sem tudod képzelni, hogy milyen érzés megnyílni valaki előtt, aki aztán elfogad téged úgy, ahogy vagy, de ezek a kérdések már túlmutatnak egy Netflix-sorozat ötödik évadán, ha érted, mire gondolok.
A Stranger Things záróévada egyáltalán nem volt rossz, én őszintén szólva sokkal nagyobb káoszra számítottam, hiszen végtelen történetszálat kellett még elvarrni és még annál is több plothole-t betömni, illetve három sorozatnyi embernek kellett valahogy lekerekíteni a dolgait, miközben az is kielégítő válaszra várt, hogy mi egyáltalán ez az egész balhé a fantasy-pedofil démonnal. Ez mind nyilván nem fért bele kényelmesen a nyolcrészes évadba, még úgy sem, hogy a finálét kétórásra nyújtották, aminek a fele valójában egy A Gyűrűk Ura módra túlhúzott, sokbefejezéses elköszönés volt.
Ez valószínűleg sokkal nagyobbat ütött volna, ha az ötödik évad nem lett volna ennyire szétszórt, és azt éreztem volna a színészeken, hogy tényleg együtt tudnak mozogni a karaktereikkel, és nem csak túl akarnak lenni ezen az egészen.
A Willt játszó Noah Schnapp és Jamie Campbell Bower Vecnája egyértelmű kivételek, akik lubickolnak a szerepükben és sikerrel fókuszálják az ezer szálon szanaszét szaladó történetet.
Ahogy az első kötet kritikájában is írtam, sok sorozat sínylette meg csúnyán a covidos és sztrájkos csúszásokat, de egyik sem annyira, mint a Stranger Things. A '80-as évek nosztalgiája és a romantizált geek kultúra mellett a gyerekek cukiságfaktorára erősen építő sorozat nem igazán tudott mit kezdeni azzal a szomorú valósággal, hogy a gyerekek gyorsabban nőttek fel, mint ahogy a történet haladt előre. Ezért be is hoztak egy csapat új kölyköt, akiknek viszont a cselekmény vastagjában effektíve felnőttként kellett viselkedniük, hogy helyet lehessen nekik szorítani a lezárásban, miközben a játékidőből is sokat lefoglaltak, hiszen valahogy be is kellett őket mutatni.
Szerencsétlen helyzet ez, amiről egyébként senki sem tehet, viszont ebben az évadban sokszor zökkentett ki a történetből a gyerekként viselkedő felnőtt és - még inkább - a felnőttként viselkedő gyerek. Lényegesen kevésbé hatottak valódi embereknek ezek a karakterek, ezért a nagy érzelmi mérföldkövek sem működtek olyan jól, mint ahogy az első két, na jó, három évadban. Sajnos pont Eleven, vagyis Millie Bonnie Bongiovi volt az, aki a végére teljesen elvesztette azt a gyermeki ártatlanságát, ami igazán szerethetővé tette.
De mit tett a társadalmunk ezzel a kedves fiatal lánnyal?!
Bevallom, ez a legkevésbé jó az öt évad közül, de a maga felszínességével is borzasztóan élveztem. A Duffer-testvérek valószínűleg pont azokon a filmeken és könyveken nőttek fel, amiken én, ezért a Kingtől és Spielbergtől kölcsönzött dolgok nekem nagyon ültek, Will karakterének vallomását pedig akár Elrond házában is tarthatták volna, de a kedvencem az Alien előtti tisztelgés volt, amit odáig súlyosbítottak, hogy Nancy Wheelerből a végére Ellen Ripley-t csináltak.
A készítők figyelmét inkább ezek a nosztalgikus apróságok foglalták le, és persze az, hogy bármi áron elrugdalják a történetet az első évadban már kitalált végkifejletig. Az ára pedig ennek az volt, hogy a nagy hajrában egész mellékküldetéseket engedtek el, a fináléhoz nem szükséges szereplők NPC-kké egyszerűsödtek és a legtöbb karakter valódi jellemfejlődését csak két befejezés közötti elbeszélésekből ismerhetjük meg.
Viszont a Stranger Things a fináléjával még így is a talpára érkezik és - még ha nem is különösebben meglepő módon -, de búcsút tud venni a karaktereitől és le tudja zárni a történetét. Mélyen belül szerettem volna, ha egy kicsit többet akarna adni az egy évtizede babusgatott szereplőinek és többet tudna mondani a (fiatal)felnőtté válás, a gyász és az elengedés nehézségeiről, de igazából be tudom érni ennyivel, mert a közönség nagyobbik része valószínűleg nem a karakterdrámáért nézte ezt a sorozatot.
Szerintem lehetett volna itt egy kicsit bátrabbnak lenni, különösen a lezárásnál, mert a már-már giccsbe hajló happy end elolcsósítja mindazt, amin ezeknek a gyerekeknek át kellett menniük. Pontosan ugyanez a probléma a Marvel-filmekkel is, ahol szintén folyamatosan nő a tét, de a következmények elől való gyáva megfutamodás súlytalanná teszi az eseményeket. Volt egy tökéletes pillanat a finálé felénél, amikor egy másodpercre elhittem, hogy a Stranger Things egy éles kanyart vesz a szívszorító dráma felé (amikor Vecna átveri Hoppert), de aztán hamar kiderült, hogy ez bizony nem az a sorozat, hanem inkább az, ami még az egyik karakter áldozatával kapcsolatban is inkább meggondolja magát. Vagyis nyitva hagyja, ami talán még olcsóbb.
Ezzel véget is ért a Stranger Things, mármint ezeknek a karaktereknek, mert a hírek szerint nem azokkal a gyerekekkel folytatódik majd a történet, akiknek a finálé végén szimbolikusan a kezébe nyomják a stafétát. Elméletileg két spin-off is készül, amikben a Duffer-testvérek is részt vesznek és ezek közül az egyik szorosan kapcsolódik majd ahhoz a kőhöz, amit Henry a barlangban talál. Egyelőre semmit sem tudunk ezekről a sorozatokról, az egyik egyik idén érkezik Tales from '85 címmel, de készül egy másik élőszereplős is, ami a készítők szerint még nagyon korai fázisban van.
