Stranger Things 5. évad 1. fejezet kritika - a százholtas pagony

Őszintén szólva egészen tegnapig fel sem tűnt, hogy milyen rég nem találkoztam a Stranger Things kölykeivel. Amikor a negyedik évad lezárult, akkor az utolsó részt a még várandós feleségemmel izgultuk végig a kanapén, most pedig ugyanott ülünk, csak a hároméves kislányom már békésen szuszog a szomszéd szobában.

A késésért elsősorban a forgatókönyvírós sztrájkok és a sorozat egyre növekvő gyártási költségei felelősek, azért pedig, hogy ez számomra mégsem tűnt olyan sok időnek az, hogy összesen kettőt kellett aludnom, illetve apának lenni kurvajó. Nem csak a mi unalmas valóságunkban telt el egy csomó idő, hanem a sorozatban is, ugyanis az új fejezet 1987 őszén játszódik, vagyis 18 hónappal azután, hogy Vecna - akit még mindig a tökéletes Jamie Campbell Bower alakít - átjárót nyitott a való világ és az Upside Down között.

Ez a sorozat továbbra is egy csodálatos kirándulás a '80-as évek tömörített Amerikájába, de az irónia hatalmas rajongójaként nem tudtam nem észrevenni, hogy ez az évad most már pontosan ugyanolyan nosztalgiával tekint korábbi önmagára is.

A gyerekek ugyanis felnőttek.

A Stranger Things mindig is egy coming-of-age történet volt, ami egy nagyon hangulatos horrorköntösben mesélt a gyermekkor és az ártatlanság elvesztéséről, de ez a nagyobb kihagyás nem tett különösebben jót a hangulatának és a karaktereinek. A sorozat szempontjából ugyanis még mindig gyerekek, de a plot miatt közben felnőttesen kompetensnek kell lenniük, amivel veszélyesen közel kerültünk ahhoz a ponthoz, amikor a tinifilmekben harmincakárhány éves emberek játsszák a végzős diákokat. Még mindig működik, tökre örülök a viszontlátásnak, de érezhetően halványult varázslat.

Sátánaljaújhely

Az ötödik évad sajnos/szerencsére nem azzal az apokalipszissel indul, amivel a negyedik véget ér. Hawkins nem vált démonokkal teli pokollá, hanem Stephen King Under the Dome-jához (A búra alatt) hasonlóan katonai karantén alá került, ahol a kormány tudósai próbálják megfejteni a Tótágast és persze megtalálni Tizit. A történet - eddig - teljes egészében Hawkins városára koncentrál, ami jót tesz a ritmusnak és hagy minket elmerülni a karaktereink új valóságában.

Egyébként majdnem mindenki külön utakon jár, valamelyest át is alakultak a kapcsolataik, de ezek feltérképezésére kis kivételekkel nem igazán jut idő. A klikkesedő csapatok mindenféle mellékküldetéseket teljesítenek, de közben mindenki el van foglalva a saját dolgával, csak az első fejezet fináléjában hozza őket össze a közös ellenség. A Nancy (Natalia Dyer), Steve (Joe Keery) és Jonathan (Charlie Heaton) közötti furcsa szerelmi háromszög továbbra is központi szerepben van, Robin (Maya Hawke) pedig még mindig egy szeleburdi lány, akinek igazából Willel ápolt kapcsolata tud csak mélységet adni.

Az érzelmi szálak közül Will Byers (Noah Schnapp) története kapja a legtöbb figyelmet, akit egyébként eddig eléggé elpazarolt a sorozat, inkább csak passzív mozgatórugója volt a történéseknek. Most viszont végre fejlődésnek indult a karakter, elfogadja önmagát, a Robinnal közös pillanataik őszinték és hitelesek, egyértelműen ez a legjobban kidolgozott része az első pár résznek.. A többi tinédzser karakter viszont háttérbe szorul, helyettük új gyerekeket kapunk, például Holly Wheelert (Nell Fisher), akiről őszintén szólva teljesen elfelejtkeztem, de most ő is központi szerepbe kerül, úgyhogy szerencse, hogy ennyire ügyesen megrémülő fiatal tehetség játssza.

Lefele se tréfa

A látványvilág terén a sorozat elképesztőt lépett előre, tényleg látszik, hogy iszonyatos pénzt lapátolt a Netflix ebbe az évadba. Rendkívül sokat vagyunk Upside Downban, Hopper (David Harbour) és Eleven szinte az egész játékidőt ebben az alternatív dimenzióban töltik, és ezekben a jelenetekben, illetve a demogorgonos közeliken látszik igazán, hogy mennyire lélegzetelállítóan sikerült a vizuális részt megoldani. A világépítés viszont lényegében nem fejlődött tovább, Dufferék továbbra is ügyesen próbálják becsempészni a geek dolgokat, de ez az a rész, ahol a Stranger Things a legtöbbet vesztett a bájából.

A Stranger Things ötödik évada eddig nagyon szórakoztató, elképesztően látványos és nagyon örülök, hogy nézhetem, de közben egy kicsit azt is érzem, hogy a sorozat makacsul ismétli önmagát. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen jó ebben a világban ezekkel a karakterekkel időt tölteni és invesztált is vagyok valamennyiük sorsában, de az első négy rész alapján úgy látom, hogy a karaktereknek nem sikerült felnőniük a közönségükkel együtt.

Az a helyzet, hogy kifáradóban van a sorozat, de szerencsére nincs sok hátra, úgyhogy nagyon remélem, hogy pont öt résznyi még van ebben, mert kár lenne a katarzis előtt kifulladni. 

A Netflix egyébként egy igazi rohadék módjára három előfizetésnyi időre osztotta szét az évad nyolc részét, úgyhogy a második fejezetről is írunk majd nektek, a harmadikat pedig már egy teljes évadkritikában meséljük el.