2012-ben új időszámítás kezdődött a Star Wars háza táján, ekkor adta el George Lucas ugyanis cégét, a Lucasfilmet a The Walt Disney Companynek, és bejelentették, hogy a következő években új filmekkel bővül a messzi-messzi galaxis. Az azóta eltelt időt két nagyobb korszakra lehet osztani, jelenleg pedig egy harmadik érának a kapujában állunk. Az első, 2014-től 2019 végéig tartó korszakban a filmek jelentették az elsődleges Star Wars tartalmakat. Öt év alatt öt új mozis produkció érkezett: a folytatásfilmek, valamint a Zsivány Egyes és a Solo.
2019 végén viszont elindult a Disney+, pár hónapra rá bejött a világjárvány és a streaming platformok felhasználóbázisa kilőtt. Ezzel egyidejűleg a Disney élén is változás történt, Bob Igert Bob Chapek váltotta a vezérigazgatói székben, aki a piaci átalakulásban egy lehetőséget látott. Az új fókusz így a streaming tartalommal való feltöltése lett. Emiatt számos olyan projekt, mely eredetileg mozifilmnek készült, átalakult sorozattá, és noha a Lucasfilm berkein belül is több megkezdett filmes terv rejlett, nem igazán tudtak egyik mellett sem olyan mértékben elköteleződni, hogy abból lássunk is valamit. Ez véleményem szerint elsősorban a folytatásfilmek finoman szólva is megosztó fogadtatásából származott, miközben a sorozatok egy kisebb közönségnek szóltak és valamivel kisebb költségvetésből készültek, így jobb terepet jelentettek a kísérletezés számára.
A streaming viszont nem hoz olyan közvetlen és egyértelműen kimutatható megtérülést, mint a mozifilmek, ráadásul a Covid lecsengésével fokozatosan elkezdett hanyatlani, amit áremelésekkel és különböző korlátozásokkal, például a jelszómegosztás tilalmával igyekeznek a különböző platformok ellensúlyozni. Chapek stratégiája így egyértelműen hibásnak bizonyult, aminek következtében menesztették a vállalat éléről, és ismét Iger vette át a kormányt. Nem nehéz hát arra a következtetésre jutni, hogy a régi-új főnök az asztalra csapott és azt mondta, számokat akar látni, nincs több szüttyögés, új Star Wars-filmet kell a moziba küldeni.
Miért pont Mando?
A Lucasfilm több kész forgatókönyvvel is előállt, mint a The Hunt for Ben Solo, vagy a Dawn of the Jedi (amit egyébként az Andor egyik írója, Beau Willimon jegyzett), ám a Disney részéről Alan Bergman elutasította ezeket a filmeket, mondván, túl nagy rizikóval járnak együtt. Ehelyett a lehető legkisebb kockázattal járó (vagy legalábbis úgy tűnő) utat választották, és a korábbi folyamatokat megfordítva egy sorozatból gyártottak filmet. Ennek alapjául a leginkább bejáratott és túlzás nélkül a Disney-éra egyik, ha nem a legsikeresebb projektjét, A Mandalórit választották.
Ennek mentén viszont felmerült egy kis bibi. Ezen a ponton ugye már hét éve, a Skywalker kora óta nem érkezett új Star Wars film, A Mandalóri pedig egy tágabb, összekapcsolódó történet, a Mandóverzum részét képezi, amely előzményeinek ismerete nélkül nem biztos, hogy az újonnan bevonzott nézők értenék a sztorit. Jon Favreau, a sorozat showrunnere, valamint a film írója és rendezője elárulta, hogy az eredeti negyedik évad, amit megírt, erősen kapcsolódott volna a korábbi eseményekhez, behozta volna az Ahsokában visszatért Thrawn főadmirálist és ennek a szériának a második évadát is felvezette volna. Amikor viszont kiderült, hogy filmet kell készítenie, az egészet kidobta a kukába és elölről kezdte a folyamatot. Ennek az eredménye lett A mandalóri és Grogu, amire az az igazság, hogy nem is igazán tudok semmilyen jelzőt aggatni, azon kívül, amit már meg is tettem: semmilyen, ez pedig elsődlegesen éppen a keletkezési körülményeinek tudható be.
De sikerült?
A mandalóri és Grogu minden percéből az érződik, hogy kényszerből készült. Egy szétfókuszcsoportozott valami, ami minden erejével azon van, hogy a lehető legkisebb kockázatot se vállalja, semmi olyat ne tegyen, amin a rajongótábor bármelyik része felháborodhat, miközben mindenkinek adjon legalább valami apróságot. Előzetesen megfogalmaztam a filmmel kapcsolatban azt a rossz előérzetemet, hogy mindenkinek akar majd szólni, emiatt pedig senkinek nem fog. Ez ebben a formában nem teljesen igaz, inkább úgy érződik, mintha egy új belépő pont szeretne lenni mind a Mandóverzumba, mind a Star Wars világába, leginkább a fiatalabb generációnak. Eközben viszont azon is nagyon erőlködik, hogy a régi rajongók lelkét is próbálja egy kicsit simogatni anélkül, hogy összezavarná az újoncokat. Ez viszont egy elég steril érzetű filmet ad, ami ugyan olyan irányba viszi a történetet, amerre annak organikusan építkeznie kellett a harmadik évad zárása után, de az Ahsoka tükrében nagyon kicsi jelentősége van a nagy egész szempontjából.
Ami a forgatókönyv újraírását illeti, az tény és való, hogy Favreau minden olyat kiszedett az eredeti koncepcióból, ami fejvakarást okozhatna az újonnan bekapcsolódó nézők számára (azt a kontextust pedig, amire mégis szükség lehet, a film maga is megadja). Ugyanakkor azt valamelyest mégis elfelejtette, hogy egy filmet ír és nem egy sorozatot, legalábbis a struktúrán nagyon ez érződik. Elég jól behatárolható az, hogy ha nem egy egybevágott filmről lenne szó, hanem egy tényleges sorozatról, akkor hol lenne vége az egyes részeknek. E tekintetben kissé a 2008-as A klónok háborúja mozifilmre emlékeztet, hogy ez pozitívum, vagy nem, azt a ti szubjektív megítélésetekre bízom, nekem nincs ezzel különösebb bajom, viszont a film végén egy kicsit kilógott a lóláb, sokkal inkább volt olyan érzete, mintha egy sorozatepizód ért volna véget.
Már a film elején nagyon korán világossá vált számomra, hogy koncepcionálisan nem engem akar megszólítani, és ez nem is sikerült neki. Noha pár apró utalással, az univerzum más szegleteiből ismert dolgokkal, idegen fajokkal, karakterekkel és hasonlókkal éreztem, hogy Favreau azért szeretné az én kezemet is megfogni, de most az új nézőkkel foglalkozik elsősorban. Hogy nekik elég lesz-e az, amit ez a film nyújtani tud, az számomra teljesen kérdőjel, én most már lassan tíz éve olyan mélységében foglalkozok ezzel az univerzummal minden nap, hogy mostanra fizikailag képtelen vagyok egy olyan néző helyébe képzelni magamat, aki most találkozik ezzel az egésszel először. Azt viszont ki kell emelni, hogy a problémám elsősorban azzal van, AMIT csinál a film és nem azzal, AHOGYAN csinálja.
Jó mulatság, férfimunka
Az írás különösen a sorozat harmadik évadához képest egészen vállalható. Különösebb karakterdrámára, fejlődésre vagy bármi mélységre nem érdemes számítani, de az expozíció például az esetek nagy többségében organikusnak hat, ami azért nagy szó, mert kivételesen sok expozícióra volt szükség megint csak az új nézők kedvéért. Nekem személy szerint a halálom, amikor egy film vagy sorozat úgy adja a néző tudatára a szükséges információkat, hogy egy karakter kimondja hangosan azt, ami éppen történik, vagy épp egy másik karakterrel oszt meg olyasvalamit, amivel a másik is teljes mértékben tisztában van. Ezekben az esetekben mindig érződik, hogy valójában hozzánk beszélnek a szereplők és nem egymáshoz, ami engem nagyon gyorsan ki tud dobni az élményből. Csak a Star Warsnál maradva Az akolitus például hemzsegett az ilyen párbeszédektől, de azért A Mandalóriban is előfordult. Ebben a filmben viszont ez a nullához konvergál, az expozíciót szolgáló párbeszédek legnagyobb részének az adott szituációban is van értelme, így nem töri meg a jelenetek organikus folyamát.
Az egyik legsűrűbben megfogalmazott kritika a Disney-érás, különösen az élőszereplős tartalmak kapcsán az, hogy nagyon kevés az idegen karakter. A mandalóri és Grogu egyértelműen orvosolja ezt a problémát, rengeteg és nagyon sokféle idegen lénnyel találkozunk, melyek egy része új, egy része viszont kifejezetten régre nyúlik vissza. Ami a vizualitást illeti, kissé vegyes érzéseim vannak, mert e tekintetben abszolút nem egységes a film minősége. Vannak snittek, amelyeken egyértelműen érződik a TV-képernyőről a nagy vászonra való ugrás, máskor viszont semmivel sem néz ki jobban az egész, mint amit a Disney+-on látunk (ez mondjuk a sorozat, de különösen az első két évad vizualitását is dicséri).
Ami a karaktereket illeti, Din Djarin, avagy a címben is szereplő mandalóri igazából semmi újat nem mutat ahhoz képest, amit eddig láttunk tőle, ráadásul fejlődés szempontjából sem mozdul semerre, a film végén pontosan ugyanott tart, mint az elején. Bár tény és való, hogy ő már oda és vissza is bejárta ugyanazt az ívet (leginkább a sisakjával kapcsolatban), így nehéz vele bármi újat csinálni ezen a ponton. Kellemes meglepetés volt viszont, hogy a film egyik legjobb pontja Grogu, aki nem csak a cukiságfaktort szolgáltatja, hanem egyre hasznosabb és hatékonyabb társa is Dinnek, mi több, ezen a téren rengeteget fejlődik a film folyamán, A mandalóri és Grogu talán legjobb kb. 15 perce egyértelműen az ő progressziójához köthető.
Nekem alapvetően bejött Rotta szerepeltetése is, akit utoljára még A klónok háborújában, csecsemőként láttunk. Ha már elkészült ez a film, legalább arra a kérdésre választ kaptunk sok év után, hogy vele mi történt, és ezt is elég okosan tudták megoldani: a szükséges kontextust itt is szájbarágás nélkül megadja a film, karaktere pedig egészen érdekes és szerethető lett, amellett, hogy egy igazi tank. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szórakoztató lesz egy harcoló huttot látni, bár ami azt illeti, két évvel ezelőttig az sem fordult volna meg a fejemben, hogy valaha látni fogunk ilyesmit. De láttunk, és számomra azok közé a dolgok közé tartozik, ami működött. Embo szerepe is logikus volt, nem puszta fanservice-t képviselt, volt értelme a történetben a felbukkanásának, ráadásul elég vagány is volt, azt meg kell hagyni. Sigourney Weaver Ward ezredese is egy szórakoztató figura, működik a dinamikája a címszereplőinkkel, történetben betöltött funkcióját tekintve pedig tökéletesen helyettesíti Greef Kargát, aki Carl Weathers halála miatt immár hiányzik a történetből.
Kiemelném még a zenét is, melyet a sorozat első két évada után ismét Ludwig Göransson szerzett és remek munkát végzett. A Mandalórinak egyébként is van egy meglehetősen sajátos zenei világa, amiben erőteljesebben jelen vannak elektronikusabb elemek is, ezeket pedig az Andor óta egyre bátrabban merik használni a különböző zeneszerzők, amit én személy szerint üdvözlök, mert jól meg lehet vele fűszerezni az alapvetően szimfonikusokra épülő dallamvilágot.
Akkor mostantól csak ez lesz?
Ahogy a kritika elején említettem, egy új korszak kapujában vagyunk. A Disney-éra első szakaszában a filmeké volt a főszerep, a másodikban a sorozatoké, most pedig úgy térünk vissza a moziba, hogy közben a streaming tartalmak sem állnak le. Mindezt csak aláhúzzák a Disney és a Lucasfilm élén bekövetkezett személyi változások: Bob Igert Josh D'Amaro, Kathleen Kennedyt pedig Dave Filoni váltotta. Megmondom őszintén, kissé sajnálom, hogy ezt az új érát éppen A Mandalóri és Grogu robbantotta be a mozifilmek terén, például a jövőre érkező Starfighter helyett, mely minden szempontból sokkal izgalmasabbnak tűnik.
A mandalóri és Grogu egy patikamérlegen kimért biztonsági játék, mely elsősorban az új közönségre lő, de a régi rajongóknak is igyekszik adni egy-két puszit a homlokára több-kevesebb sikerrel. Pontosan azt nyújtja, amit az előzetesekben láttok, és egy kicsivel sem többet, amit viszont vállal, azt végülis tisztességesen teljesíti. Egy pörgős, akcióval, és kifejezetten jó akcióval teli film, változatos helyszínekkel és rengeteg idegennel. Ha számodra ennyi elég ahhoz, hogy jól érezd magad, és az előzetesek is tetszettek, akkor valószínűleg nem fogsz csalódni A mandalóri és Groguban. Ha viszont legalább a pünkösdfürdői retró élményfürdő lábmosójánál több mélységre, némi karakterfejlődésre, és a történet érdemi előmozdítására vágysz, akkor ez a film nem neked készült. Én személy szerint csak abban tudok reménykedni, a Lucasfilm elnöki székéből távozó Kathleen Kennedy szavaival élve, hogy "valaki hajlandó lesz kockázatot vállalni", és valamelyik polcon porosodó, érdekesebb forgatókönyvet is előveszik még. No meg abban, hogy Shawn Levy valami igazán izgit szállít jövőre Ryan Goslinggal.
